Sziasztok!
Először is ne haragudjatok, hogy ennyit kellett várni az új fejezetre, ígérem, a történet hajrájára fordulva igyekszem most már gyakrabban hozni a részeket. :) Cserébe viszont egy rekordhosszú, csaknem 3500 szavas, és a fejezetcímhez méltóan meglehetősen kaotikus fejezetet hoztam, amiben egyre jobban összekuszálódnak a szálak, és szorul a hurok a főszereplőink nyaka körül. Remélem, tetszeni fog nektek, és véleményt szívesen fogadok. ^^
A másnapi családi reggeli látszólag olyan fesztelenül telt, mintha semmi sem történt volna. Joonas, aki a hét további részére szabadságot vett ki, elmélyülten olvasta a híreket a telefonján. Mellette Martti az egyik kedvenc meséjét, a Hupikék törpikéket nézte a tabletjén, göndör, szőke fürtjei előrehullottak édesen nevető arcába, ami akaratlanul is egy angyalkához tette hasonlatossá. Az asztal túlfelén pedig anyám fecsegett véget nem érően valami, a közeli Pyhäntä nevű városkában rendezendő fesztiválról és feleségcipelő versenyről, amit szerinte vétek lenne kihagynunk. Úgy tettek, mintha nem állt volna a feje tetejére az életünk. Mintha nem nyitották volna hivatalosan is újra Aleksi Toivonen halálának ügyében a nyomozást, és nem kaptuk volna meg mi magunk is Jussival a behívót a rendőrségi kihallgatásra.
Jussi és én nem szóltunk egy szót sem egymáshoz, csak ültünk néma csendben, és kedvetlenül turkáltuk a reggelinket. Egy falat sem ment le a torkunkon, és úgy éreztem, mintha a mellkasomat szorító félelem megfojtani készült volna. Fáradt voltam, szédültem, a fejem kótyagos volt az éjszaka rémálmaitól, de ez mind semmi volt ahhoz a hírhez képest, ami ma reggel fogadott. Alig akartam elhinni, hogy mindez valóság volt, amikor anyám bántóan közömbös, szinte vidám arccal nyújtotta át a levélben érkezett beidézést holnap reggel kilenc órára a kajaani rendőrfőkapitányságra, ahol tanúként fognak kihallgatni. Az azonban még hihetetlenebb volt, amit Marko küldött nekem és Jussinak reggel hét óra harminchárom perckor Messengeren.
„Beidéztek ma nyolc órára kihallgatásra. Majd beszélünk" - állt a rövid üzenetben, amitől Jussival kis híján mind a ketten elájultunk. Még csak az alibinkat sem tudtuk egyeztetni. Lehet, hogy Marko pillanatok alatt megtörik vagy hibázik, és délre már mind a hármunkat bilincsbe verve fognak elvezetni.
- Mi a baj, fiam?
Jussi meglepetten kapta fel a fejét, és falfehér arca és karikás szeme nem is lehetett volna árulkodóbb. A tekintetében ijedtséget és enyhe értetlenséget láttam csillanni, mintha csak nem hitte volna, hogy az apját még bármi más is érdekelheti valaha a világon, ami nem az ő karrierjével és tanulmányaival volt kapcsolatos.
A mostohatesóm nagyon sokáig nem mondott semmit, és már-már megszületett bennem az elhatározás, hogy kitalálok valami álindokot, csakhogy tereljem magunkról a témát. De ekkor már mindenki minket figyelt, még a kis Martti is félretolta a tabletjét, és anyám is tőle szokatlan módon elhallgatott.
- Semmi – motyogta végül, és aprólékos mozdulatokkal keresztbefektette a villát a tányérján.
- Megviseltnek néztek ki mind a ketten – forszírozta Joonas tovább a témát, és rémisztően átható tekintettel vizslatott minket a fekete keretes szemüvege fölött.
- Hidd el, jól vagyunk – vonta meg Jussi a vállát, továbbra is kerülve mindenkivel a szemkontaktust.
- Jussi beteg? – szólalt meg váratlanul a kisöcsém ártatlan hangon, verbalizálva mindazt, amit az ő gyermeki elméjével felfogott ebből az egészből. Meghökkenve pillantottam aggodalommal teli szemecskéibe, és nyugtatni akartam, hogy semmi baj nincs, de Joonas közbevágott.
- Ha a kihallgatás miatt aggódtok, nem nagy ügy. Tanúként lesztek meghallgatva, és ha elmondtok, mindent, amit tudtok, hamar megvan az egész.
Egyikünk sem válaszolt, és a csend kezdett kínosan hosszúra nyúlni. Anyám egy idő után megunta a dolgot, és kivitte Marttit a kertbe játszani, de Joonas legnagyobb rémületemre nem követte őket. Volt valami nyugtalanító abban, ahogy minket vizsgált jégkék, majdhogynem érzelemmentes tekintetével, amiben még csak nyomát sem láttam apai féltésnek. Hiszen ügyvéd volt, hasított belém a szörnyű felismerés, bizonyára az ügyfeleit is ilyen kíméletlenül figyeli, amikor azok hazudni próbálnak neki. Ő átlátott a hazugságokon, és talán pont ebben a pillanatban vallottunk teljes kudarcot abban, hogy félrevezessük.
- Ha nincs rejtegetni valótok, nem kell mitől félnetek.
- Jaj, apa, hagyjuk ezt az egészet, jó? – csattant fel Jussi, és dühös mozdulattal rúgta hátra a székét. – A szobámban leszek – morogta felénk, és elviharzott.
***
Tudtam, hogy Jussi mellett kellett volna maradnom, vigasztalnom és pátyolgatnom kellett volna őt, de nem bírtam egy perccel sem tovább elviselni a ház fullasztó légkörét. Biztos voltam benne, ha anyám nem is fogta fel, hogy mi történt, Joonas harminc év ügyvédi tapasztalatával a háta mögött messziről kiszagolta, hogy a furcsa viselkedésünk nem csak a gyásznak és a felkavaró emlékeknek tudható be. A legszörnyűbb érzés volt a családom elől menekülni, és ahogy futást hazudva kiléptem a Vimpelinlampi-tó fenyőerdővel tarkított partjára, az elmúlt napok rettenetes érzései mellett a lelkiismeret-furdalás is marni kezdte a bensőm. Kisétáltam a közeli stégre, amihez kötve tarka csónakok himbálóztak a szokatlanul nyugodt vízen, és elterültem a nedves fadeszkákon. Az ég kék volt, puha, fehér bárányfelhők úsztak az égen, az időnként előbukkanó nap melegen simogatta a bőrömet. Olyan ellentétes volt mindez a lelkemben dúló háborúval, hogy szinte beleszédültem ebbe a kettősségbe. Aleksi halálának felemlegetése, a tudat, hogy bármikor lecsukhatnak minket, anyám árulása, majd a banda körüli konfliktusok és Jukka hirtelen elvesztése egyszerűen túl sok volt. Olyan észveszejtően fájt minden, és most, amikor úgy szomjaztam volna mások támogatására, éreztem magam a legtávolabb mindenkitől.
Most, hogy Jukka itt hagyott, Leena, az én drága barátnőm volt az egyetlen, akit még nem rángattam bele ebbe az őrületbe, és reménytelenül szükségem volt valakire, akiben megkapaszkodhatok, akár a fuldokló az arra sodródó faágban. Elővettem a telefonom, és ha nehéz szívvel is, de írtam neki, hogy sürgősen beszélni szeretnék vele. Ám a válasz, ami néhány pillanattal később érkezett, rövid és összeszedetlen volt. Aztán ahogy megnyitottam Matleena profilját, meg is értettem, hogy miért tűnt úgy, mintha a barátnőm magán kívül írta volna a sorait. A lány egyik képet a másik után töltötte fel tegnap éjjel, és mindegyiken néhány egyetemi csoporttársunk körében volt látható, ahogyan önfeledten bulizzák magukat ganaj részegre a Helsinki Festen.
„Bocsi, Anni, hogy nem írtam, de istenem, még mindig másnapos vagyok... Hajnali ötig ittunk a srácokkal, azt hiszem, kicsit túllőttünk a célon. :D Mi a baj amúgy? Írd le nyugodtan! Kár, hogy nem vagy itt, nagyon hiányzol!"
Könnyek lepték el a szemem, és csak annyit pötyögtem, hogy semmi, majd később beszélünk, és bezártam a chatfület. Rettenetes volt szembesülni azzal, hogy Leena, akire most mindennél jobban lett volna szükségem, vígan bulizik, míg én az ország másik felén a halálos ítéletemre készülök. Fájdalmasan kellett tudomásul vennem a tényt, hogy elveszítem majd őt is. Ki tudja, talán esélyem sem lesz elmondani neki a magam igazát, és csak a hírekből fog szembesülni azzal, hogy egy rohadt gyilkos vagyok.
Aztán megpillantottam annak a személynek a nevét és az üzenetét, aki miatt ez az egész elkezdődött, és elborította az agyamat a szar. Felültem a stégen, és reszkető kézzel írni kezdtem.
„Most elégedett vagy? Örülsz, hogy szétzúzhatod az életünket?"
Még írtam volna tovább, minden sérelmemet és fájdalmamat Pernillára zúdítva, de képtelen voltam rá. A telefont tartó kezem elernyedt, ujjperceim fájdalmasan koppantak a stég kemény fáján.
Egy perc sem kellett ahhoz, hogy a markomban szorított készülék rezegni kezdjen, és Pernilla gúnyos, rideg szavai megjelenjenek a képernyőn.
„Ó, dehogy. Még távolról sem végeztem."
„Mi van? Mit akarsz még tőlünk?" – írtam könnyek között, és olyan erősen markoltam a telefont, mint ahogy legszívesebben annak a ribancnak a nyakát szorítottam volna. – „Ha vége ennek az egésznek, és felmentenek minket, nagyon szarul fogsz járni."
„Azt nem hinném. Hidd el, nem mutat jól, hogy engem fenyegetsz, Anni. Ha jól hallottam, Marko felettébb érdekes dolgokat mesélt a rendőrségen ma reggel."
Marko? Te jó ég! Úgy ugrottam fel, mint akit árammal ráztak meg. De a lány még nem fejezte be.
„Gyertek el a ma este a Pentagramba. Ott elmondom a szándékaim."
„Miről beszélsz?" – kérdeztem egész testemben reszketve, de Pernilla nem válaszolt. Számomra viszont világos volt, hogy valami történt. Marko mondhatott ma valamit, ami mindannyiunkat bajba sodorhat. Anélkül, hogy végiggondoltam volna a dolgokat, felpattantam, és rohanni kezdtem hazafelé. Ha a basszeros beárult minket, arról Jussinak is tudnia kell. És akármennyire is rettenetes ötletnek tűnt, el kellett mennünk a Pentagramba. Talán Pernilla csak blöffölt, de minden parányi lehetőséget ki kellett használnunk, hogy megtudjuk a szándékait és a következő lépését.
A hazaúton háromszor is megcsörgettem Markót, de mindhiába, a srác nem vette fel. Kifulladva és kétségbeesetten estem be a ház ajtaján, így először még az sem tűnt fel, hogy mennyire kihalt és csendes lett minden. Joonasnak, Marttinak és anyámnak nyoma veszett, és hirtelen megijedtem, hogy talán Jussi is valami magánakcióba kezdett anélkül, hogy szólt volna nekem. Lerúgtam a cipőmet az előszobában, és kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé, csak hogy odafent az emeleten is ugyanez a síri csend fogadjon.
- Jussi, itt vagy? – leheltem bele a félhomályba, de a kérdésem válasz nélkül maradt. Berontottam a szobájába egy pillanatra a lehető legrosszabb forgatókönyvet képzelve magam elé, de a helyiség üres volt. Jussi ágya bevetetlenül állt, rajta az elektromos gitárja és néhány kotta hevert szanaszét. Nem bírtam volna ki ép ésszel, ha most, ennyi szörnyűség mellett még vele is történik valami, így elővettem a telefonom, is írtam neki, hogy merre jár. Ám abban a pillanatban hallottam is a készüléket az ágyra dobált kották közül megszólalni. Jussi tehát akárhova is ment, nem vitt magával telefont. Írtam Joonasnak, hogy mit tud róla (aki, ha jól emlékeztem, egy rövid kirándulásra ment a család többi részével), és leültem lent a nappaliban. Alig bírtam nyugton maradni. Megállás nélkül vagy a kinti zajokat hallgattam rendőrök és Jussi hangja után kutatva, vagy a telefonomat figyeltem Marko üzenetére várva. Egyik se érkezett azonban, és mintha mindenki, aki a része volt ennek az őrült játszmának, felszívódott volna. Mintha én maradtam volna az egyetlen figura a sakktáblán.
Végül fél tizenkettőig bírtam. A félelem erőt vett rajtam, és a telefonomat erősen magamhoz szorítva kirohantam a hátsó kertbe a biciklimhez. Azt kamuztam üzenetben anyunak, hogy a volt osztálytársaimmal találkozom, majd a nyakamba vettem a várost.
***
Ahogy kikanyarodtam a városközpont felé vezető főútra, az a vakmerő ötletem támadt, hogy elmegyek Markóhoz. Szörnyű terv volt, hiszen lehet, hogy őt már el sem engedték a kihallgatás után, hanem rögtön őrizetbe vették. Talán a rendőrök már ott voltak a lakásánál, és csak arra vártak, hogy mikor sétálunk bele a gondosan felállított csapdájukba. Talán Jussi tudott valamit, és ezért vált olyan hirtelen köddé. Idegőrlőek voltak ezek a gondolatok, de mégis az volt a legrosszabb, hogy egyedül maradtam a bizonytalanságban. Ebben a kétségbeesett állapotból még az is kiút lett volna, ha Markóval együtt letartóztatnak engem is. Csak történjen már valami.
Ám Marko lakásához érve ugyanolyan csend és magány fogadott, mint otthon. Hiába csengettem egyszer, kétszer, háromszor, senki nem nyitott ajtót, se a rendőrök, se a tulajdonosa. A basszeros is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hullafáradtan és az érzelmek viharában kimerülve lerogytam a társasház elé a kőre, és bágyadtan figyeltem, ahogy a fák lombjának árnyékai lomha táncot lejtenek a járda aszfaltján. Eltűnhetnék én is, gondoltam magamban gúnyosan. Hiszen mindenem nálam van; a telefonom, a pénztárcám, sőt, a biciklimre felpattanva messzire is juthatnék talán, mielőtt keresni kezdenek. Én is választhatnám az egyszerű utat. De akkor ki marad?
Így aztán a nap hátralevő részében céltalanul bóklásztam a városban. Egy ideig a folyóparton járkáltam a fenyőerdő hűsét élvezve, majd átkelve az Ahontie-hídon Kajaani másik nagy tava, a Kaupunginlampi felé vettem az irányt. Egyszerűen nem bírtam egy helyben maradni. A szokatlanul meleg napsugarak marták a bőröm, ahogyan elindultam körbe a tóparti erdőben, a gyomrom szinte égett az éhségtől, mégis úgy éreztem, egy falatot sem bírnék enni. Addig biztosan nem, amíg az este beköszöntével fel kell majd adjam ezt a biztonságos, eldugott rejtekhelyet, és el kell indulnom a Pentagram felé, hogy szembenézzek még egyszer Pernillával.
***
Az órák lomhán teltek, és még mindig nyoma sem volt sem Jussinak, sem Markónak, de a banda többi tagjának sem. Végül este hatkor vágtam neki a munkaidő után élettel megtelő, napfényben fürdő utcáknak. Nem gondolva az előttem álló szörnyűségekre tekertem, akár egy őrült, végig a forgalmas utakon, át a parkon, a belvároson, majd a város jellegzetes szürke egyenépületei mellett elhaladva ráfordultam a Pentagram utcájára. Ez a környék, Kajaani bulinegyede még csendes volt ezen a korai órán. Az üvegajtón belépve is csak a szokásos kocsmaszag, és az asztaloknál elszórtan ülő, egy-egy Karhu felett merengő vendégek halk beszélgetése fogadott, amint a hangjuk összemosódott a hangszórókból zümmögő metallal. Amint szinte berontottam, egy pillanatra minden fej felém fordult, de én csak egy arcot kerestem eszeveszetten. Azt a csinos, de mégis fagyos arcot, azt a rideg szempárt, aki annyit kísértett álmaimban. Aki mindent megtett azért, hogy tönkretegyen minket.
De Pernilla nem volt sehol. Helyette hihetetlen megkönnyebbülésemre Marko barna bozontját pillantottam meg, amint nekem háttal ülve a telefonját nyomkodta. Hatalmas sóhajtás szakadt ki belőlem az elmúlt órák pusztító feszültsége után, és átvágtam az asztalok között, hogy jól leteremtsem.
- Marko! – kiáltottam a kelleténél hangosabban, és ismét éreztem, hogy minden figyelem rám irányul. A srác meglepetten nézett fel rám, és gyorsan elvette a cuccát a mellette levő székről, mielőtt ráültem volna. – Válaszolni luxus? Egész nap halálra aggódtam magam miattad!
- Jaj, Anni, izé... Ne haragudj – hebegett, és hosszú ujjaival a bal kezén viselt halálfejes gyűrűt kezdte forgatni. – Én akartam, csak annyi minden történt.
- Mi? – sikítottam fel olyan visszafogottan, ahogyan csak tőlem telt ebben a zaklatott állapotban. – Mi volt a rendőrségen? Tudnak valamit?
Marko egy pillanatig értetlenül bámult rám, mintha nem tudná, miről beszélek.
- Mi? Ja, dehogy. Jesszus, el is felejtettem, hogy az is ma volt. Nem, figyelj – közelebb húzott magához, olyan közel, hogy szinte éreztem a bőrömön a mentolos leheletét. -, ezek nem tudnak semmit. Nincsen semmi bizonyítékuk a kertészkedésre, csak feltételezések, meg gyanúsítgatások. Van néhány jel, meg a tavalyi jegyzőkönyvben néhány megjegyzés, de ennyi. Aleksi autóját már rég bezúzták, Aleksit pedig elhamvasztották, emlékszel? Se nyom, se holttest. Negyed óra után elengedtek.
- Ezt nem mondod? – tört ki belőlem.
- De igen. Van esélyünk megúszni, érted?
Elnémultam, és döbbenten néztem a tőlem alig tíz centire levő barna szempárba. Az elmúlt napok rettegése után hihetetlennek tűnt minden szó, amit Marko kimondott.
- Nem is ez a baj – folytatta alig hallhatóan. – Petri teljesen kész van. Pernilla állítólag elmondott neki egy csomó dolgot a tavalyi eseményekkel és Jussival meg Aleksivel kapcsolatban. Ki van akadva, és látom, hogy elbizonytalanodott. Lemondta a találkozót Koonával, és a megbeszélt próbát is kérte, hogy toljuk el. Sami és Jukka is meginogtak. Szét fogunk esni egy pletyka miatt, vágod?
Pernilla. Már megint ő mozgatja a szálakat. Felforrt a vérem, ha rá gondoltam. Óvatosan körbenéztem, de nem is értettem, mit vártam. A lány nem volt itt, és nagy esélyét éreztem, hogy megint valami csapdát állított, amibe ismét önként sétáltam bele.
- De nem csak ez borított ki, hanem Silja viselkedése. Teljesen ki van akadva, és nem akarja engedni, hogy találkozzak veletek, srácok. Szerinte ti kevertetek engem valami rosszba, és most is...
- Várj, ezt nem értem – emeltem fel a kezem, és tekintetem keményen a basszeroséba fúrtam. Marko alig mondott valamit a rendőrségen történtekről, miközben világosan a legrosszabb, ami történhet velünk, az a letartóztatás volt? De ahogy emésztettem magamban a szavait, lassan megértettem, hogy a közösség előtt való lejáratás és hitelvesztés legalább akkora szörnyűség volt egy ekkora presztízsű bandánál, mint mi. Hiszen jövő hétvégén ki kell állnunk még egyszer a Pentagram közönsége elé koncertezni, akik bizonyára már mind értesültek arról, hogy milyen gyanúba is keveredtünk. Az Arcadia MetalFestről már nem is beszélve. Fájdalom mart a lelkembe, amint belegondoltam, hogy minden, amiért az utóbbi hetekben dolgoztunk, és ami életet és mosolyt varázsolt az én szeretett bátyám arcára, eltűnhet a semmiben.
De a gondolataimat már nem oszthattam meg Markóval. Hirtelen élénk nevetgélés ütötte meg a fülemet a pub pincehelyiségébe vezető lépcső felől. Egy pillanattal később meg is pillantottam Marko barátnőjét, Silját néhány metalos srác társaságában, kezükben nagy korsó sörrel egyenesen a mi asztalunk felé tartani. Silja jégkék tekintete hatalmasra tágult, halvány ajkait gyűlölködve préselte össze, amint észrevett. Csak most realizáltam, hogy milyen félreérthető közelségbe kerültünk Markóval, hogy senki se hallja, hogy mit mondunk egymásnak, és ijedten álltam fel, de már késő volt.
- Mégis mit képzelsz, Anni Solberg? – kiabálta elképesztően magas hangon, mire szinte az egész Pentagramban csend lett. – Hogy merészelsz nyílt színen bepróbálkozni a pasimnál?
Fenyegetően lépett egy lépést felém, és kezében tartott sör megremegett, mintha képen akarna önteni. Marko határozottan félretolt, és farkasszemet nézett a dühöngő barátnőjével.
- Picim, erről szó sincsen, Annival csak beszélgettünk!
- Beszélgettetek? – sikította még hangosabban. – Persze, pont ilyen intim közelségben ülnek egymás mellett azok, akik csak beszélgetnek. Be ne próbáld nekem adni! Azt hiszed, hülye vagyok? Már amikor először találkoztunk vele, akkor láttam, hogy nézel rá!
Marko döbbenten hőkölt hátra, mint akit mellbe vágtak, és a szeme sarkából segélykérő pillantást vetett rám. De hiába, ugyanolyan zavarban voltam, mint ő.
- Silja, nézd, teljesen félreérted...
- Különben is, minek hívtad ide? – bökött rám. – Világosan megmondtam, hogy nem akarom, hogy ezekkel lófrálj. Nem látod, hogy milyen sötét dolgokba húznak bele?
Silja utolsó mondata szinte könyörgően csengett, ami engem egyszerre megrémisztett, és feldühített.
- Semmi nem történt köztem és Marko között – mondtam csendesen, de szolid fenyegetés is vegyült a hangomba. – Azt meg végképp kikérem magamnak, hogy így beszélj velem. Csakis Pernilla miatt vagyok itt.
Silja már replikázott is volna, mire Marko felpattant és halkan csitítva a dühös lányt inkább kikísérte a helyiségből. Megkönnyebbülten figyeltem őket, és egy pillanatig reménykedtem abban, hogy az eddigi eseményeket érdeklődve figyelő srácok is utánuk mennek. Ők azonban ennek semmi jelét nem mutatták, és a hozzám legközelebb álló Kai keskeny arca elfelhősödött, sűrű szemöldökét összevonta, ahogyan visszasiklott rám a tekintete.
- Tulajdonképpen mi is Pernilla miatt jöttünk el. Azt mondta, ma magyarázatot adtok mindenre, ami Aleksi halálával kapcsolatos. Nagyon sajnálom, hogy Jussi nincs itt, és egyben felettébb érdekes a távolléte. Ő az, akihez a legtöbb kérdésünk lenne, hiszen Toivonen róla beszélt abban az utolsó üzenetben.
Döbbenten tátottam el a számat, és szinte megsemmisültem a kutakodó pillantások össztüzében. Hátraléptem egy lépést, és megkapaszkodtam a szék támlájában, hogy el ne zúgjak a padlón. Jeges vízként ömlött a nyakamba a valóság. Azt eddig is sejtettem, hogy ez a picsa rángatja a háttérben a szálakat, akár egy bábmester a bábjait. De olyan hihetetlennek tűnt hirtelen, hogy van a mi biztonságosnak hitt közösségükben valaki, akit maga mellé tudott állítani. Szándékosan okozott káoszt, hogy megtörjünk, és bevalljunk mindent.
- Nem értem, miről beszéltek. Nincs miért magyarázatot adnunk. Semmi nem történt – daráltam hevesen dobogó szívvel, de valahogy olyan hamisan csengett minden szavam. Kai érdeklődve fürkészte az arcom.
- És mi történt akkor azon az éjszakán?
- Semmi. Kimentem Jussiért Kontinjokiba, majd hazajöttünk – fújtam a begyakorolt szöveget, amit reményeim szerint holnap is elő fogok adni a rendőröknek.
- Valóban? – lépett előrébb az egyik, hosszú, világosbarna hajú srác, akit csak látásból ismertem. – Amit Pernilla mondott, abban sok igazságot véltem felfedezni. Azt mondta, Jussi folyton irigy volt Aleksire, mert ő tehetségesebb zenész volt nála, jobb dalokat írt, jobban gitározott és énekelt, és a közönség is őt imádta jobban. Ha visszagondolok, nem egyszer hallottam őket üvöltve veszekedni. Nem is értem, hogy miért nem gondoltak az emberek előbb arra, hogy itt valami nem stimmel ezzel a baleset sztorival. Pernilla állításai azonban utólag megmagyaráznának mindent.
- Janne! – mordultak fel meghökkenve a többiek, de bennem végleg elszakadt a cérna.
- Hogy merészeled gyanúsítgatni... - sziszegtem vészjóslóan, és a lábaim mintha maguktól vittek volna előre, két lépéssel a Janne srác előtt teremtem, és lekevertem neki egy hatalmasat. A fiú megszédült az ütéstől, egyensúlyát vesztve hátratándorodott, és a kezéből kicsúszó söröskorsó hangos csattanással tört szét a padlón. Nem törődve a lábamat eláztató ragadós folyadékkal és a ténnyel, hogy minden engem nézett, az ujjamat a mellkasának szegeztem.
- Ezt vondd vissza! – kiabáltam a fiúnak, aki kivörösödött arcát masszírozva köpni-nyelni nem tudott ijedtében.
- Anni! – szólalt meg egy lágy de mégis határozott hang a meghökkent srácok mögött. Oldalra léptem, és Luukasszal, a Pentagram csaposával találtam szembe magam. – Meg kell kérjelek, hogy távozz. Tudod, hogy nem díjazzuk idebent a verekedést – bökött a bejáratnál függő házirendre. Egy pillanatig dacos tekintettel meredtem hol rá, hol a még mindig megszeppent srácokra, majd sztoikus nyugalommal felkaptam a táskám. Amúgy sem tudtam volna itt maradni tovább.
- Rendben – mondtam, és hátra se nézve kimasíroztam a helyiségből.
Csak a kinti hűvös levegő józanított ki kissé, és a könnyeimmel küszködve a biciklimhez rohantam. Marko és Silja szerencsére eltűntek, de a sarki biciklitárolónál egy olyasvalakibe botlottam, akinek most a legkevésbé sem akartam magyarázkodni.
- Mi történt, Anni? – Jussi szürke felsőjének kapucniját mélyen az arcába húzta, ragyogó kékesszürke szeme aggodalomról árulkodott, ahogy végigmért. – Ne haragudj, csak kellett egy kis idő egyedül... Tudod, hogy összeszedjem a gondolataimat. Olvastam, hogy írtál, és azonnal idesiettem a Pentagramba...
Én azonban nem bírtam tovább, ennek a napnak a megpróbáltatásai egyszerűen túl soknak bizonyultak. Hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy egyben látom viszont a bátyámat, de ilyen történések után nem bírtam volna elé állni. Feldúltan söpörtem ki a szénaboglyához már-már kísértetiesen hasonlító vörös hajamat az arcomból, és úgy éreztem, nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy ne omoljak össze zokogva Jussi előtt. Már szinte csípték a szemem a könnyek, ahogyan megszólaltam.
- El kell tűnnünk innen, Jussi. Marko valahol itt van a közelben. Én most hazamegyek.
Azzal felpattantam a biciklimre, és a velem szemben álló tekintetét gondosan kerülve elindultam a forgalmas utcákon hazafelé.