Minden rendben volt. De tényleg.
Az, hogy végül mégis belementem abba, hogy Sebastiannal ne csak megjátszuk a kapcsolatot, nem is volt annyira rémes, mint gondoltam volna. Igaz, akkor sem arra számítottam, hogy az az idő lesz kényelmetlenül eltöltve, amikor csak Sebastian és én vagyunk, de hogy őszinte legyek, sokkal jobban alakultak a dolgok, mint amit el tudtam volna képzelni.
Sosem hittem abban, hogy csak akkor lehet az ember boldog, hogyha kapcsolata van valakivel, akit (még ha nehéz is bevallani) de meglehetősen kedvel. Talán ez egy másfajta boldogság, amely valóban szinte az egekig repített, és ha csak néha egy-egy pillanatra is, de teljesen elfelejtkeztem a korábbi életemről, és soha többé nem akartam elmenni Los Angelesből. Vagy legalábbis Sebastian mellől nem.
Pontosan ilyen pillanat volt az a kora októberi délután is, amikor fáradtan nyitottam be Sebastian lakásán. Alig két héttel előtte kaphattam kulcsot, és azóta is szinte mindig szívesen ki is használtam. Ő még a forgatáson volt, amiből már akkor csak pár hét volt hátra.
Kint zuhogott az eső, így meglehetősen szétázva érkeztem meg, majd a kabátomat ki is terítettem az egyik konyhai szék hátuljára, hogy megszáradjon. Óvatosan megtapogattam a hajam, amely nedvesen tapadt a fejemhez.
A konyhapulton elhelyezett vízforralóhoz léptem, és egy forró tea mellett döntöttem. Kellett valami ami egy kicsit felmelegít és visszaadja az életkedvemet a kinti szomorú időjárás után. Amíg a víz felforrt, én elvoltam azzal, hogy kipakoltam mindent amit vettem a közeli boltban. Péntek délután volt, ami egyet jelentett azzal, hogy este nem rendelni fogunk, hanem mi magunk fogunk vacsorát készíteni. Ebbe azért majdnem két hónap alatt beleszoktunk.
A táska aljáról sikerült előhalásznom a sajtot is, amikor a kezembe akadt az egyik pletykalap, amit csak lekaptam a tartóról a pénztárnál. Úgy fordítottam, hogy lássam a címlapot, ahol örömmel konstatáltam, hogy nem a mi képünk szerepel. Pedig augusztus elejétől azért meglehetősen sokat voltunk a címlapon, főleg amikor a lesifotósoknak egyszer sikerült elkapniuk a pillanatot, amikor Sebastiannal az egyik helyi étteremből lépünk ki.
Végülis igen, egyetlen egyszer engedtem neki, hogy egy szerinte normális randira is elvigyen, méghozzá egy vacsorára. Messze nem volt olyan jó, mint amikor a vidámparkba mentünk, vagy csak a városban sétáltunk, de kellemes csalódásként könyveltem el. Utána természetesen közöltem vele, hogy máskor azért valami érdekesebbel rukkoljon elő, de ő csak kiröhögött.
A vízforraló egy kattanással jelezte, hogy az ő munkája véget ért, én pedig elővettem egy poharat a szekrényből, a kedvencemet, és egy meggyes teafiltert lógattam a kiöntött, még gőzölgő vízbe. Tapasztalatból tudtam, hogy legalább tíz percet kell várni, mire iható lesz, így a fürdőszoba felé indultam, végre tudomást véve arról, hogy még mindig csöpög a hajamből a víz, és a ruháim is nedvesen tapadtak rám.
Sebastian lakása nem volt éppenséggel kicsinek nevezhető, sokkal inkább hasonlított egy apartmanra, méretében pedig akár ház is lehetett volna, annyi volt a különbség, hogy a lakás szimplán egy ház harmadik emeletén helyezkedett el. A környék megszokott volt, apám háza csak pár utcával volt odébb. A szomszédai szintén közszereplők voltak, az egyiküknek talán valamilyen valóságshowja volt, a másik pedig vízilabdás volt. Ők laktak az elsőn és a másodikon, a harmadik emeleti lakás ugye Sebastiané volt, fölötte pedig már csak a tetőtér volt, ahova nyáron ki lehetett ülni napozni. Már amikor le volt takarítva.
A hálószobából nyíló fürdőben legnagyobb szerencsémre volt tiszta törülköző, így Sebastian szekrényében kutatva találtam magamnak egy melegítőnadrágot, amit ő már kinőhetett, de nekem még pont megfelelt, illetve az egyik pólóját, majd ezeket magammal hurcolva elfoglaltam arra tíz percre a fürdőszobát.
Már végeztem is, és éppen Sebastian pólóját igazítottam meg magamon, amikor hallottam elfordulni a zárat a bejárati ajtóban. Akaratlanul is elmosolyodtam. Volt valami különleges érzés abban, hogy tudtam, hogy ő az, és hogy én várok rá itt, nem pedig valaki más.
A törülközővel még egyszer átdörzsöltem a vizes hajamat, majd hagytam hogy a nedves tincsek a vállamra hulljanak.
- Maya! - hallottam meg a hangját a nappali felől.
- Pillanat - kiabáltam vissza, majd már léptem is ki a fürdőszoba ajtaján. - Te is eláztál? Vagy már nem esik az eső? - érdeklődtem, majd egy pillanat múlva megszűnt minden kérdésem, aztán vagy ezer másik került a helyükre.
Sebastian mellett ugyanis még ketten álltak a nappaliban. Az egyiküket felismertem, ő Sebastian édesanyja volt, azt hiszem az egyik filmjének a premierjére őt vitte, illetve fényképeket is láttam róla. A másik személy, aki szintén nő volt, igaz fiatalabb, tehát tekinthető lánynak, ő valószínűleg Sebastian egyik húga lehetett. Róla addig csak hallottam, de meglehetősen hasonlítottak külsőleg, így tényleg nem volt nehéz kitalálni a személyazonosságokat.
- Vendégek? - nyögtem ki pár pillanat múlva. Tudtam, hogy felesleges és botrányosan rosszul hangzik amit kérdezek, de nem jutott más az eszembe, és a csend kezdett kínosabb lenni a kelleténél.
- Mi? Vendégek? - kérdezett vissza Sebastian húga meglepve. - Elég sokról maradtunk le, hogyha te - mutatott rám - már nem számítasz vendégnek.
- Sophia! - fordult felé az anyja, miközben látszott hogy őt is érdekli a válaszom. Vagy Sebastian válasza, akihez intézte a mondandóját. - Úgy érzem illene bemutatnod minket egymásnak.
Sebastian egy kicsit megilletődöttnek látszott, majd felém fordult. Kérdő pillantást vetettem rá, ugyanis számomra nem volt benne a mai programban az, hogy megismerem a családját. Sőt, még egy ideig nem volt benne a programjaimban.
- Anya, Sophie - intett végül az említettek felé. - Ő itt Maya. Maya, ő az édesanyám, Marie, és a kisebbik húgom Sophie.
- Igazán örvendek - mosolyodtam el halványan.
- Hát még én - szólalt meg újra Sebastian húga. Sophie alig lehetett tizenhét éves, kinézetileg is egyezett a stílusa a trendekkel és a jelenlegi divattal. - Igaz arra még mindig nem kaptunk magyarázatot, hogy miért vagy a bátyám lakásán. Vagy hogy miért van olyan érzésem, hogy már ketten együtt laktok itt.
- Sophia elég lesz! - szólt rá az anyja újra és ezúttal belepöckölt a karjába. Ezek után felém fordult és egy kedves, de visszafogott mosolyra húzta az ajkait. - Örülök, hogy megismerhetlek. - Majd Sebastian felé fordult és elhalkította a hangját. - Csak tudnám ki is ő...
- Maya a barátnőm. - segítette ki őt Sebastian sóhajtva.
Az anyjának a homloka tetejéig szaladt a szemöldöke, a húga pedig abbahagyta a vigyorgást és az arcára fagyott a mosolya is. Na igen, nem voltam még bemutatva szülőknek barátnőként, de garantálom, hogy nem ilyen hatást kellett volna kiváltania.
- Szóval igazak a pletykák. - pislogott párat Sophie, még mindig feldolgozva a hallottakat, mire Sebastian bólintott.
- Valamennyire.
- Pontosan mennyi is az a valamennyi?
- Pontosan annyi, hogy járunk. - igyekezett lezárni a témát, miközben mellém lépett és egyik kezével átkarolta a derekamat, a tenyerét valahol a csípőm felett pihentetve.
Halványan elmosolyodtam és igyekeztem normális tempóban venni a levegőt. Néha még megrémített, hogy Sebastian ilyen reakciót tudott kiváltani belőlem, de egyre jobban kezdtem megszokni.
Marie és Sophie ezek után mintha fejben átgondolták volna, hogy milyen pletykákat is hallottak kettőnkről, majd hogy milyeneket hallottak rólam. Rólam meg az inkább hírhedt mint híres elmúlt pár évemről. Emellett persze ott volt Sebastian volt menyasszonya, pontosabban az, ahogyan megszakadt a jegyességük, így várható volt hogy ellenzik a dolgot.
- Azt hiszem... - kezdtem bele a mondandómba, mire három szempár szegeződött rám. - Azt hiszem jobb lenne hogyha én most visszamennék apám házába. - piszkáltam idegesen a póló szélét, mintha arra várnék, hogy egy pillanat alatt megnő és beterít engem. Miután rájöttem, hogy ennek az esélye elég kevés, Sebastian felé fordultam. - Később beszélünk.
Leemeltem a kezét a derekamról és hátrébb léptem, készülve arra, hogy a legrövidebb úton szabaduljak a nappaliból, egyenesen a bejárati ajtó felé, amikor Sebastian anyja megszólalt.
- Nem kell elmenned. - fordult felém még mindig összezavarodva, de próbált mosolyogni. - Főleg akkor nem, hogyha te is itt laksz.
- É-én... mi nem... mi nem... én nem... - próbáltam valamit kinyögni, a kezeimmel Sebastian és a nappali között hadonászva.
- Persze, hogy Maya nem fog elmenni. - forgatta meg a szemét a barátom, majd a családtagjaira nézett. - Viszont, hogyha megbocsátanátok, akkor szeretnék vele néhány szót váltani. Kettesben. - tette hozzá amikor a húga szóra nyitotta a száját.
Sebastian a fejével a hálószoba felé biccentett, én pedig mélyet sóhajtva elindultam utána. Próbáltam nem visszanézni a nappalira, ahol az édesanyja és a húga mindentudó pillantásokkal beszélték meg az elmúlt percek eseményeit.
A szobaajtó becsukódott mögöttünk, én pedig egyszerűen ledobtam magam az ágyra, egyre jobban vörösödő fejemet az egyik párnába rejtve. Kedvem lett volna sikítani, de tudtam hogy hallatszódna a hálószobán kívül is.
- Nem tudtam, hogy jönnek - szólalt meg Sebastian én pedig éreztem a matracot besüllyedni magam mellett. - Délután láttam meg az üzenetet, hogy a reptéren vannak.
- Akkor is legalább egy üzenetet írhattál volna - emeltem fel a fejemet és kisöpörtem a hajamat az arcomból. - Mi lett volna, hogyha köntösben jövök ki a fürdőből, vagy mi több, fehérneműben? Láthatóan így sem tetszik nekik a helyzet, mi lett volna akkor?
- Nem az van, hogy nem tetszik nekik a helyzet, csak még kicsit új, és kell idő, hogy feldolgozzák. - sóhajtott fel, én pedig felültem, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni. - Őket talán jobban összetörte amit Ashley tett, mint engem. Legalábbis ők még nem tudtam továbblépni az egészen.
Megértően bólintottam, elhallgatva, hogy szerintem nem csak ennyi gondjuk van a kettőnk dolgával kapcsolatban.
- Felajánlottam, hogy maradhatnak a vendégszobában az éjszakára, de elutasították. Amúgy sem akartak zavarni, így foglaltak szobát az egyik hotelben. Pontosabban anyám foglalt, Sophie szereti a lakásomon tölteni azt az időt, amikor eljönnek. Szereti a kilátást, úgyhogy ő lehet hogy maradni fog.
- Anyukád is maradhat, nekem amúgyis jó lenne, hogyha elmennék. - tűrtem a fülem mögé az egyik fekete hajtincsemet. - Így is elég kényelmetlen helyzetet okoztam.
- Maya ne viccelj már, anyám amúgy sem maradna. - rázta meg a fejét ellentmondást nem tűrő hangon. - Ő vendéglátásban dolgozik, így amikor csak van lehetősége mindig próbál informálódni. Ezért megy hotelbe éjszakára.
Bólintottam, de még mindig úgy éreztem, hogy ha maradnék, abból csak kínosabb szituáció születne.
- Viszont attól tartok, hogy vacsorára maradnának.
- Az nem baj, vettem annyi hozzávalót, hogy négy személyre is elég legyen. - mosolyodtam el, majd eszembe jutott, hogy miért is voltam annyira izgatott a mai vacsoránk miatt. - Azonban tudod én arra számítottam, hogy az este csak a kettőnké lesz.
Sebastian szemei egy másodperce elsötétültek, majd megrázta a fejét, kikergetve onnan a gondolatait, majd intett, hogy folytassam.
Közelebb másztam hozzá az ágyon, majd mintha mi sem lenne egyszerűbb, az egyik lábamat átvetettem az övéin, ezzel az ölébe kerülve, majd a kezeimet összekulcsoltam a tarkójánál. Meleg tenyerét rögtön megéreztem a derekamon, ahogyan a póló alatt megérinti a bőrömet. Próbáltam elfolytani a mosolyomat, miközben zöldesbarna szemeit fürkésztem. Az ujjaimmal beletúrtam a tarkójánál lévő tincseibe, ezzel is közelebb húzva magamhoz.
- Tudod milyen nap van ma? - kérdeztem halkan, mintha bárki más is lett volna a szobában rajtunk kívül, aki ráadásul nem is hallhatta volna.
- Péntek.
- Pontosabban?
- Október 8. - gondolkodott el. - Van valami különleges ebben a dátumban?
- Ma van két hónapja, hogy hazaértem Franciaországból. - mondtam ki, emlékeztetve az egyezségünkre. Az arca elkomorodott, a kezei pedig abbahagyták a hátamon való apró körkörös mozdulatok végzését. - Ma van két hónapja, hogy a garázsban megígértem nekem, hogy a karriered érdekében viszonzom azt a két hónapot, amikor te hazudtál az én érdekemben.
- Mit akarsz ezzel mondani Maya? - kérdezte mélyebbre véve a hangját, én pedig néhány pillanatra el is felejtettem, hogy mit is akartam mondani. - Maya?
Eszembe jutott Dylan üzenete, amit egy hete küldött, hogy el tudja nekem hozni a lakókocsit Los Angelesbe, így akkor indulhatok majd a következő utazásomra, amikor csak akarok. Felvillant az emléke a tervezett utamnak Dél-Amerikába, illetve a karácsonyomnak Londonban. Az, ahogyan ilyenkor már elegem szokott lenni a városból, apámból és mindenkiből az államban.
- Azt akarom mondani, - ráztam meg a fejemet, eltűntetve onnan az oda nem illő gondolataimat. - hogy mivel a két hónap letelt, ezért az előző hetet leginkább azzal töltöttem, hogy végiggondoljam a dolgokat.
- És? Mire jutottál? - siettetett türelmetlenül, miközben a tekintetemet fürkészte.
- Arra, hogy az előző négy hónap meglehetősen különbözött attól, mint amit előtte megszoktam. Elég sok tekintetben. - vallottam be, miközben föltápászkodtam az öléből, és idegesen kezdtem el járkálni a hálószobában.
Egy másodperce előntött a félelem, hogy vajon jól döntöttem-e, de végül arra jutottam, hogy legalább egy hetet rágódtam a dolgon, és bízom a döntésemben.
Sebastian is felállt, de ő nem tett egy lépést sem.
- Maya, nem tudok kiigazodni rajtad.
- Kaptam egy ajánlatot - szaladt ki a számon, de már túl késő volt, hogy visszavonjam.
- Egy ajánlatot? Mégis milyen ajánlatot?
- Egy helyi utazási irodától. - sóhajtottam fel. - Egy héten belül Ausztráliába kellene mennem, hogy az ottani egyik élményközpontról írjak a blogomban. Onnan pedig tovább Új-Zélandra, hasonló okokból, majd Japánba és a Fülöp-szigetekre. Fél évet mondtak, és utána még lenne egy-két lehetőségük számomra Afrikában és Dél-Amerikában. Az élményközpont és a környezet is lenyűgöző, amilyen információkat átküldtek, az alapján a programok kivételesek, és az utazási iroda állná az utazási költségeket.
Sebastian hallgatott. Egy szó sem hagyta el az ajkait, és még csak nem is nézett a szemembe. Csendben visszaült az ágy szélére, próbálva megemészteni a hallottakat. Az ajánlat tényleg visszautasíthatatlannak tűnt. Főleg számomra.
Sebastian az egyik kezével idegesen túrt a hajába, hátralökve a homlokába lógó tincseit, amik azonban egy másodperc alatt visszahullottak oda, ahol voltak.
Mélyet sóhajtottam. Várható volt ez a reakció az ő részéről, mégis inkább hittem abban, hogy kiabálni fog, vagy le akar majd beszélni róla. De ő csak csendben ült, és nézett maga elé. Tettem egy lépést felé, majd megszólaltam.
- Nem fogadtam el az ajánlatukat. - jelentettem ki a leghatározottabb hangon, mire Sebastian felkapta a fejét, és tekintete elidőzött a mosolyomon. - Nem megyek el Los Angelesből, egy ideig még biztosan nem.
- És ez mit jelent nekünk... ránk nézve? - vonta fel a szemöldökét kérdőn, mielőtt megengedett volna magának egy megkönnyebbült mosolyt.
- Azt jelenti, hogy az előző két hónapot magadban vehetnéd annak, hogy csak kedvességből maradtam, ami megjegyzem először igaz volt, de ami mostantól lesz, az nem hazugság, vagy bárkinek a félrevezetése. - sóhajtottam fel, és tettem felé még egy lépést, mire Sebastian újra felállt. - Nem azért döntöttem úgy, hogy visszautasítom az ajánlatot, mert nem lett volna kedvem elmenni. Egy fél éve még talán kapva kaptam volna a lehetőségen, talán két hónapja is. De most nem tudtam elfogadni. Életemben először van valaki, aki miatt megéri itt maradnom. És ez a valaki te vagy.
- Miattam maradsz?
- Azért maradok, mert akarom azt, ami közöttünk van. - néztem a szemébe, amelyek most zöldebbnek tűntek a frissen vágott fűnél. - Akarok még olyan péntek estéket, amikor együtt főzünk, akarom azt a sok béna bókot, amit akkor mondassz, hogyha idegesíteni akarsz, akarom a randijainkat, amikor a lesifotósok ellenére valahogy mindig megoldjuk hogy kettesben legyünk, de legfőképpen akarom az olyan reggeleket, amikor melletted ébredhetek, mert olyankor mindig boldogabbnak érzem magam, tudva, hogy én vagyok az aki mellett elaludtál. - a szavaim szinte összefolytak, annyira hadartam, majd mikor újra Sebastian szemeibe néztem, éreztem, hogy nem hagyhatom itt abba. - Nem tudom milyen szerelmesnek lenni, főleg azok után nem, hogy miket tettem az elmúlt években, de hogyha ilyen, akkor már nem érdekel, hogy nem akartam az lenni. Rettenetesen megrémiszt már csak a gondolata is annak, hogy milyen lesz ha folytatjuk a kapcsolatunkat, de az méginkább, hogy mi lesz, hogyha nem. Mert...
Nem tudtam szinte elkezdeni sem a mondatot, mert Sebastian a mutatóujját óvatosan az ajkaimhoz nyomta, ezzel elhallgattatva.
- Én is szeretlek Maya.
__________
Késői fejezet, tudom, de gondoltam jobb ma megírni, különben csak tolódna, és megint egy hétig kéne várni rá. Újabb fejezet amiben boldogok, ez pedig csak egy dolgot jelenthet!!! Nemsokára szomorú rész..... (Ti nem látjátok, de én vigyorgok közben) Pontosabban a későbbiekben lesz szomorú rész, addig is élvezzük ki a dolgot.