Örültem, hogy Mrs. Smith egy rövid etikai monológ után elengedett minket. De az már kevésbé volt ínyemre, hogy mikor Ezrával leültünk a folyosó végén lévő melegedőre, az ott eltöltött 13 perc –tudom, mert végig az órámat néztem– némaság után kezdett egyre kínosabbá válni a kettőnk közti feszültség.
Idővel egyre inkább olyan érzésem volt, mintha Ezra –a szótlanság ellenére– nagyon mondani akarna valamit de nem tudja hol is kezdje. Normál esetben persze rákérdeztem volna, hogy mi van már, de pillanatnyilag semmi kedvem nem volt hozzászólni.
További percekkel később viszont a zöld szemű fiú mégis megtörte a csendet.
"Blair" kezdte megragadva a figyelmem "Te tényleg nem emlékszel semmire...abból ami tegnap történt?"
"Nem, de valami azt súgja, hogy jobb is ez így." mondtam mindenféle együttérzés nélkül, mielőtt még véletlenül kiderült volna, hogy valóban történtek dolgok kettőnk közt amíg részeg voltam.
Válaszom hallatán Ezra –egy pillanatig– a tekintetemet fürkészte, mielőtt ismét megszólalt.
"Igazad lehet." mondta halkan, majd felállt mellőlem és tekintve, hogy az előbb csengettek ki, elindult az osztály felé.
Hogy őszinte legyek, az elmúlt három nappal kapcsolatban vagy ezer kérdésem lett volna hozzá, de tegnap –többek között– tudtomra adta azt is, hogy nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre. Szóval ezek után egyszerűen nem maradt mit megvitatnom vele.
Mikor egy kicsivel később én is visszamentem a terembe, a zöld szemű fiú már a helyén ülve bámult kifelé az ablakon. Olyan feltűnően nézte az udvart, mintha odakint épp egy formaegyes futam rajtolna. Holott egy lélek nem volt arrafelé. Ebből tudtam, hogy nem kíván beszélni velem...amit őszintén nem is bántam.
Végül aztán egész nap nem szóltunk egymáshoz. Néhány véletlent leszámítva pedig még csak nem is néztünk a másik felé.
Az utolsó órám végeztével összeszedtem a cuccaim, elköszöntem a barátaimtól és minden egyéb nélkül indultam el hazafelé. Az iskola kapuin kiérve viszont egy ismerős hang szólt hozzám, ami teljesen váratlanul ért.
"Blair!"
A hangforrás irányába fordulva megláttam Jasont, aki hirtelen mintha a kelleténél egy fokkal közelebb állt volna hozzám. De mire ez megfogalmazódott a fejemben, Jason már körém fűzte karjait és egy gyors ölelésre húzott. Ami szó szerint olyan váratlanul ért, hogy jónéhány másodpercbe telt, mire kinyögtem egy sziát és kibújtam a karjai közül.
"Te napról napra szebb és szebb leszel..." kezdte Jason végignézve rajtam "Mondd csak, csináltál valamit a hajaddal? Vagy-"
"Jason, mit szeretnél?" kérdeztem közbe, mert ehhez most a legkevésbé se volt kedvem.
"Őszintén? Azt szeretném, hogy adj egy második esélyt, de egyenlőre beérem azzal is ha boldog születésnapot kívánhatok neked." mondta egy végtelenül magabiztos mosollyal az arcán "Tudom tegnap volt, de Emma mondta, hogy nem szereted a születésnapodat, ezért inkább ma jöttelek felköszönteni." és ahogy ezt kimondta, elővett a háta mögül egy szál fehér rózsát "Isten éltessen!"
"Ezt meg honnan szedted elő?" hagytam figyelmen kívül az előbbi megjegyzéseit "A zsebedből?" kérdeztem észlelhető kíváncsisággal a hangomban, mert őszintén érdekelt volna, hogy hol volt a virág amíg átölelt. Illetve nem akartam már megint a tegnapra gondolni...Vagy arra, hogy megbocsátok-e neki valaha.
"Szokás szerint meg se hallod azokat a kérdéseket amikre nem akarsz válaszolni." mondta némileg apatikusan ahogy a kezembe adta a tüskés virágot "Na de örülsz, hogy meglátogattalak?"
"Repesek az örömtől..." mondtam enyhe szarkazmussal a hangomban, amin persze Jason csak nevetett.
"Ne rontsd el a pillanatot, édes."
"Milyen pillanatot?" kérdeztem olyan közömbösen amennyire csak tudtam, miközben régi emlékek kezdték elönteni az elmémet a vele töltött időkről.
"Ezt." suttogta, majd adott egy bársonyos csókot a homlokomra, amit így utólag nem is tudom miért hagytam neki.
Közben persze képtelen voltam megállni, hogy egy pillanatra elmosolyodjak az egykor virágzó szerelmünk emlékén. De szinte azonnal eszembe jutott, hogy a virágok milyen hamar elhervadnak. Illetve, hogy a szerelem is épp egy ilyen múlékony fenomenon, amelyből a legvégén mindössze emlékek maradnak. Olyan emlékek, amelyek egy életen át kísértik az embert.
"Tudod, hogy nem szeretem a virágokat." mondtam.
"Te meg tudod, hogy ez hazugság. Csak a vágott virágokat nem szereted."
"Akkor miért hoztál nekem egy vágott...vagy megkockáztatnám, hogy tépett rózsaszálat?"
"Csak kíváncsiságból." mondta Jason, közben végig a kezemben lévő virágot nézve.
"Mi?" kérdeztem összezavarodottan.
"Nem számít." hadarta "Legyen szép napod, szerelmem!" mondta röviden és azzal ott hagyott, az iskola kapuja előtt, a gondolataim viharában.
Most őszintén...mihez kezdjek Jasonnel? Mit akart ezzel? Egyáltalán miért hozott nekem virágot? És miért pont vágott virágot az Isten szerelmére!? De akárhogy is nézzük, az a kérdés izgatott a legjobban, hogy mit csináljak most ezzel a virággal?
Szépnek szép volt...azt meg kellett hagyni. Kár, hogy nekem épp edzésre kellett mennem és előtte már nem akartam hazamenni. Mert, ha később kezdek akkor később is végzek és mostanában már elég korán sötétedik.
Viszont ha nem teszem vízbe a virágot akkor addigra elhervad... Szóval ahogy ez tudatosult bennem, elindultam a legközelebbi kuka felé. De a szemetes előtt állva megtorpantam.
~Otthon~
Ahogy beléptem az ajtón, édesanyám hangját hallottam meg először.
"Kislányom...?" szólt hozzám épp úgy, mint mikor számon kér rajtam valamit.
Ami kicsit se jó jel.
"Igen?" kérdeztem egy rövid pillanatig mit sem sejtve arról, hogy miért szólíthatott így, mígnem eszembe jutottak a konyhapulton lévő virágok, amiket hagytam elhervadni...
Köztük a kedvencét is, amit anno még apától kapott.
"Elmondanád, hogy miért-" kezdte, miközben én csaknem mindent eldobtam a kezemből és félbeszakítva rohantam oda hozzá.
"Figyelj anya, meg tudom magyarázni!" hadartam, de amint a konyhába érve megláttam anyát a kezében apa virágával, szó szerint leesett az állam.
Hirtelen már nem is tudtam mit mondani, de nem azért mert elszáradt a növény, hanem mert úgy virágzott mintha most tavaszodna. Holott én ezt a ronda virágot még soha életemben nem láttam szirmokat bontani.
Ahogy elnéztem, ez a jelenség anyámat legalább ennyire meglepte, mert miközben lassan felém fordult, bordóra rúzsozott ajkai egy pillanatra megremegtek.
"Mit is...-" kezdte egész halkan, de ezt követően tartott egy rövid szünetet, amit muszáj volt kihasználnom.
"Jé...hogyhogy ki vagy sminkelve?" kérdeztem, mert annak ellenére, hogy az eddig elszáradni látszó virágok valamilyen –csodával határos– módon most mégis életben voltak, engem az legalább annyira meglepett, hogy anya –aki szinte soha nem használ sminkszereket– per pillanat úgy nézett ki, mintha egy magazinfotózásról jönne.
"Ilyen kedvem volt." mondta egy halvány mosollyal az arcán és esküdni mertem volna, hogy egy pillanatra pirulni láttam, de mielőtt rákérdezhettem volna, már témát váltott "Mindenesetre megnyugtat a tudat, hogy édesapád virága még azt is túlélte, hogy Tejföl a múltkor úgy megcincálta szegényt... Na de mit is szerettél volna mondani?"
"Hát én...nem fontos." mondtam óvatosan megrázva a fejem "De ha már a virágoknál tarunk, nem hagyhatnám ki a mai edzést?"
"És mégis miért?" kérdezte komoly tekintettel.
"Csak mert el szeretnék menni a temetőbe." mondtam a kezemben lévő rózsa leveleit birizgálva.
"De hisz az tegnap volt...és mindketten vittünk virágot a sírjára."
"Igen, de...nem is tudom." mondtam kissé szétszórtan, mire anya sóhajtott egyet.
"Jó, nem bánom. Írok neked igazolást." mondta egy megértő nézéssel az arcán "De szerdán azért már menj edzésre."
"Úgy lesz." mondtam a bejárati ajtó felé indulva, majd az ajtóhoz érve egy pillanatra visszafordultam "Köszi anya."
~A temetőben~
Anyával minden évben eljöttünk apa sírjához, de őszintén, most olyan furcsa érzés volt egyedül itt állni.
Általában mikor ide látogattunk mindig anya sírt és én voltam az aki próbálta őt nyugtatni. Észre se vettem, hogy valójában végig az ő jelenléte tartotta bennem a lelket. Mert annak ellenére, hogy az idő múltával csak a jó emlékek maradnak, most nem volt ki megvédjen a savanykás emlékek vad áradata elől ami ennyi év után egyszerre zúdult rám.
Apával mindig is rengeteget veszekedtünk. Az utolsó veszekedésünkre máig emlékszem. De az bosszant a legjobban, hogy már nem is tudom min vesztünk össze annyira, hogy két nappal a tizennegyedik születésnapom előtt fogtam magam és azt tettem amit akkor szoktam, mikor képtelenek vagyunk elásni a csatabárdot. Elköltöztem a nagyihoz.
A nagymamámnak általában egyáltalán nem volt ellenére mikor épp hozzá menekültem egy veszekedés után. Viszont aznap valahogy más volt a helyzet. Apa megállás nélkül telefonált, de én a nagymamám szokatlan unszolása ellenére se vettem fel neki a telefont.
Istenem, milyen hülye is voltam...
Ügyet se vetettem arra, hogy apa kétségbeesetten próbál elérni. Már pedig annak, ha valaki szüntelenül telefonál, valószínűleg jó oka van. De miért is érdekelte volna ez a 14 éves énemet, mikor épp a hetek óta tervezgetett sátorozásra mentem többek között Jasonnel. A tizennegyedik születésnapom pedig nem is kezdődhetett volna jobban, mint a barátaim társaságában egy közös sátorozáson a Miroswoods környékén lévő hegyekben.
A sátorozásról visszaérve épp egy helyi kávézóban voltunk a barátnőimmel, és akkor még minden tökéletes volt. Egészen addig amíg meg nem láttam Jasont azzal a lánnyal...
Egy világ tört össze bennem. De honnan is tudhattam volna, hogy a fájdalom amit akkor a lelkemben éreztem semmi, ahhoz képest, ami azután következett.
Sírva futottam egész hazáig, ahol meglepett a ház üressége. Azelőtt még soha nem voltam egyedül. Ha anya épp nem is volt otthon, apa mindig hazavárt...és milyen jó is volt –amíg tartott– az idilli gyerekkor. Látszik, hogy nem érdemeltem meg.
Mikor anya hazaért a kórházból és elmondta, hogy apa meghalt, egyszerűen nem hittem neki.
Fel se bírtam fogni mit jelent az, hogy tegnap még volt, de ma már nincs...és soha de soha többé nem is lesz ott velem az apám, aki egész életemben ott volt velem... Akire mindig felnéztem. Akire mindenben számíthattam bármi történt is. Aki a karjai közt ringatott miután megszülettem. Aki végig fogta a kezem mikor megtanultam járni, mikor biciklizni tanultam, mikor megtanított hogy tájékozódjak az erdőben ha egyszer elveszek. Vagy mikor nem értettem a matekot ezért megtanulta helyettem és elmagyarázta úgy, hogy értsem...és még sorolhatnám mennyi emlék fűzött az édesapámhoz.
De hiába nem akartam elhinni amit hallottam...hamar rá kellett jönnöm, hogy ez még csak az első volt a gyász hét fázisából. A maradék hat pedig még olyan rettenetesen távolinak tűnt.
Mindezek után a Jasonnel való szakítás lett a legkisebb gond az életemben. Itt pedig nem azt mondom, hogy egyáltalán nem viselt meg. Hanem azt, hogy már ez is csak egy volt azon dolgok listáján, amik onnantól kezdve belülről emésztettek.
Szörnyen fájt visszaemlékezni minderre. Viszont így –hogy már három év eltelt– az idő kezdte begyógyítani a sebet ami azóta a lelkemben tátogott.
Édesapám hatalmas űrt hagyott maga után. A tudat pedig, hogy nem köszönhettem el tőle...hogy soha nem mondhatom el neki, hogy mennyire sajnálom amiért ilyen hülye voltam, hogy elmondhatatlanul hiányzik, és hogy nagyon de nagyon szeretem...egész életemben kísérteni fog. És megérdemlem, mert ezért csak magamat okolhatom.
Akármilyen szánalmas legyen is ez a kifogás, csak azzal nyugtatom magam néha, hogy minden tudásra emlékszem, abból amit valaha átadott nekem. Mert egész életében azt hajtogatta, hogy ha egyszer majd nem lesz, csak azt szeretné tudni, hogy mindent megjegyeztem amit valaha tanított nekem. Ami így is van. A legtöbbet minden kontextus nélkül, még fejből is fel tudom idézni.
Hallgass a megérzéseidre, mert azok mindig helyesek. Sose légy gyáva, de ostoba se. Ne higgy el mindent. Inkább járj utána a valóságnak, de tartsd észben, hogy az igazságnak ára van. Mindig legyenek szem előtt a céljaid és tégy meg minden tőled telhetőt az elérésük érdekében. Légy hálás az életedért még ha az néha kilátástalannak tűnik is, mert mindig van rosszabb de csak rajtad múlik, hogy mikor lesz jobb. Azonban ha egyszer mégis feladnád, tudd, hogy sohasem a fény fordul el tőled, hanem te fordulsz a sötétség felé.
De még ha mindennek egy részét már kezdtem is megérteni, fogalmam se volt róla, hogy például ez az utolsó mit jelenthet.
Mondjuk nem egy magyarázatot igénylő dologra emlékszem mindabból amit valaha mondott. De jellemzően, a legtöbbről hiába kérdeztem, csak azt válaszolta, hogy majd idővel megértem, vagy épp azt, hogy reméli soha nem kell rájönnöm.
Viszont így, hogy már tényleg nincs kitől megkérdezzem, néhány tanácsának a pontos magyarázata bizonyára örök rejtély marad.
~Később~
Hazaérve nem volt kedvem semmihez. Megírtam a házit...úgy ahogy...majd kiültem az erkélyre csillagokat nézni.
Eltelhetett legalább egy óra, mikor én még mindig az erkélyen ültem. Nem tudtam és őszintén nem is akartam semmit csinálni a nap hátralevő részében. De a csengő hangja rögtön véget vetett ennek a jóleső semmittevésnek ezen a szürke napon.
Lementem a lépcsőn és mikor kinyitottam az ajtót, ott állt előttem a személy, akinek a hiányát –az elmúlt napokban– gőzerővel próbáltam figyelmen kívül hagyni. Csak akkor fogalmazódott meg bennem, hogy eddig mennyire hiányzott, mikor mindössze egy karnyújtásnyira állt tőlem egy melegséget árasztó mosollyal az arcán.
"Én...én úgy sajnálom." mondtam neki a sírás határán, könnyes szemekkel "Tiszta hülye voltam amiért nem hallgattam rád. Most már tudom, hogy nem kellett volna megbíznom Ezrában, de kérlek ne haragudj rám. Annyira...elvarázsolt." dadogtam a könnyeimet törölgetve, mire Emma szavak helyett egy szoros ölelésre húzott.
De bármennyire volt is megnyugtató a reakciója, egyszerűen...nem bírtam abbahagyni a sírást.
"Blair, én egyáltalán nem haragszom rád." mondta bíztató hanglejtéssel "Idő közben rájöttem, hogy én is eleget anyáskodtam...és őszintén miért zavarjon az ha vele is jóban vagy?"
"Nem, dehogy is! Teljesen igazad volt vele kapcsolatban. Olyan hülye voltam, hogy nem láttam át a helyzetet."
"Mert? Ezt most miért mondod?" kérdezte ennek hallatán kíváncsian, mire ismét rámjött a sírás.
"Ohh Emma...annyi mesélnivalóm van."
—————————————
Kedves olvasók!🖤
Először is, nagyon-nagyon szépen köszönöm mindenkinek aki jobbulást kívánt az elmúlt hetekben! Egy nagyon nehéz időszakon megyek keresztül az életemben és tudom, hogy más ilyenkor már feladta volna az írást, de néhányatokon őszintén megesett a szívem mikor azt fontolgattam, hogy mégse lesz többé folytatás.
Végre meg is volnék az új résszel, és habár korábban mondtam már, hogy nehéz volt megírni egy adott részt...most azt kell mondjam, ezt a részt olyan nehezemre esett megírni, hogy olykor egy-egy mondat leírtával órákig sírtam és komolyan elgondolkodtam azon, hogy mi lenne ha eltűnnék egy időre, mert már képtelen vagyok folytatni ezt a történetet...pont ennél a résznél.
Nem nyafogásból mondom ezt, hanem mert Blairhez hasonlóan az én apám is meghalt, csakhogy nem három éve, hanem egy nappal azután, hogy kiírtan, hogy a történet egy darabig szünetel.
Pusztán az élet iróniája lehet az is, hogy pont mikor kitaláltam, hogy legyen úgy, hogy Blairnek a születésnapján halt meg az édesapja, gondoltam arra, hogy nem kéne ilyen gonosz dolgokat írnom. Erre most itt vagyok, és egyáltalán nem tudom mit érezzek emiatt annak tudatában, hogy a születésnapomon temették el az édesapámat.
Ezt a részt már jóval azelőtt elkezdtem írni, hogy az apám beteg lett és még pont gondoltam is arra, hogy biztos nem fogok tudni hitelesen megírni egy ilyen helyzetet, mert még egyik szülőm se halt meg.
Ezzel az egész...hirtelen jött betegség dologgal kapcsolatban pedig csak egy dolgot szeretnék nektek tanácsolni. Akármi is történt közted és a szüleid közt a múltban, és akármilyen rossz ember legyen is az illető...mégis az apád és mégis az anyád és mégis nekik köszönheted az egész életedet. Életet adtak neked, felneveltek, gondoskodtak rólad, taníttattak, etettek, otthont adtak és olyan szeretetet amit egyszerűen lehetetlen meghálálni.
Mindannyian emberek vagyunk és mind követünk el hibákat, veszekszünk és megsértődünk a másikra...hisz az élet erről szól. De meg kell tanulnunk bocsánatot kérni, észrevenni a saját hibáinkat és megbocsátani másoknak még mielőtt túl késő.
Kívánok nektek egy nagyon boldog 2022-t és őszintén kívánom, hogy mindenkinek jobb legyen ez az év mint amilyen az előző volt! (Sokkal jobb!)
Ne féljetek, Blair és Ezra története folytatódni fog, de most még eléggé el vagyok havazva.
Addig is vigyázzatok magatokra és a szeretteitekre!
Üdv.: G.G.