|Ezra|
Ez a buli egy kész katasztrófa volt...ahogy az egész éjjel.
Kezdjük azzal, hogy még csak hajnali fél három felé járt az idő, mikor a tizenévesek nagy része már a földön vagy valamelyik sarokban fetrengett hulla részegen. A sok alkoholtól pedig a még talpon lévők is teljesen lelassultak, ami alatt például Valentínóra gondolok, mert mikor –erdőtűz megelőzési okokból– megkérdeztem van-e öngyújtója, három perc gügyögés után is csak azt a kérdést kaptam válaszul, hogy miért öltöztél csövesnek? Holott ami rajtam volt, az amúgy az ő egyik összetépett pólója amiről mellesleg Valentino találta ki, hogy milyen jó lesz jelmeznek, mert ha ő vámpírnak öltözik akkor nekem muszáj lesz vérfarkasnak öltöznöm. Mit ne mondjak...ilyen eredeti ötletei is csak Silverclaw kaliberű lángelméknek lehetnek. Nem is kérdés, ha ő nem vesz rá erre, akkor önszántamból az életben nem jöttem volna el.
Őszintén szólva, a mai fiatalok –és ezen belül az emberekre gondolok– viselkedését néha elég abszurdnak találom. Bizonyára azért, mert képtelen vagyok megérteni őket, de számomra például örök rejtély marad, hogy mi értelme tizen-akárhány-évesen segg részegre inniuk magukat, hogy aztán önkívületi állapotban olyan dolgokat műveljenek amikre józanul képtelenek lennének.
Valentino szerint persze csak irigykedek amiért én nem tudok lerészegedni. De ez nem igaz! A legkevésbé se irigylem őket ezért és én is tudok hasonló állapotba kerülni...csak nem éppen az alkoholtól. Szóval inkább úgy fogalmaznék, hogy szimplán csak nem járok ilyen helyekre szórakozás gyanánt és ennél fogva nem értem mi a jó ebben. Egyszer-kétszer ugyan tévedtem már emberekkel teli szórakozóhelyekre, de általában valaki miatt mentem. Nem mintha megint Valentínóra célozgatnék, de róla például köztudott, hogy részegen szinte vallatni lehet, mert olyankor mindent kimond ami csak az eszébe jut, és ez nem túl szerencsés ha valaki hét pecsétes titkokat őriz.
Ma viszont nem arra vártam, hogy mikor kell majd hazavonszolnom bundás barátomat, hanem végig Blairt figyeltem –tisztes távolból– aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát a barátai társaságában. Egész idő alatt ittak és nevettek miközben hülye játékokat játszottak. Ennek tudatában pedig igazán haza mehettem volna, de annak ellenére, hogy a történtek után már rám se nézett, valahogy mégse akartam szem elől téveszteni őt...ennyire részegen.
A józan Blair tehát szóba se állt volna velem, a részeg Blair meg kitudja szerintem lélekben valahol Narniában barangolhatott, de még életemben nem aggódtam valakiért annyira mint érte az elmúlt néhány órában. Többször is elesett, nekiment embereknek, megbotlott a küszöbön és egyszer majdnem elcsúszott valakinek a kiöntött vodkanarancsán, de –hála az égnek– Viktória pont mellette állt és megfogta a karjánál. Ezt követően pedig a kezében lévő sörrel még véletlenül le is öntött egy srácot, aki szintén olyan részeg volt, hogy észre se vette mi történt. Komolyan mondom, ezek után kész csoda, hogy Blair még egyáltalán életben volt. Az egész éjszakás botladozását elnézve pedig arra a következtetésre jutottam, hogy ha ez nem öl meg egy tinédzser lányt akkor semmi se.
Ahogy telt az idő, szerencsére egyre kevesebben maradtak. Blair néhány barátnőjével most is épp valami játékot játszott, mikor a hangos zenétől már lassan a gondolataimat se hallottam. Kimentem levegőzni, és a raktárház falain kívül már meglepően nyugodt volt minden. Egy kicsit távolabb, a zene egészen eltompult, ami lehetővé tette, hogy nem túl messze, a tó partjára érve nyugodtan leülhessek az egyik fűzfa tövébe gondolkodni. A fülsiketítő zene hiányában fokozatosan kiélesedett a hallásom és ennek köszönhetően épp a tó túlsó partján ciripelő tücskök kellemes hangját hallgattam –megfeledkezve a külvilágról– mikor tompa léptekre lettem figyelmes vészesen közelről. A hang irányába fordulva megláttam Blairt, aki néhány méterrel arrébb, épp egy rég nem működő villanypóznának támaszkodva próbálta visszanyerni az egyensúlyát.
"Te meg mit keresel idekint?" kérdeztem őszinte kíváncsisággal a hangomban, melynek hallatán felém pillantott és egy rövid kuncogást követően válaszolt.
"Téged." kuncogott ismét.
"Az előbb még nem meg voltál rám sértődve?" kérdeztem végignézve bizonytalan mozdulatait, ahogy lassan eltávolodott a villanypóznától.
"De igen!" nevetett "Még mindig haragszom amiért olyan gonosz voltál velem. Csak most épp-" mielőtt azonban végigmondhatta volna, lépett egyet és megbotlott az egyik fűzfa kiálló gyökerében. Ezt követően pedig bevallom, már nekem fájt nézni ahogy elesett a füvön.
Túl sokat hibáztam az elmúlt néhány napban és tekintve, hogy nem tudhattam, Blair mennyire részeg, nem mertem megkockáztatni ezt a mentést. Mikor azonban ismét elnevette magát, valamelyest megkönnyebbültem tudván, hogy nem lehet komoly baja ha még ilyenkor is nevetni tud. Az viszont nagyon meglepett, hogy az esés után szinte azonnal feltápászkodott és a szájára szorítva a a kezét, halkan kuncogott egyet.
"Mi olyan vicces, hogy még ezek után is nevetni tudsz rajta?" kérdeztem némileg kíváncsian, miközben elgondolkodtatott a kérdés, hogy az embereknek milyen hatással lehet az alkohol a fájdalomtűrő képességükre. Viszonyítási alap híján azonban ezúttal is csak találgathattam.
Blair válasz helyett megrázta a fejét és közben nem tudtam nem észrevenni ahogy egyre közelebb merészkedett hozzám. Nem értettem miért jön ilyen közel, de mikor már csak egy karnyújtásnyira volt tőlem, letérdelt mellém a fűbe és ahogy elvette a kezét a szája elől, megláttam vörösre festett ajkait, melyekből szó szerint ömlött a vér. Az esés során valószínűleg elharapta a száját.
Elnézve ahogy a vére az ajkain csordogált, valósággal összeszaladt a nyál a számban és rögtön szaporább lett a légzésem. Érezni kezdtem a bizsergést az ínyemben, ahogy nőttek az agyaraim, és abban a pillanatban minden erőmre szükség volt ahhoz, hogy ne változzak át. Másra se tudtam gondolni, mint hogy el kell tűnnöm mellőle, de egyszerűen túl közel állt hozzám ahhoz, hogy józanul tudjak cselekedni, ezért inkább csak becsuktam a szemem és próbáltam kontrollálni a mozdulataimat. Ezt követően pedig enyhén elfordítottam a fejem és elkezdtem megnyugtató jelenségeket magam elé képzelni.
"Sajnállak amiért ennyire...vér fóbiád van." mondta és közben tisztán hallatszott a hangján, hogy nehezen rakosgatja össze a szavakat "De hidd el, tényleg nincs mitől tartanod. Nem hordozok semmilyen betegséget.......és herpeszem sincs." kuncogott.
"Ez meg hogy jön-" de mielőtt befejezhettem volna, hirtelen Blair kezének bársonyos érintését éreztem az arcomon.
Az érintés hatására akarva-akaratlanul is kinyíltak a szemeim, de ahogy felé fordultam, Blair teljesen váratlanul megcsókolt, ami minden téren életem legváratlanabb csókját eredményezte. Olyannyira meglepődtem, hogy hirtelen eltoltam magamtól a lányt, aki ennek hatására ismét kuncogni kezdett.
"Blair, te részeg vagy!" világosítottam fel, holott ezt sokkal inkább magamnak mondtam, nehogy valami hülyeséget csináljak a pillanat hevében.
De ahogy a vér ízét megéreztem a számban, a csábítás hogy ismét megízlelhessem, elviselhetetlenné vált. Képtelen voltam megállni, hogy ezt követően én csókoljam meg őt, határozottan intenzívebben.
Blair vérének rendkívüli –ha nem tudnám hogy halandó, azt mondanám természetfeletti– módon édes íze volt. Mint a méregnek. Annyira különbözött mindentől amit valaha ízleltem, hogy egy pillanatra fel se ismertem az ízt a számban. Az alkohol mellett ugyanis volt valami leírhatatlan a vérében, amit azelőtt még soha nem éreztem. Olyan volt, mint a nap égető sugarainak ereje, a friss levegő illata, a talpunk alatt dübörgő föld apró rezgései, vagy a végtelen óceán örökös morajlása. Mintha nem is a vérét, hanem az élet vizét ízlelgettem volna. Ez után pedig már szinte félelmetes volt azt tapasztalni, hogy valósággal új erőre kaptam néhány csepptől az ereiben csordogáló folyékony szövetből.
Ennek azonban következményei voltak, ami jelenleg abban nyilvánult meg, hogy pár másodperc elteltével szőke tincsei lebegni kezdtek a jelenlétemtől. Ezt látván pedig rögtön tudtam, hogy ügyelnem kell, nehogy véletlenül a körülöttünk lévő kavicsok is szárnyra kapjanak.
Ahogy az ajkaink számtalanszor összeértek, a bőrömön éreztem testének melegségét és miközben óvatosan végigsimítottam a vállától egészen az arcáig, képtelen voltam nem kitapintani az ereiben pulzáló vért az ujjaim végével. Nagy volt a csábítás hogy a nyakába mélyesszem az agyaraimat, de őszintén, egészen büszke voltam magamra amiért végül nem fajult addig a történet, hogy megharapjam Blairt, aki így életben maradt. Illetve megdöbbentő volt azt tapasztalni, hogy azok után amiket Valentino mesélt nekem emberekről akiknek a vére képes megölni vámpírokat, még mindig életben voltam. Egyszóval Blair nem tartozik közéjük és a magyarázat a vérének megigéző illatára az lehet, hogy szimplán csak vonzóbbnak találom az ő vérét a többi emberénél.
A nyálamtól lassan összezáródott a seb a száján, és egy –a raktárház közeléből jött– hujjogást követően Blair vonakodva elhúzódott tőlem. Abban a pillanatban ezer kérdésem lett volna hozzá, de tudván hogy nincs teljesen magánál inkább nem kérdeztem semmit, holott mindennél jobban érdekelt miért csókolt meg ennyire váratlanul. Ettől függetlenül viszont meglepődtem, mert egy ilyen csók után nem mondanám hogy panaszkodhattam volna.
A hangok forrása felé nézve láttam, hogy néhányan –többek között Blair barátnői– a raktár bejárata előtt állva sugdolóznak egy kör éljenzés után, amit egyáltalán nem tudtam hova tenni.
"Mondtam én, hogy megteszi!" hallottam Viktóriát a távolból.
"El se hiszem, hogy ilyen egyszerűen megcsókolta..." folytatta Jessica döbbenten.
"Az egyszer biztos hogy Blair nagyon nem szeret veszíteni." mondta egy számomra teljesen ismeretlen lány.
"Alexet kellett volna mondanod! Ezrával túl jóban vannak..." tette hozzá Holly, akit valamiért mindenki csak Hope-nak hív.
"De mi?! Én ezt nem értem! Akkor most járnak?" kérdezte Jessica türelmetlenül "Az előbb még tökre úgy viselkedtek mintha végleg összevesztek volna."
"Dehogy járnak! És ez még csak nem is számít igazi csóknak." hadarta Grace "Nem emlékeztek az előző palijára? Gondolkozzatok már csajok! Ezra egyáltalán nem Blair esete."
"Ez nem fair! Miért nem engem hívtál ki hogy csókoljam meg Ezrát?" kérdezte Olivia élesen Viktória felé fordulva "Nekem nagyon is az esetem..."
A beszélgetést hallgatva pedig elcsodálkoztam azon, hogy Blair mindazok után amiket nemrég mondtam neki, képes volt egy hülye játék miatt megcsókolni. Ezt valamiért eléggé nehezemre esett elfogadni...és őszintén nem tudtam mit gondoljak róla ezzel kapcsolatban. Hány sráccal csókolózhatott még pusztán holmi játék kedvéért?
Mikor ismét Blair felé fordultam, nem tudtam nem észrevenni, hogy valamiért roppant kíváncsian néz rám.
"Mi az?" kérdeztem valami egyszerű válaszban reménykedve.
"Milyen szépek a szemeid...pont mint tegnap a fürdőben." és ahogy ezt kimondta eszembe jutott, hogy mivel vér került a szervezetembe, valószínűleg most vörösek a szemeim.
Ennek tudatában azonnal becsuktam őket, csakhogy engem nem az rémített meg, hogy pillanatnyilag láthatta a vörös szemeimet, hanem a tény, hogy tegnap –mikor teljesen józan volt– nem csak a hátamon lévő sebhelyeket vette észre.
"Blair...te tök részeg vagy...és össze vissza beszélsz...megint."
"Nem is." kuncogott "Mindig ezt mondod...olyan goni vagy!" mondta bohókásan, majd mikor ismét kinyitottam a szemeimet, láttam ahogy lassan felkel mellőlem, de elszédül és komolyan mondom, ha nem megyek oda, hogy visszahúzzam a kabátjánál, mint egy kiscicát a grabancánál, akkor beleesik a tóba.
"Először is, nem vagyok goni mert akkor például hagyhattam volna hogy beleess a tóba. Másodszor meg, kezdem azt hinni, hogy egyre nagyobb életveszélybe sodrod magad minden egyes perc elteltével." magyaráztam, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem figyel arra amit mondok neki.
"Mitől ilyen vörösek a szemeid?" kérdezte fáradtan pislogva.
Nem akartam azt mondani, hogy 'most épp a véredtől' ezért inkább csak folytattam a tagadást.
"Nem tudom miről beszélsz."
"Be vagy tépve?" nevetett.
Ennek a feltételezésnek a hallatán pedig részben megkönnyebbültem tudván, hogy tényleg csak a sötétben tapogatózik.
"Nem vagyok semmilyen szer hatása alatt...már ha ezt kérdezed."
"Ahhj...akkor nem tudom." mondta, majd tett néhány bizonytalan lépést a raktárház felé –ahol a barátnői álltak– és ezt követően leszédült a lábáról.
Blair nem szokott ilyen...esetlen lenni, úgyhogy már csak abban bíztam, hogy eleget ivott ahhoz, hogy ne vegye észre ahogy egy számára láthatatlan erő véletlenül felém söpri –a bokor helyett ahova eredetileg esett volna– hogy ezt követően legyen okom ismét lábra segíteni őt.
"Valami azt súgja, hogy mára már eleget ittál." mondtam egy mit sem sejttető mosollyal az arcomon, ahogy ártatlanul átkaroltam a derekát.
"Miről beszélsz?" kuncogott szórakozottan "A buli még csak most kezdődik!" mondta kissé kábán, de ahogy erőtlenül próbált lépni egyet –ami nem jött össze neki– nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem ártana hazamennie.
Óvatosan a karjaimba vettem Blairt és tudván, hogy a barátnői láthatnak minket, lassan elindultam vele az –emberek számára is járható– úton, ami először a raktár elé vezetett. Páran még mindig kíváncsian álltak az ajtóban.
"Köszi hogy visszahoztad Blairt." mondta Jessica egy szeleburdi mosollyal az arcán amint közelebb értem hozzájuk.
"Ami azt illeti, az elmúlt néhány percben módomban állt egy meglehetősen részletekbe menő vizsgálat lebonyolítására a leányzó által elfogyasztott alkohol az egyénére kifejtett hatásával kapcsolatban, melynek eredménye képpen arra a következtetésre jutottam, hogy Blair fizikai jóllétének érdekében, az este fennmaradó részét elengedhetetlen lenne otthon töltenie. Ti mit gondoltok erről?" kérdeztem az értetlen tekinteteket szemlélgetve.
"Hát ez aztán egy...szép, hosszú mondat volt." jegyezte meg Holly.
"Ezt ö-öm...magyarul is elmondanád?" kérdezte Jessica nagyokat pislogva, mikre Viktória –aki szemmel láthatóan teljesen józan volt– megszólalt.
"Igen Ezra, áldásunkat adjuk arra, hogy haza vidd Blairt, de csak ha megígéred, hogy nagyon vigyázol rá." mondta a feketeözvegy ünnepélyesen, majd jelképesen kacsintott egyet, mire Valentino –aki látszólag már kezdett kijózanodni– megjelent mellette.
"Ígérem." mondtam ekkor beleegyezően, amelyre persze Valentino rögtön felkapta a fejét.
"Mit ígérget ez neked?" kérdezte Viktóriától riadtan, aki válasz helyett csak egy huncut mosolyra húzta a száját "Mit ígértél neki?" kérdezte rémülten felém pillantva, mire én csak kacsintottam egyet Viktóriának, amitől Valentino teljesen kiakadt "Ezra!" kezdte egyre elveszítve a türelmét.
"Nyugi haver, semmi különöset." mondtam a reakciójának láttán elmosolyodva.
"Nem, te csak ne sunyulj mert nem hiszek neked!" hadarta "Amúgy meg mi van Blairrel?" kérdezte, és ezt követően lépett egyet felém, mire feltűnhettek neki a szemeim, mert hirtelen megtorpant, de próbálta leplezni a meglepettségét "M-milyen fasza kontaktlencséd van már...eddig észre se vettem." mondta mesterien játszva a hülyét.
"Köszi, de már nagyon irritálja a szemem, szóval ha neked sincs ellenedre, akkor előbb hazavinném Blairt, hogy aztán én is haza mehessek...kivenni a kontaktlencséimet." magyaráztam annyi őszinteséget rejtve ebbe a mondatba amennyit csak tudtam, amitől Valentino kezdte összerakni a képet.
"Okés, persze, de azért vigyázz rá." mondta némileg figyelmeztető jelleggel, mit sem sejtve arról, hogy Viktória szinte ugyan ezt kérte tőlem.
Ennek hallatán pedig képtelen voltam nem elmosolyodni.
"Ígérem." mondtam sejtelmesen, direkt ugyan azt amit Viktóriának válaszoltam, aki ezt hallva elnevette magát.
"Mi?" kérdezte ekkor Valentino értetlenül a lány felé fordulva, de nem akartam tovább útban lenni, ezért röviden elköszöntem Blair barátaitól, és ezt követően magukra hagytam őket.
~Út közben~
Próbáltam olyan tempóban haladni, hogy még véletlenül se ébresszem fel Blairt, aki eleinte olyan mélyen aludt a karjaimban, hogy pár percig rendszeresen ellenőriznem kellett a pulzusát a lelki nyugalmam érdekében.
Egész közel voltunk már Blair otthonához, mikor a lány valamiért az addiginál gyorsabban kezdett szuszogni, majd elkezdett fészkelődni, és kicsivel ezt követően kinyitotta a szemeit.
"Nem érzem túl jól magam." mondta rekedtes hangon, melynek hallatán rögtön megálltam.
Észrevettem, hogy a pulzusa szaporább volt a megszokottnál és –emberhez képest– elég sápadt volt az arca, amiről tudtam, hogy nem jelenthet jót.
"Fáj valamid? Szédülsz? Hányingered van?" kérdezgettem reflexből amiket általában Valentínótól szoktam –a specifikusan vérfarkasokra vonatkozó kérdéseket persze kihagyva– de rá kellett jönnöm, hogy ez valószínűleg nem segít, mert Blair válasz helyett csak erőtlenül megrázta a fejét.
"Kérlek tegyél le." mondta, melynek hallatán óvatosan leraktam a földre és amint elengedtem, tett egy lépést, miközben szemmel láthatóan majdnem elszédült, mielőtt leguggolt a mellette lévő akácfa tövébe.
"Hogy érzed magad?"
"Nem tudom." mondta ránézésre fáradtan, és ezt követően egyik kezével nekitámaszkodott a fának.
Arra számítottam, hogy rosszabbul lesz, azonban megdöbbentő módon, egy-két percen belül normalizálódott a légzése és kiegyenlítődött a pulzusa, amivel párhuzamban a sápadtság is elmúlt az arcáról. Olyan volt, mintha valamilyen csoda folytán csak úgy visszatért volna az életereje, és ezt követően –teljesen váratlanul– lefeküdt a fűbe.
"Öhm...Blair? Jól vagy?" kérdeztem, melyre csak egy hümmögést kaptam válaszul.
Egy rövid percig pedig csak néztem ahogy zavartalanul fekszik a földön, és esküdni mertem volna, hogy ha ott hagyom akkor simán végigalussza az éjszakát...az erdőben...a fa tövében...a szabad ég alatt.
"Ha te mondod..." folytattam hitetlenül majd –mivel nyilván nem akartam ott hagyni– ismét a karjaimba vettem a lányt, akinek ez eleinte nagyon nem tetszhetett, mert próbált eltolni magától, hogy visszamászhasson a helyére, de rövidesen feladta és hagyta magát cipelni.
Ez pedig a lehető legjobbkor történt, mert pár lépéssel később, hallottam egy furcsa reccsenést és a hang irányába nézve tisztán láttam ahogy a fa –aminek a tövében az előbb Blair még el akart aludni– csak úgy kidőlt mögöttünk további recsegés-ropogás kíséretében. A hangja alapján arra következtettem, hogy bizonyára elszáradt valamitől. Értem én hogy ősz van...de ez még ennek ellenére is nagyon szokatlan jelenség volt. Eddigi tapasztalataim alapján ugyanis szélvihar hiányában az elkorhadt fák se szoktak maguktól kidőlni, és habár ezt a fát különösebben nem figyeltem meg, az előbb még nem tűnt ilyen korhadtnak. Mert most úgy nézett ki, mintha rég eltűnt volna belőle az életet és már csak a jólélek tartotta volna össze a kérgét. Mindenesetre, biztos vagyok benne, hogy nem miattam dőlt ki a fa, úgyhogy nem volt mit tennem, ezt a jelenséget is a globális felmelegedésre fogtam. Na meg Blairre, aki mindig egy lépéssel a káosz előtt jár.
"Te aztán vonzod a veszélyt."
~Blair házánál~
Az előszobába érve Blair valahogy megérezhette hogy otthon van, mert elkezdett éledezni. Ez alatt azt értem, hogy majdnem sikerült magára rántania az összes létező növényt a házban. Kész kihívás volt eljutni vele a szobájáig, ahol szerencsére már nem volt semmi amit magára ránthatott volna. Azt viszont roppant furcsának találtam, hogy amint leraktam az ágyára, összekuporodott és elkezdett reszketni, mintha nyakon öntötték volna egy vödör vízzel, ezért betakartam, hogy ne fázzon. Tudom, az emberek nagyon érzékenyek a különféle hőhatásokra, de őszintén nem tudtam, hogy ez Blairre mennyire volt igaz. Tekintve, hogy minden ember más. Csak abban reménykedtem, hogy nem betegedett meg, mert ezekben a halandókra jellemző dolgokban egyáltalán nem voltam jártas.
Állítottam neki ébresztőt, illetve feltettem a telefonját töltőre, és már épp távozni készültem, de végül úgy döntöttem hogy takaró ide vagy oda, nem hagyhatom magára amíg nem vagyok biztos abban, hogy teljesen jól van. Leültem mellé az ágyra és jobb ötlet híján szemmel követtem, hogy rosszabbodik-e az állapota.
Beletelt jónéhány percbe, mire abbahagyta a reszketést, és mikor látszólag már semmi más baja nem volt, Blair váratlanul megszólalt.
"Ezra...?"
"Igen?" kérdeztem valamivel nyugodtabban ahhoz képest ahogy az első ilyen megszólalásakor reagáltam.
"Mit keresel itt?"
"Úgy...fél órája hoztalak haza és körülbelül azóta próbálom kideríteni, hogy életben maradsz-e...szóval azt hiszem most épp vigyázok rád." mondtam a legnagyobb őszinteséggel, de közben jöttem csak rá, hogy valószínűleg még nem józanodott ki teljesen és nem biztos, hogy ennek tudatában ilyen részletesen kéne fogalmaznom.
"Miért hoztál haza?"
Erre a kérdésre viszont nem tudtam egyszerűbb választ adni.
"Mert nem bírtam tovább nézni ahogy részegen összetöröd magad...és a kis csók jeleneted után ki tudja mire lettél volna képes ha hagyom hogy továbbra is ott maradj."
"Nem is tudtam hogy ennyire fontos vagyok neked." és ahogy ezt kimondta, teljesen elgondolkodtam azon, hogy miért is csinálom mindezt.
"Hát...én se."
"Ha tudni szeretnéd, te is fontos vagy nekem." mondta egy halvány mosollyal az arcán, miközben a szemeit továbbra is csukva tartotta "Kár, hogy néha olyan fura vagy. Mintha nem lennél önmagad."
"Azt hiszem ideje lenne aludnod." mondtam, majd felálltam mellőle az ágyról, mikor egy gyenge húzást éreztem a ruhámon. Visszafordulva láttam ahogy Blair Valentino összeszabdalt pólójának a szélét szorongatja.
"Kérlek...maradj itt."
—————————————
Hellóka🥰🥰🥰
Bocsi a hosszú szünetért! 🥺 Külön köszönöm a türelmet azoknak akiknek már két héttel ezelőttre mondtam hogy lesz részt! (Mentségemre egész héten forgattam, vágtam, dokumentáltam stb.)
Remélem ez a rész valamilyen szinten kompenzál a kimaradásért. ☺️❤️
Ha kérdésetek, észrevételetek van nyugodtan írjátok meg akármilyen módon (mindig válaszolok).
A következő rész (szerencsére már Blair szemszögéből 😅) valamikor huszadika után lesz várható (mikor végzek a vizsgáimmal). 🥴
U.I.: Bocsi a sok elírásért! Ha valahol hibát láttok akkor légyszi kommenteljetek és kijavítom 🙏 de annyit filóztam azon hogy kinek a szemszögéből folytassam, hogy nem volt időm átnézni amit leírtam...😅
Üdv.: G.G.