Na, hol is kezdjem...
Életem első és egyben utolsó nyara így tizenöt évesen.
drámai nem igaz?
Nem tudom, hogy ez nagy szám másnak is, vagy csak én kezelem ilyen nagy felhajtásként, de teljesen be vagyok zsongva. Mindent ki szeretnék próbálni amit lehet, és amit a pénztárcám is bír. A pénzzel nem hiszem, hogy már vagy három éve gyűjtök. Úgyhogy most van egy kis összegem.
De így is elég nehéz.
Mivel a tavalyi nyaram nem igazán sikerült a legfényesebbre...( volt pár problémám) most szeretném bepótolni.
Ezért bármit megtennék!
De mielőtt neki kezdenék így életem legjobb nyarába, gondoltam meg is kell örökíteni, nem csak képekkel, hanem mondjuk egy naplóként. Nem nyugi nem olyan naplóba, már csak az kéne. A képeket sok mindenki látja, de az igazi sztorikat nem mindenki tudja, ezeket meg is szeretném örökíteni valahogy. Mivel soha nem írtam naplót se semmi ilyesmit, ezért is mondom, hogy ez nem napló. Nem csak azért, mert ezt a telefonomba írom egy vázlatként, hanem azért mert ezek a sztorik csak rám tartoznak. Emlékként.
A legjobb emlékek...
De had meséljek előtte a valóságról, azaz magamról.
Utolsó nap a suliban, bizonyítványosztás és pár perc múlva nyári szünet. Kilencedik végére végre belerázódtam a suliba. Hát igen, nem ment valami fényesen a suli, nem igazán találtam a helyem, új iskola, új osztálytársak és néhány régi barát, azaz egy, Míra.
Persze sokkal egyszerűbbnek hittem a beilleszkedést, de ha az ember fél évvel később érkezik egy suliba, hogy elkezdje, az évet, az osztály nem olyan gyorsan fogadja be. Igen fél évvel később kezdtem a sulit, nem mintha lemaradtam volna sokról, de hát még is.
Hogy miért?
Na ez egy igen jó kérdés, talán erre még én magam se tudom kifejteni a választ. Maradjunk annyiban, hogy nem igazán jó évet zártam le az általános iskolával, és volt pár bajom.
Lógtam, nem mentem edzésre és néha még haza se mentem. De ezek a lógások semmik a tavalyi nyaramhoz képest. De ezeknek mind van egy nagyon jó oka, nem szeretek otthon lenni.
Persze ezt nem igazán tudja senki, kivéve a legjobb barátnőm Míra és a bátyám Zente, nővérem Zita nem igazán tud arról, hogy mit csinálok. Nem tudom, hogy nem veszi észre, vagy csak nem foglalkozik velem, de mindegy is. Na igen Mírára és Zétényre még visszatérünk Zitáról talán elég ennyi.
Régebben kedveltem a sulit aztán jött a nyolcadik, teljesen elvesztem mindenben és nem igazán érdekelt bármi is. Talán az egyetlen örömöm az volt, amikor elmentem egyedül vagy éppen Mírával deszkázni, vagy sétálni. Órákig tudtunk sétálni a végtelenbe és beszélni vagy éppenséggel néma csendben gyalogolni. Illetve az örömömet az edzés jelentette még melyre nem mentem egy ideig, de mindig is nagyon szerettem.
Futok, igen futok a semmibe, néha szó szerint.
Zentével egy helyre járunk, viszont nem egy csoportba mivel ő idősebb is meg, mert ezen a helyen valahogy másképp vannak a csoportok, azzal futsz, akivel akarsz. Edzésről is van pár barátom, de azok is inkább csak felszínes kapcsolatok. Talán kivéve egy, Janka. Jóban vagyunk, de ő se tudja, hogy miért lettem ilyen.
Mikor nem otthon vagy edzésen voltam, kimentem a rétre melyet csak én ismerek, (Talán a bátyám is, csak nekem soha sem mondta) és ott kint maradtam (néha még éjszakára is) és néztem az eget, zenéltem vagy gondolkodtam.
Hogy min? Tavaly nyárról, az életemen, hogy érdemes-e nekem ilyen életet élni, ezt soha nem fogom megtudni.
Mindig is imádtam kint ülni és nézni az eget, valahogy mindig megnyugodtam tőle. A legjobban azt szerettem, amikor esett az eső, nagyon jó érzés ott ülni és semmire se gondolni. De azok a napok is jók voltak, amikor egy éjszakai kintlét alatt két számot is írtam.
A szüleim soha nem estek kétségbe, hogy hol vagyok, szerintem nem is érdekelték, de ez részletkérdés. Akkor volt gond, ha több mint tíz órája nem jelentkeztem, aztán rájöttek, hogy a lányuk valahol az erdőben császkál egyedül és ez nem biztonságos. Lehet tényleg féltek, de lehet, hogy csak a szülői kötelezőségek miatt, de akkor már keresni kezdtek. Persze ők nem tudták, hogy hol vagyok, de Zéti igen.
Akár tudta akár nem, soha nem mondta el a szüleimnek, hogy hol vagyok ő tudta, hogy biztonságban és ez elég volt számára. Gondolom ebből, amit mondtam ki lehet következtetni, hogy a szüleim és én nem vagyunk túl jó kapcsolatban.
Hát igen nem is vagyunk.
Visszatérve Mírára. Míra az egyetlen barátnőm, aki igazi és minden bajban ott volt velem. Hét éves korunk óta ismerjük egymást és szinte mindent túléltünk, veszekedtünk, sírtunk és persze nevettünk. Volt, amikor nem beszéltünk egy hétig, de volt, amikor egy órára se tudtunk elszakadni egymástól. És számomra ez az igazi barátság, soha nem hagy cserben. Ha úgy ítéli meg, hogy nem kell, hogy segítsen, akkor nem segít, de ha kell, ő rögtön ott van. Nem is tudom, hogy hogyan éltem volna túl eddig az életemet nélküle.
Mírával sok a közös bennünk, szeretünk deszkázni, (lassan profik leszünk) és nagyjából ugyanazt a zenét szeretjük, persze ő nagyon szereti, ha én játszom,(igen talán elfelejtettem mondani, hogy gitározom, illetve hobbi szinten énekelek) persze én is szeretek játszani, van is néhány saját számom melyeket angolul írtam, de az tök mindegy. Azért szoktam írni, mert ezzel kioldom a stresszt, de azért is, mert egy kisebb fan oldalam lett a YouTube-on és TikTok-on. Néhány ember meghallgatta a számaimat és kicsit felkapott lett, amit nem bánok, de mégsem szeretek a figyelem középpontjában lenni.
És egy pár szó Zétényről, a bátyamról nem is tudom, mit mondjak. Két évvel idősebb nálam, azaz tizenhét éves, eléggé színes személyisége van.
Mindent kipróbál, amit csak lehet, legyen az bármi, sport, zene vagy akár sulis munka. Mivel én kisebb vagyok, mint ő, eléggé, hogy is mondjam védelmező típus.
Persze ezt néha becsülöm, de néha nagyon zavaró tud lenni. De amikor az életem teljesen feldőlt, ő ott volt mellettem, meghallgatott és segített, és ezért nagyon közel állok hozzá.
Mivel nekem összesen Míra, Janka és Kíra az egyetlen barátnőim megengedi, hogy az ő barátaival is barátkozzak.
Edzésről van pár jó haverja, akivel jól kijövünk, ők is idősebbek nálam, de ez nem zavar bele abba, hogy nagyon jól elvagyunk. Csak egy barátja tudja, hogy mi történt velem és a családommal, Máté.
Nem igazán vagyunk jóban, de azért rosszban sem. Legyen elég annyi, hogy csak akkor találkozunk, amikor edzésen vagyunk vagy amikor Zéti közelében vagyunk.
És végül pár szó Zitáról, igen mindannyiunknak Z-vel kezdődik a nevünk.
Zita, Zétény és Zóra mit ne mondjak igazán kreatív.
Zita már elvégezte az egyetemet és összeköltözött a barátjával, neki igazán bejött az élet nem úgy, mint egyeseknek...
Mióta elköltözött nem igazán foglalkozik velünk, pedig tudja, hogy vannak nehézségeim. Ezért neheztelek is rá, de mégis mindig megoldja, hogy a végén ne legyek mérges rá. Például tudja, hogy mennyire utálok vásárolni, ezért eljön velem és azt vesszük, ami szerinte jól áll rajtam. (Nem igazán érdekel, hogy milyen ruhát hordok, inkább az, hogy milyen személyiségem van) A ruha nem árul el sokat az emberről, lehetsz kedves, de közben meg fekete ruhákban jársz, nincs összefüggés.
Akármennyire is szeretnék dühös lenni rá, rákell, hogy jöjjek, ő nem akar nekem rosszat. Ezért is örülök, hogy a nővérem, még akkor is ha cserben hagyott. Most, hogy így elmeséltem úgy nagyából az én kicsi történetemet térjünk vissza a szuper klassz nyaramra.
Hogy én még mennyire azt hittem, hogy ez sikerülni is fog...
-------------------------------------------------------------
Tudom kicsit hosszú első résznek, de csak így tudtam megoldani
Fent pedig a képen, ahogy Zórát én elképzeltem persze lehet teljesen máshogy!
Bori <3