𝙅𝙞𝙢𝙞𝙣
A bőrömön hordoztam, a gondolataimba férkőzött, megtöltött kusza érzésekkel, s nem tudtam elfeledni szavait és az érintéseit. Reszketeg lélegzetvételeim visszhangoztak a csendben, amely körülvett engem. A hajnal pedig nem hozott megváltást.
Miután felkeltem realizálnom kellett az este történéseit, viszont mikor zavartan körül néztem a szobában, majd a lakás többi pontját is átkutattam, arra is rá kellett eszmélnem, hogy Mr. Jeon már sehol sincs.
Eltűnt, mint az a ködös tegnap éjszaka.
Az emlékeim homályosak voltak, mintha nem is lett volna valóság ami történt, de ezzel szemben léteztek bennem olyan érzések, amelyek kristálytisztán megmaradtak, illetve a rajtam lévő nyomok és a levetett ruhadarabjaim is mind alátámasztották az események megtörténtét.
A fürdőszoba padlóján kuporogtam egy szál selyemköntösben és próbáltam rendet tenni a fejemben. Minden, ami a tegnapi nap folyamán történt velem megint csak túl sok volt. Az utolsó dolog amire emlékeztem az az, hogy egész testemben remegtem a kimerültségtől és az intenzív gyönyör átélésétől, a főnököm pedig a karjaiban vitt engem egészen addig a végtelenül puha ágyig, ahol nemrég felébredtem.
Az összes gondolatom az éjszaka körül forgott, vagyis jobban mondva inkább a férfi körül, aki engem birtokolt. Kérdések és kijelentések tömkelege volt bennem, amik többségét sosem ejtettem volna ki a számon hangosan.
"Miért volt ez más? És miért érzem úgy, hogy valami más lett bennem? Olyan mintha egy kicsit én is kezdenék megőrülni, vagyis egészen pontosan beleőrülni ebbe az egészbe. Annyira szánalmas vagyok..." – az órák perceknek tűntek amíg magamban őrlődtem.
Nem volt elég az idő, hogy késznek érezzem magam a mai napra, de talán arra nem is lett volna elegendő végtelen órák sokasága sem.
Erőtlenül reszkető lábaimra álltam és próbáltam felvenni a monoton reggelek ritmusát, mert az élet nem állt meg és nekem is haladnom kellett vele tovább, így hát úgy tettem, mint minden átlagos nap kezdetén, még akkor is, ha az éjszaka egyáltalán nem volt átlagosnak mondható.
Furcsa és frusztráló volt, hogy már nem találtam a megszokott helyét a dolgoknak, mivel immár ebben a házban kellett laknom a régi albérletem helyett, ami mindannak ellenére, hogy nem volt a legjobb és legszebb állapotban, nekem tökéletesen megfelelt. Itt viszont kényelmetlenül éreztem magam, hiszen még erősebb volt bennem a szégyenérzet, amiért gyakorlatilag eladtam magam – és az most mellékes, hogy nem igazán volt más választásom.
Próbáltam kizárni minden gondolatom, igyekeztem semmire sem gondolni, hiszen sehová sem vezettek ezek a csapongó képzetek, mi több; csak ártottak nekem.
A fogason lógó kabátomat felkapva indultam el a munkába miután kétszer is ellenőriztem, hogy jól bezártam-e az ajtót. Miután kiléptem a lépcsőházból a közeli buszmegálló felé igyekeztem, –amit tegnap fedeztem fel magamnak az idevezető út során –, de ekkor hirtelen valaki elállta az utamat, én pedig majdhogynem az illetőnek ütköztem.
– Elnézést, de Mr. Jeon utasítására mostantól minden reggel én viszem önt be a céghez – közölte velem Hyunwoo, mire bólintottam, hiszen megint csak nem volt más választásom.
Lehajtott fejjel sétáltam a férfi után és azután, hogy kinyitotta előttem az ajtót egy halk "köszönöm" kíséretében beszálltam az autóba – akárcsak tegnap.
Képes leszek én ezt megszokni? Meg lehet szokni egyáltalán mindezt?
Csak annyiban voltam biztos, hogy én nem olyan vagyok, aki képes lenne ilyen módon élni – teljesen megfosztva a szabad akarattól –, vagyis akkor így gondoltam.
Enyhén remegő lábakkal lépem be a főnököm irodájába, miután az engedélyt adott rá. Nem kellett csalódnom, mikor egyből találkozott tekintetem Mr. Jeon sötét pillantásával amellyel tetőtől talpig végigmért. Ez is egy olyan dolog volt, amelyet a legjobb lett volna, ha hamar megszokok, mert ezek a fekete szemek valószínűleg sosem fognak változni.
– Jó reggelt, Mr. Jeon! – üdvözöltem illendően a férfit.
– Ugye a sofőr hozott el, akit küldtem? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam, majd miután biccentett vettem a bátorságot és az asztalomhoz indultam.
A délelőtt meglepően eseménytelenül telt. Csak adatokat rendszereztem és fontosabb papírokat intéztem el, majd mikor a főnököm távozott ebédidőben én még maradtam, hogy elkezdjem a jövőheti találkozókat beiktatni a napirendbe, ezen felül pedig amúgy sem voltam éhes, így gondoltam inkább nem pazarlom az időt és dolgozok tovább, hogy hamarabb kész legyek.
Sokkal nyugodtabban éreztem magam, hogy Mr. Jeon nem volt velem egy légtérben, – bár a nap eddigi részében még alig szólt hozzám, ami nekem mindenféleképpen szerencsés dolog volt.
Nem sokáig tartott ez a már-már idilli békesség, mivel a főnököm hamar visszatért az ebédszünetről és amikor megpillantott engem hirtelen a levegő is megfagyott, olyan metsző volt a tekintete.
– Nem mentél el ebédelni igaz? – lépett az asztalom elé és rátámaszkodott, hogy még közelebbről mélyeszthesse sötét szemeit az enyémekbe.
– Nem – válaszoltam reszkető hangon, mire a férfi erősen az asztalra csapott, amitől összerezzentem.
– Nem voltam világos amikor azt mondtam, hogy egészségesen kell étkezned, ami azt jelenti, hogy minimum háromszor eszel egy nap és nem éhezteted magad?! – förmedt rám.
Nem értettem miért foglalkozik ezzel. Eddig is elvoltam így és sejtelmem sem volt róla, hogy miért érdekli, eszek-e minden nap vagy sem.
– Sajnálom, többször nem fordul elő – hunyászkodtam meg előtte és reméltem, hogy megelégszik ezzel és nem akar megint megbüntetni vagy ehhez hasonló.
– Ajánlom is – nézett továbbra is szikrázó szemekkel, majd egyszerűen az államra fogott és hevesen megcsókolt, én pedig levegőt is elfelejtettem venni.
Amikor azt mondtam, hogy ez a férfi kiszámíthatatlan, pontosan erre gondoltam. Az egyik percben még úgy néz rád, mintha arra vágyna, hogy puszta kézzel fojthasson meg, a másikban meg csak úgy megcsókol. Ez teljesen abszurd.
Ettől a csóktól összeszorult a gyomrom, mert megint felkavarta azokat a friss emlékeket, amelyeket tegnap este kaptam tőle, és ez a csók is más volt... valahol mélyen pedig nem akartam, hogy az legyen.
Egyetlen érintésével, egyetlen csókjával elérte, hogy újra maga alá ítéljen, mi több, már a puszta létezése is elég volt ehhez...
Engedelmes, készséges és kapható; ilyennek kellett lennem, mint egy érzések nélküli rongybaba, akivel bármit megtehet. Neki erre volt szüksége.
Egyre hevesebb lett a nyelvek és ajkak szimfóniája, amit nem is bírtam követni. Próbáltam a kedvére tenni, de képtelen voltam rá, túl ügyetlen voltam, főleg így, hogy káosz volt a fejemben.
A férfi ráharapott az alsó ajkamra, mire önkéntelenül is felnyögtem, majd elhajolt tőlem.
– Még rád fér a gyakorlás – mondta egyszerűen és visszasétált az asztalához, ezzel együtt pedig a hűvös és elutasító viselkedése is visszatért ami mindig körüllengte őt, amióta csak ismertem.
A nap további része is ugyanúgy telt, mint az első fele és igazság szerint nem bántam ezt. Fellélegeztem amikor lejárt a munkaidőm, és a hatalmas cég fotocellás ajtaján kilépve hazafelé akartam indulni, amikor Hyunwoo ismét előttem termett pont mint reggel. Már szinte déjá vu-m volt...
– Bocsásson meg, de azt az utasítást kaptam, hogy haza is kell vinnem önt – tájékoztatott engem a sofőr, mire az ajkamba haraptam, hogy elnyomjam a hirtelen támadt frusztráltságom.
– Értem – szólaltam meg elfogadva a helyzetet és így a tömegközlekedés használata helyett autóval tettem meg az utat a lakásig, amit képtelen voltam az otthonomnak hívni, mert nem volt az és soha nem is lesz nyilván – gondoltam.
A forgalmas várost pásztáztam az autó sötétített ablakán át, és úgy elmerültem a gondolataim között, hogy csak akkor vettem észre, hogy megérkeztünk amikor Hyunwoo leparkolt a társasház előtt, majd kiszállt, hogy kinyissa nekem az ajtót.
– Köszönöm – mondtam, miközben én is kiszálltam a hátsó ülésről.
– További szép estét! – hajolt meg és visszazárta az ajtót, én pedig egy köszönés után elindultam a lépcsőház felé.
Az épületbe belépve kedvtelenül álltam neki megmászni a lépcsőfokokat, mivel az első emeletre nem akartam lifttel menni. Már majdnem felértem, amikor meghallottam, hogy valaki belépett a lépcsőház ajtaján, én pedig felgyorsítottam a lépteim, mert nem akartam abban a pillanatban senkivel sem találkozni és esetleg bemutatkozni, hogy én vagyok itt az új lakó.
Már éppen a lakás bejárati ajtaja előtt álltam és a kulcsomat szedtem elő a szövetkabátom zsebéből, mikor az illető, aki elől "menekültem" utolért és megtorpant a lépcső tetején, én pedig azzal párhuzamosan pillantottam rá a kulcsaim babrálásából, ahogy ő megszólalt.
– Tényleg te vagy az? – hallottam meg azt a mindig kedélyesen csengő hangot, amely mintha egy másik életből szólt volna hozzám. Nem is tudtam elhinni, hogy tényleg ő áll előttem.
– Taemin? – suttogtam és meglepettségemben a kulcsaim is leejtettem.
– Ezer éve' – mosolyodott el és karjait kitárva indult el felém, én pedig a nyakába ugrottam, miután sikerült megmozdulnom a sokkból.
Annyi év után sem változott az illata...
A múltam egy apró és végtelen boldogságot jelentő részét ölelhettem magamhoz újra, a szívem pedig egyszerre lódult meg és facsarodott össze keserűen.
El sem tudtam hinni, hogy ez tényleg valóság.
Nos, igen végre itt a rész, és megint csak annyit tudok mondani, hogy sajnálom a sok kihagyást. Remélem mindenkinek jól telik a szünet! Próbálok még írni ebben az egy hétben, de nem ígérek semmit, mivel elég sokat kell tanulnom is.
Mit gondoltok ki lehet Jiminnek Taemin? <3