Azt terveztem, hogy miután Blair elalszik, hazamegyek. Csakhogy ez a terv már akkor meghiúsult, mikor álmában a keze köré tekerte Valentino rajtam lógó pólójának foszlányait. Ezzel olyannyira belém gubancolódott, hogy akárhányszor megmozdultam, Blair ébredezni kezdett és félőn, hogy felébredve ismét kérdések áradatát zúdítja majd rám, minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy ne ébresszem fel.
Nem mellesleg arra a következtetésre jutottam, hogy az egész éjszakás pörgés után valószínűleg elég fáradt lehetett. Az embereknek pedig az alvás egy kulcsfontosságú dolog volt az életben maradáshoz.
Így történt tehát, hogy egész éjjel ott maradtam mellette és amíg ő aludt, én a korábbi beszélgetésünkön rágódtam.
~Visszaemlékezés~
"Ezra?" kérdezte Blair, hangja csupán egy halk leheletként visszhangozva a füleimben.
"Igen?"
"Én...nem értelek téged." sóhajtott a párnáját ölelgetve.
"Ugyan miért?"
"Mert...nem tudom miért vagy még itt." mondta félálomban.
"Haza menjek?"
"Ne! Nem így értettem."
"Akkor?"
"Csak tudod..." tartott rövid szünetet, mert lassanként kezdett úrrá lenni rajta a fáradtság "...fura vagy."
Ez a kijelentés viszont teljesen váratlanul ért.
"Általában beismerem, hogy az vagyok...na de ezt most pont te mondod?" kérdeztem –visszagondolva a ma esti alakítására– melyre Blair némi kihagyás után válaszolt.
"Tudod...már gondolkodtam azon, hogy miért vagyok így ezzel...de néha azt érzem, hogy minél többet tudok rólad...annál kevésbé ismerlek. Viszont én...én tényleg meg szeretnélek ismerni." mondta, majd közelebb bújt hozzám és mivel már csak pár centi választotta el tőlem, óvatosan arrébb húzódtam, hogy helyet hagyjak neki.
"És miért érzed ezt?" kérdeztem.
"Mert...ahhh...nem tudom hogy magyarázzam el...de olyan távolságtartó vagy." motyogta a fáradtságtól elcsukló hangon.
Bevallom nem számítottam arra, hogy ezt ilyen hamar észreveszi, de pontosan tudtam, hogy miről beszél.
Persze, hogy nem lehettem vele őszinte, hisz mégis mit mondtam volna neki? Fun fact, egy 117 éves vámpír vagyok aki amúgy csak unalomból játssza meg, hogy érdeklődik irántad...Ja és ne vedd magadra, de csak azért kellesz, hogy keresztbe tehessek az exednek, aki amúgy természetfeletti lényekre vadászik és ennél fogva esküdt ellenségem...De nyugi, nem kell tőlem félni! Próbállak ugyanis nem megölni mindeközben...és amúgy finom a véred...Vicc az egész!
Egy biztos csak, akármi is történjék Blair sohasem tudhatja meg, hogy nem vagyok ember...vagy, hogy léteznek –az ő normái szerint véve– természetfeletti lények, akik hozzám hasonlóan az árnyékokban bújkálnak az emberek elől.
Ha az idők során egy halandó akármilyen módon tudomást szerzett természetfeletti lények létezéséről –és ez kitudódott– akkor az illetőt azonnal kivégezték. Ezért is van az, hogy két kezemen meg tudnám számolni hány olyan ember volt, aki kívülállóként tudott a létezésünkről és mégis életben maradhatott.
Ma pedig már csak egy olyan személy van életben, aki egykor ugyan halandóként tudta meg a nagy titkot, de ennek ellenére soha senki nem merte kivégeztetni.
Az apám.
Ebből is látszik milyen hátborzongató teremtés az anyám...
De hét pecsétes titok ide vagy oda, nem szeretek hazudni, és azzal, hogy bizonyos témákat csak kikerülök, kevésbé érzem magam annak a gerinctelen féregnek, ami egyébként vagyok.
"Blair...aludj inkább." válaszoltam ekkor, látszólag figyelmen kívül hagyva a korábbi észrevételét.
Holott előre tudtam, hogy akár józan akár nem, ezt nem fogja annyiban hagyni.
"Látod, erről beszélek. Olyan távolságtartó vagy." válaszolta, és közben mozgolódni kezdett, ezért –nehogy túl közel kerüljön– közénk húztam egy párnát.
Blair azonban félálomban átdobta a karját a párnán és az ujjai beleakadtak a rajtam lévő póló szélébe.
Őszintén, csak azt reméltem, hogy hamarosan elalszik, ezért erre nem mondtam semmit. Amennyire tudtam, mozdulatlanul feküdtem mellette, de pár nyugodtnak hitt perccel később Blair ismét megszólalt.
"Miért beszélsz velem?"
"Hidd el, próbállak nem szóval tartani, de csak kevesebb sikerrel." magyaráztam egy mély levegővétel kíséretében.
Aludj már el. Szóltam hozzá gondolatban, de tudtam, hogy még ha nyitva is lennének a szemei és megpróbálnám a gondolataim erejével álomba ringatni, rá nem hatnának a képességeim.
Sőt, épp ellenkezőleg. Mintha azt mondtam volna neki, hogy maradjon ébren és meséljen nekem valamit, rekedtes hangja ismét felcsendült.
"Az elején még...tökre utáltalak. Aztán elkezdtünk beszélgetni...valamiért...és néha olyan fura jeleket küldtél és én meg csak...sose tudom megérteni miért csinálod azt amit épp csinálsz...vagy mondasz." mondta ismét rövid szünetet tartva, mielőtt nehézkesen folytatta tovább "Mintha titkolnál valamit...ami persze nem baj, mert mindenkinek vannak titkai...és persze ki vagyok én, hogy pont velem oszd meg őket. De néha azért eltölt a kíváncsiság, hogy mi lehet az...amit nem mondasz el."
Vámpír vagyok. De ezt tényleg soha nem fogom elmondani neked. Holott néha én is úgy érzem, hogy ez a magyarázat mindent megoldana.
"Nem az előbb állapítottad meg, hogy fura vagyok?" kérdeztem kitérvén a válaszadás elől "Ez sok dolgot megmagyaráz."
"Te valahogy akkor is más vagy."
Te is más vagy. Még sose találkoztam hozzád hasonló emberrel és szavamra, ha részegen, félálomban, megfejted a világ titkait...akkor ki tudja...a végén talán még barátok is lehetünk.
Barátok. Egy halandóval... Ugyan meddig tartana az?
Nem vettem észre, de annyira lefoglalt ez a gondolat, hogy végül nem mondtam semmit mielőtt Blair ismét megszólalt.
"Mit akarsz te tőlem?"
"Magam sem tudom." hadartam az első választ ami csak eszembe jutott, de ez a kérdés –most először– tényleg elgondolkodtatott.
Mit akartam tőle egyáltalán?
A válasz hallatán Blair fáradtan hümmögött egyet, majd szorosan átölelte a párnáját.
"Pedig ideje lenne eldöntened...mielőtt beléd szeretek."
~Visszaemlékezés vége~
Körülbelül húsz perccel napkelte előtt –mikor már javában kékült a fekete égbolt– rájöttem, hogy nincs nálam az amulett ami megvédene a porráégéstől.
Tudtam, hogy nem maradhatok tovább, mert már a bőrömön éreztem a nap –egyenlőre erőtlen– fényének kínzó bizsergését. Ami egyre csak rosszabbodott.
Mi hamarabb haza kellett mennem, ezért eltéptem néhány helyen Valentino pólóját, hogy akadályok nélkül felkelhessek Blair mellől az ágyról. Megbizonyosodtam arról, hogy a lány még mindig –a ruhadarabot szorongatva– édesdeden alszik, mielőtt egész kultúráltan, az ablak helyett a teraszajtón keresztül távoztam.
Hazaérve örömmel láttam, hogy Brian még nincs itthon, és így volt egy kis nyugalmam a távollétében. Lezuhanyoztam, majd a zuhany alól kilépve épp a szekrényem felé indultam, mikor meghallottam, hogy rezeg a telefonom.
Eleinte nem akartam nagy jelentősséget tulajdonítani neki, mert már majdnem este...akarom mondani...reggel hét volt, és ezt a számot csak páran ismerték. Apa, Brian, Valentino, Dimitrij, Valéria, Noah...Matthew a suliból, Blair...BLAIR! Mi van ha rosszul lett miután eljöttem tőle?
Ahogy ez a gondolat elért a tudatomig, már az asztalnál voltam. De a képernyőre nézve láttam, hogy csak Valentino írogat. Ennek láttán majdnem leraktam a telefont a kezemből, mikor az feloldott és véletlenül megláttam a négy nem fogadott hívást tőle. Alatta meg néhány aggasztó üzenetet, melyekből háromban az állt, hogy: Ezra Segíts! Elbasztam és az utolsó az volt, hogy: Kérlek hozz pitypang teát!
Ezt a sort olvasva már rögtön tudtam, hogy mi történt.
Én: Ha most volt pofád nélkülem betépni akkor meg leszek sértve!
Amint ezt elküldtem, láttam, hogy Valentino is ír, de mikor megjött az üzenet, csak egy sor értelmetlen zagyvaság volt benne.
Mindenesetre nekem nem is kellett több. Kérdés nélkül felöltöztem és előkerestem a szárított pitypang leveleket a fiókomból, amit még néhány éve szedtünk egy fogyó hold éjjelén. Pont az ilyen esetekre.
Lerohantam a konyhába, feltettem vizet forrni, majd beleszórtam a leveleket egy termoszba.
Épp arra vártam, hogy forrjon már a víz, mikor csörögni kezdett a telefonom.
Ismeretlen hívó volt, ezért nem akartam felvenni, és ha nem ilyen lassan forrt volna a víz, akkor nem is vettem volna fel.
"Igen? Kivel beszélek?" kérdeztem észrevehető komolysággal a hangomban, mert nem akartam úgy beleszólni, hogy Remélem fontos!...
"Viki vagyok. Figyelj Ezra, nem tudom mit kell ilyenkor csinálni de Valentino...ömm...nem érzi túl jól magát. Elszívtunk valami cigit...és hát...egy kicsit-"
"Várj, várj, várj! Mi ez a többes szám?"
"Hát én is szívtam pár slukkot, de nem is tudom Valentino miért téged hív emi-"
"És te nem vagy rosszul?" kérdeztem közbe döbbenten.
"Nem...miért? Kéne?" mondta, és ezt követően elcsendesedett.
De ennek hallatán, nem tudtam eldönteni, hogy most csak szórakozik-e.
"Ugye angyalgyökeret szívtatok?" kérdeztem rá a biztonság kedvéért.
"Ezt meg honnan-"
Akkor igen.
"Nem fontos! Hol vagytok most?" szakítottam félbe ismét, mikor láttam, hogy már forr a víz.
"Hát öhm...valahol az erdőben-" és ekkor félbeszakadt Viktória mondandója, majd meghallottam Valentino egyeletlen hangját a telefonban "Silverclaw falkaterület, az Empty és a Sterms között, ahol pár éve az Ieran tetemet találtuk." hadarta, mire hirtelen ismét Viktória hangját kezdtem hallani "Szegény össze vissza beszél! De az tény, hogy a két folyó közt vagyunk." kezdte tématerelésként, amint rájött, hogy Valentino túl sokat mondott.
A furcsa reakciójából rögtön levontam a következtetést, ami hirtelen sok dolgot megmagyarázott. Úgy tűnik Valentino csak nekem mondott el mindent.
"Pár perc és ott vagyok." mondtam rövidre fogva, és azzal letettem a telefont, beleöntöttem a forró vizet a termoszba, majd rácsavartam a tetejét.
Nem vesztegetve tovább az időt kirohantam a házból, de a felkelő napról teljesen megfeledkeztem. A fény egyből égetni kezdte a bőröm, amitől úgy felsikítottam mint egy kislány, és rögtön visszafutottam a házba.
A fájdalom még pár másodpercig pokolian kínzott, de mire felértem a szobámba és a nyakamba akasztottam az amulettet, már nyoma se volt az előbb szerzett, harmadfokú égési sérüléseknek.
Most valahogy még magamhoz képest is meglepően gyorsan gyógyultam. Az égés után pedig valamiért egyáltalán nem éreztem vérszomjat, ami egyébként –az én esetemben– minden apró sebnek rendszeres velejárója volt.
Másodszorra –részben a fájdalom élénk emlékétől, részben pedig a naptól való félelemtől– csak lassan mertem kinyitni az ajtót. Sietnem kellett volna, de –annak ellenére, hogy tudtam, hogy az amulett megvéd a napfénytől– én pszichésen így is csak óvatosan mertem kinyújtani először a kézfejemet a napra. Majd mikor már tudtam, hogy tényleg nem fogok elégni, kiléptem a fényre és futottam az erdő felé.
—————————————
Hellóka!☺️
Először is, nyugi, holnap(vagy ma egy kicsit később) lesz még egy rész, de már tegnap óta fent vagyok és még mindig a beszélgetés közepén tartok vele.
Viszont hála kedves Vikk3ncs-nek tudhatjátok, hogy mi történt az éjjel, amíg Blair és Ezra együtt voltak. Mert amúgy én ezt egy vágással oldottam volna meg és a fantáziátokra bíztam volna😅.
Mindenesetre most kíváncsi vagyok mit gondoltok, mi fog történni/kiderülni a kövi rész elején.😂 (Mi az ami már nyilvánvaló számotokra stb.)
Mentségemre, egész hónapban ezt a részt írtam (néha éjszakákon át) és már majdnem 8000 szó volt az eredeti rész amit azóta több részre szedtem. Ez azért van, mert pár karaktert már nagyon nagyon bemutattam volna ebben a részben...még ha csak említés jelleggel is...de annyira sok magyarázatba telt ezt mind leírni egy részben (amit végül még csak benne se hagytam, hanem elraktam máshova), hogy inkább –az értelmezhetőség érdekében– nem bonyolítottam tovább a történetet (még xdd) holott nagyon szerettem volna🥺 de most úgy vagyok vele, hogy valószínűleg csak a későbbiekben vagy egy másik történetben fogtok velük találkozni. (Azért végül ők is a történet részei lesznek, de majd csak idővel.)
Na de addig is koncentrálhatunk a főszereplőkre...😇 aminek (gondolom) ti is jobban örülnétek. Ha nem, akkor azt is írjátok meg!☺️
És ha már itt tartunk, ti minek örülnétek?
Páran már mondtátok, hogy annak ha Blair és Ezra végre összejönnének...de az még egy kicsit odébb lesz😅 (...ha lesz👉👈...) és én elég kíváncsi vagyok, hogy ki miért olvassa a sztorit.🙃🙂🙃 (Mondjuk szentem már ezt is kérdeztem néhány résszel korábban🤔...na majd visszaolvasom.🤣)
BTW azt vettem észre, hogy sokkal gyorsabban írom a részeket ha valaki nyaggat, hogy 'írjam már tovább' szóval nyugodtan nyaggassatok. 🙏
Még egy hónapig nem kell tanulnom úgyhogy most megpróbálok (a holnapi mellé) vasárnapig írni egy új részt és a továbbiakban ehhez az időintervallumhoz tartani magam.
(A próbálokon van a hangsúly.😅 Csak mert általában ha épp nem tanulok, akkor a kishugom szokott bejönni a szobámba, hogy "foglalkozz velem" (pont mikor lenne ihletem) szóval olyankor kb egész nap vele kell foglalkoznom mert, hogy 'Jajj te olyan keveset vagy velem!' 'Alig látlak!' 'Sosincs rám időd!' stb. szóval ez a fő oka annak, hogy ilyen lassan jönnek a részek...😁😅)
Na de mindenesetre legyen szép napotok!🥰😇🤗
Üdv.: G.G.