Az ismerős gyomorgörccsel szálltam ki a kocsiból a ház előtt. Előre sejtettem, hogy hosszú hétnek nézek elébe a családommal, és ha nincs az öcsém, akkor valószínűleg inkább egyedül töltöm otthon. Így is csábított a gondolat, hogy szálljak vissza az autómba és meg se álljak New Yorkig. Úgy éreztem magam, mint egy tinédzser, mert máris hiányzott Harry.
A hétvégét együtt töltöttük. Szombaton, mire felkeltem már nem volt mellettem, így egy kicsit szomorúan mentem ki a konyhába. Amikor megláttam, hogy éppen a tűzhely előtt készít reggelit, nem tudtam visszatartani a mosolyt, ami az arcomra férkőzött. Nem viselkedett velem máshogy, nem éreztette, hogy sajnál. Nem nyúlt úgy hozzám, mintha porcelánból lennék, és nem is emlegette fel a történteket. Megosztottam vele az életem egy fájdalmas részét, ő meghallgatta a mondanivalómat és megemésztette. Ugyanúgy csókolt meg, mint azelőtt, és ugyanúgy töltötte velem a napot. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért elszakítottam a nővérétől, de állítása szerint Gemmát a lehető legkevésbé sem érdekli, hogy mit csinál.
Gyorsan írtam neki egy üzenetet, hogy épségben megérkeztem és ne aggódjon. Mivel nem válaszolt, feltételeztem, hogy éppen a reptérre tartanak felszedni az édesanyjukat. Sóhajtva halásztam ki a bőröndöm a táskámból, majd indultam el a ház felé. Türelmesen vártam arra, hogy valaki ajtót nyisson, és amikor ez végre megtörtént, azonnal a karomba kaptam az öcsémet.
- April, már azt hittem, hogy sose érsz ide - kiáltott fel Henry, miközben szorosan átkarolta a nyakam. Széles mosollyal öleltem magamhoz.
- Siettem, ahogy tudtam. Mindenki itthon van? - kérdeztem. Furcsálltam, hogy egyedül nyitott ajtót.
- Nem, a nagyi vigyáz rám - vallotta be. Óvatosan letettem, majd hagytam, hogy megfogja a kezem és behúzzon a szobába. A bőröndömet magam mögött húztam, és gyorsan levettem magamról a kabátot. Úgy döntöttem, hogy egyelőre az előszobában hagyom, és mosolyogva hallgattam, hogy Henry éppen a hokiedzésről beszél. - És képzeld el, hogy az edző szerint én vagyok az egyik legügyesebb a csapatban.
- Mindig is tudtam, hogy tehetséges vagy - csíptem meg az arcát finoman. A nappaliba érve nagyi a kanapén ült, és egy újságot olvasott. Ahogy beléptünk, felkapva a fejét és csodálkozva nézett rám. Azonnal maga mellé ejtette az újságot, és lassan felállt.
- Hát te? Én azt hittem, hogy csak holnap érkezel - nézett rám érdekesen.
- Már túlságosan hiányoztatok. Nem karácsonyozhatunk így hárman? - kérdeztem sóhajtva. Nagyi kuncogva átkarolt, miközben összeborzolta Henry haját. Az öcsém elhúzta a száját, de aztán közelebb lépett hozzám és ő is megölelt.
- Hiányoztál, April - hallottam meg halkan a hangját. Könnyek gyűltek a szemembe a vallomásától, és leguggoltam hozzá.
- Te is nagyon hiányzol nekem - nyomtam egy puszit az arcára.
- Fejezzétek be ezt az érzelgősséget. April végre itthon van, nem szabad sírnunk most. Ki kér egy kis csokis sütit? - dobta be az aduászt nagyi. Nevetve felnéztem rá, és láttam rajta, hogy ő is megvan hatódva.
- Éééén - húzta el Henry az 'é' betűt, majd a konyhába szaladt. Lassú léptekkel követtük, és irigyeltem magamban az energikusságát. Lefárasztott az utazás, és legszívesebben lefeküdtem volna aludni, de éreztem, hogy nem tehetem.
- Mikor érnek haza? - fordultam nagyi felé, utalva a szüleinkre. Megvonta a vállát, mielőtt letelepedett a kanapéra.
- Valami halaszthatatlan elintéznivalójuk akadt. A bébiszitter nem ért rá, ezért hívott fel anyád - forgatta meg a szemét, majd Henry-re nézett. - Úgy csinál, mintha nem lennénk el együtt - dühöngött tovább.
- Veled jobban szeretek lenni - vallotta be mosolyogva Henry. Nagyi elérzékenyülve bólintott, én pedig beleharaptam a kezemben tartott csokis sütibe.
- Még mindig attól fél, hogy ha sokat lesz veled, olyanná válik, mint én? - érdeklődtem visszafojtott nevetéssel. Rendszerint gúnyt űztünk anya felfogásából.
- Persze. Ha a bébiszitter vigyáz rá, akkor biztos a nyomdokaikba lép és majd ő is ügyvéd lesz - csóválta meg a fejét unottan. - Életem legrosszabb döntése volt, hogy hagytam arra a pályára menni. Sosem volt egyszerű eset, de mióta dolgozik ezerszer rosszabb - vallotta be elhúzott szájjal.
- Mi csak az ezerszer rosszabb oldalát ismerjük - sóhajtottam fel. - Alig várom, hogy kiderüljön idén mi lesz a karácsonyi összeveszés tárgya - emeltem az égre a tekintetem. Nagyi nevetve megrázta a fejét, majd Henry felé nézett.
- Henry drágám, miért nem mutatod meg April-nek a legújabb játékod? - kérdezte mosolyogva.
- Legújabb játék? Holnap reggel mi lesz így a fa alatt? - ráncoltam össze a szemöldököm tettett felháborodással.
- Előkarácsonyi ajándék nagyitól - vigyorgott rám Henry, majd gyorsan elszaladt. Nagyi fejcsóválva nézett utána.
- Bárcsak fiatalabb lennék, hogy tudjak boldogulni a rengeteg energiával, ami benne van - sóhajtott fel gondterhelten.
- A kor csak egy szám - emlékeztettem mosolyogva. Nagyi cinkos tekintettel fordult felém, majd ő is egy süti után nyúlt.
- Megvan még a főnököd? - kérdezte visszafojtott nevetéssel. Játékosan megforgattam a szemem egy vállrántás kíséretében.
- Még nem rúgtak ki - válaszoltam kikerülve a kérdést.
- Tudod, hogy nem így gondoltam. Romantikus hétvége Los Angelesben - kezdett el fantáziálni. Zavartan megráztam a fejem.
- A dolgok meglehetőségen jól alakulnak - feleltem mosolyogva.
- Miért nem hoztad magaddal? Kíváncsi vagyok erre az udvarlóra - mondta őszintén.
- Elhoznál egy bárányt az oroszlánok közé? - húztam fel a szemöldököm. - Még nem komoly annyira a dolog, hogy ne tudja elijeszteni ez a család - sóhajtottam fel.
- Ha el lehet ijeszteni, akkor hagyni kell futni - legyintett nagyi.
- Nem ez a fő ok. A családja idén nála tölti a karácsonyt. Angliából utazott ide az édesanyja és a nővére - avattam be.
- Szóval brit? Megvan az az érthetetlen akcentusa is? - húzta fel az orrát fintorogva. Nevetve megráztam a fejem.
- Igen, megvan. De egyáltalán nem érthetetlen. Illik hozzá - meredtem magam elé szerelmesen. Nagyi egy pillanatra csendben maradt, majd felállt. Megveregette a vállam, miközben a nappali felé biccentett.
- Hát drágám. Van egy rossz hírem. Azt hiszem, hogy rendesen behálózott, mert még sosem beszéltél így senkiről nekem - mondta aggódva. Tudtam, hogy igaza van. Még sosem éreztem senki iránt hasonlót. Fogalmam sem volt, hogy ez jó dolog, vagy meg kellene ijednem. Jól éreztem magam vele, és nem vágytam senki más társaságára a közelében. Olyan volt, mintha egy láthatatlan kötél kötne hozzá.
- Nagyon kedvelem - bólintottam a nagymamámnak. - Talán még sosem kedveltem senkit ennyire.
- Te nemcsak kedveled ezt a fiút - mosolyodott el mindenttudóan. Már majdnem megkérdeztem, hogy pontosan mire gondol, amikor Henry jelent meg egy társasjátékkal.
- April, játszunk? - kérdezte futás közben. Természetesen igent mondtam, és a délután nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam lépést tartani a szabályokkal, amiket az öcsém kedve szerint változtatott meg. Jellemző.
Későre járt, mire a szüleink hazaértek. Anya tett pár megjegyzést arra, hogy pizzát rendeltünk, és nagy duzzogva készített magának salátát, miközben apa leült közénk enni. Kérdezett pár dolgot az egyetemről, a barátokról, és mesélt a legújabb ügyről, amint dolgozik. Szerettem vele beszélgetni, mert kettejük között ő volt az, aki már elfogadta a pályaválasztásom. Nem tett kommenteket arra, hogy mit szeretek csinálni és már őszinte érdeklődéssel hallgatott, nemcsak kedvességből.
Bármennyire is próbáltam meggyőzni őket, nagyinak haza kellett mennie. Anya utálta, ha valaki nálunk alszik, még akkor is, ha ez a saját édesanyja volt. Középiskolában sose engedte, hogy nálam aludjanak a barátnőim, de még azt sem nézte jó szemmel, ha én mentem. Fáradtságra hivatkozva hamar elvonult, én pedig bevállaltam, hogy megnézek Henry-vel egy mesét. A szobájában az ágyán nem túl kényelmesen fértünk el, mégis talált olyan pozíciót, hogy el tudjon rajta aludni. Amikor már egy ideje nem mozdult, mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára, majd kikapcsoltam a Tv-t és óvatosan átlopakodtam a szobámba. A bőröndömben pakolásztam, amikor a telefonom rezegni kezdett. Harry neve jelent meg a kijelzőn, így szinte gondolkodás nélkül, azonnal felvettem.
- Szia - szóltam bele halkan. Nem akartam senkit felkelteni a hangoskodásommal, mert már későre járt.
- Szia - hallottam meg a jól ismert akcentusát. Mosolyogva leültem az ágyra, és a hátamra feküdve szorítottam a telefont a fülemhez. - Hogy telt a napod? Sajnálom, hogy nem nagyon tudtam válaszolgatni, de most ment el mindenki aludni - vallotta be, és így is éreztem a bűntudatot a hangjából.
- Nem kell bocsánatot kérned, Harry. Én is Henry-vel voltam - mosolyodtam el.
- Az öcséd? - kérdezett vissza.
- Igen.
- Hiányzik? - érdeklődött tovább. Sóhajtva feleltem.
- Nagyon sokszor. Olyan fiatal még, és úgy érzem, hogy elszalasztom a felnövését azzal, hogy nem vagyok itt gyakrabban - vallottam be szomorúan.
- A szüleiddel milyen a helyzet?
- Meglepően csendes. Nem veszekedtünk még - emeltem ki a 'még' szócskát.
- Ne így állj hozzá. Kétlem, hogy a szüleid karácsonykor akarnának összeveszni veled - nevetgélt magában.
- Ez már minden éves rutin, Harry - legyintettem. - Mesélj inkább te. Nálatok biztos jobb a helyzet - fordultam át az oldalamra.
- Anya már ma elkezdett főzni holnapra. A reptérről egyenesen bevásárolni kellett vinni, és annyi mindent vett, mintha egy hadseregre készülni a vacsora, nem négyünknek. Josh berúgott a tojáslikőrtől, és kidőlve horkol a kanapén, Gemma pedig be akarta vitetni az egyik vendégszobába, de ezt azért nem vállaltam be. Anya már régen elaludt az időeltolódás miatt, én pedig hallani akartam a hangod - hadarta egy szuszra. Behunyt szemmel, rázkódó vállal hallgattam.
- Sokkal jobban hangzik, mint itt - sóhajtottam fel.
- Nem lehet, hogy az a baj, hogy hiányzom? - kérdezte, én pedig láttam magam előtt azt az önelégült mosolyt, ami megjelenhetett az arcán. Mióta azt mondtam neki, hogy hiányzik, folyamatosan ezzel jön.
- De, lehet - adtam meg magam a szememet forgatva.
- Te is hiányzol nekem - hallottam meg a hangját, de először fel sem fogtam, hogy mit mondott. Csak meredtem a plafonra, fogalmam sincs, meddig. - April? Itt vagy?
- Persze. Csak meglepődtem - ismertem be, miközben beharaptam az alsó ajkam. Még sosem mondott nekem ilyet. Hasonlót sem. A bizonytalanság tükröződött a hangjából, de tudtam, hogy nem nekem szól. Mindig azt mondta, hogy négy éve nem randizott és fogalma sincs, hogy mit hogyan csináljon. Adnom kell neki teret, hogy magától jöjjön rá mindenre.
- Úgy érzem, hogy ez a hét iszonyú lassan fog eltelni - folytatta már valamivel magabiztosabban.
- Nekem is hiányzol, Harry - biztosítottam széles mosollyal. - Alig várom, hogy lássalak.
- Tényleg?
- Igen - bólintottam, bár nem látta. - Te mindig meg tudsz nyugtatni - vallottam be őszintén. Ezt követően még egy órán keresztül beszéltünk. Leginkább semmiről. Jól esett hallani a hangját, és a beszámolóját a családjáról. Széles mosollyal az arcomon hunytam be a szemem a beszélgetésünk után.
Másnap viszonylag korán ébredtem. Legalábbis magamhoz képest. Henry berontott a szobámba, és lelkesen mondta, hogy bontsuk ki az ajándékokat. Este odacsempésztem a fa alá a neki szánt játékokat, így hagytam, hogy szinte félálomban kirángasson az ágyból.
A nap meglehetősen csendesen telt. Olyan érzésem volt, mintha egy időzített bomba ketyegne a házban. Anya morcosnak tűnt, és nem nagyon szólt hozzám. Még akkor sem, amikor segítettem neki az ebéd elkészítésében. Láttam abból, ahogy rám néz, hogy szinte bármikor robbanhat. És ez nem tetszett.
A sejtésem beigazolódott. Éppen a levest kanalaztam nyugodtan, amikor anya úgy döntött, hogy itt az ideje összeveszni. Mint minden évben. Pedig még ki is öltöztem, hogy abba ne tudjon belekötni. Egy fekete ruhát vettem fel, ami a derekánál húzott volt, és a térdemig ért. Hosszú ujjának köszönhető, és az ízléses dekoltázsnak még belekötni sem tudott. Egész nap gyilkos szemmel méregetett, bár rajtam kívül ezt senki sem vette észre. Apa Henry-vel egész nap a Tv előtt ült, és karácsonyi filmeket néztek, vagy Henry ajándékait próbálták ki.
- És mondd csak, April, megvan még a munkád? - törte meg a csendet anya. Mindhárman egyszerre kaptuk fel a fejünket, Henry pedig sóhajtva megcsóválta a fejét a kérdés után.
- Igen, meg. Miért ne lenne? - kérdeztem vissza felhúzott szemöldökkel.
- Nem is tudom. Soha nem hívsz fel minket. Fogalmunk sincs arról, hogy mi van veled. Miből kellene feltételeznem, hogy még nem rúgtak ki? - csattant fel, miközben felemelte a hangját.
- Miért kellene sűrűn telefonálgatnom? Henry-vel rendszeresen beszélek - mosolyogtam rá az öcsémre, aki szomorúan lebiggyesztette a száját.
- Nem gondolod, hogy az anyádként jogom lenne tudni a hollétedről? - vonta fel a szemöldökét egyre idegesebben.
- Most tényleg nem értem, hogy mi a bajod - sóhajtottam fel unottan.
- Hogy mi a bajom? Talán az, hogy te minden bejelentés nélkül utazgatsz Los Angeles-be. Nem gondolod, hogy megemlíthetted volna? - emelte fel még jobban a hangját.
- Mégis honnan tudsz erről? - értetlenkedtem, és éreztem, hogy én is kezdek idegessé válni.
- Legközelebb gondolkodj, mielőtt Henry-nek küldesz képeket - fonta keresztbe a karját a mellkasa előtt.
- Ti átnéztétek a mobilját? - meredtem rá pislogás nélkül.
- Ha máshogy nem hallok a lányom felől, akkor kénytelen vagyok - húzta ki magát azonnal. De már késő volt. Olyan mérges lettem pillanatok alatt, mint még soha. Az adrenalin átjárta a testemet, és legszívesebben ráborítottam volna az asztalt. Dühösen a család férfi tagjaira is vetettem egy pillantást, de mindketten lehajtott fejjel az ölüket nézték. Csodás. Ismét a szokásos felállás maradt a veszekedésben.
- Tudod, neked sem törne le a kezed, hogy telefonálj, ha beszélni akarsz velem. Ugyanannyi időt és energiát igényel - hánytam a szemére. Szinte sokként érték a szavaim, ugyanis eltátotta a száját és csodálkozva nézett rám.
- Mégis mit képzelsz te magadról, ifjú hölgy? Nem tetszik az a hangnem, amit megengedsz magadnak - ordított rám ingerülten. - Nekem milliószor több dolgom van egy nap, mint neked. Háztartást vezetek, gyereket nevelek, emellett van normális munkám, nemcsak gépek előtt kell egész nap gunnyasztanom értelmetlen cikkeket irkálva, amik sosem fognak eljutni senkihez - mondta mérgesen.
- Ha érdekelne a véleményed, most biztosan nagyon meg lennék sértődve. De egy ideje szerencsére ez a veszély nem fenyeget - nevettem fel erőltetetten. Az igazság az, hogy a szavai mélyre hatoltak, és normális esetben még a szemem is könnybe lábadt volna. Azonban előtte nem tehettem meg. Nem adhattam meg neki azt az örömöt, hogy sírni lásson. - Képzeld el, én az egyetem mellett, amire mellesleg rengeteg időt fordítok, heti háromszor gyakorlatra is megyek. Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert szabadidőmben nem te vagy az első, akivel szívesen csevegnék. Maximum hátulról az első - gondolkoztam el. Vele ellentétben én normális hangnemben folytattam a veszekedést. magát a veszekedés tárgyát még mindig nem értettem. Szerintem nem is kellett neki ok arra, hogy összevesszen velem. Talált ő.
- Így neveltünk téged? Mi sem fogunk örökké élni, April, nem értem, hogy miért nem tudsz alkalmazkodni ehhez a családhoz - rázta meg a fejét csalódottan. Elképedve néztem rá, és kínomban elnevettem magam.
- Én nem tudok alkalmazkodni a családhoz? Rajtad kívül mindenkivel kijövök. Talán nem másokban kellene mindig keresni a hibát, mert te sem vagy tökéletes - néztem mélyen a szemébe. A kezem remegett az asztal alatt. Éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége, de nem tudtam visszafogni magam.
- Én vagyok az anyád, nincs jogod ilyen fajta véleményt formálni rólam - szidott le egy pillanat alatt.
- Miért kell még mindig úgy kezelni, mint egy öt évest? Egy felnőtt nő vagyok, anya - sóhajtottam fel, majd a tenyerembe temettem az arcom.
- Majd akkor kezellek felnőttként, ha elkezdesz úgy viselkedni - mondta könyörtelenül.
- Most sem én kezdeményeztem veszekedést. Anélkül már nem tudsz meglenni velem egy szobában? - kérdeztem csalódottan.
- Nem én tehetek arról, hogy rossz a kapcsolatunk egymással - húzta fel az orrát sértődötten. Mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit mondok, kiszaladt a számon.
- A saját anyáddal is rossz a kapcsolatod, tehát nem velem van a baj - válaszoltam könyörtelenül. Apa idegesen köhintett egyet, anya pedig szó nélkül meredt rám. Az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, olyan könyörtelenül fürkészte az arcomat. Henry szomorúan meredt rám, majd lehajtotta a fejét.
- Kifelé - hallottam meg anya hangját. Elkerekedett szemmel fordultam vissza felé, reménykedve abban, hogy viccel, de az arca halálosan komoly volt.
- Tessék? - meredtem rá pislogás nélkül. Emelt fővel letette maga mellé a kezében tartott villát, miközben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. Hatalmasat nyeltem a válaszára várva.
- Jól hallottad. Ez az én házam, és nem tűröm, hogy bárki is így beszéljen velem a saját otthonomban - mondta könyörtelenül. Hitetlenkedve néztem rá, és már szólásra nyitottam a számat, amikor apa közbeszólt.
- Ne túlozzunk, drágám - rázta meg a fejét csalódottan, de anya kegyetlenül leintette.
- Te ebbe ne szólj bele. Semmi közöd hozzád - csattant fel.
- Az én lányom is - emlékeztette csendesen. Egy hálás mosollyal néztem rá. Életemben először állt ki mellettem, és ez hihetetlenül jól esett. Talán most érkeztünk el arra a szintre, hogy ő már is észreveszi az ellenem irányuló oktalan gyűlöletet.
- Akkor vele együtt mehetsz te is - húzta fel a szemöldökét anya. Apa sóhajtva bólintott, majd bocsánatkérően nézett rám. Hitetlenkedve elnevettem magam.
- Tényleg képes lennél kidobni karácsonykor? - kérdeztem csalódottan, de egy keserves mosoly jelent meg a számon.
- Majd akkor gyere haza legközelebb, ha képes vagy ember módjára bánni a saját anyáddal. Addig nincs miről beszélnünk, és nem vagyok köteles megtűrni téged itt karácsony ide vagy oda - állt fel az asztaltól erősen azzal a szándékkal, hogy befejezze a beszélgetést. Hihetetlenül nagy fájdalom kapott el, de nem akartam már tovább rontani a helyzeten. Sóhajtva bólintottam, majd felálltam én is és szó nélkül a szobám felé vettem az irányt.
Nem tudtam megállítani a könnyeimet, amelyek akaratlanul is megjelentek a szememben a lépcsőn felfelé sétálva. Lehet, hogy nem kellett volna ilyen kemény szavakat használnom, de csak az igazságot mondtam. Úgy látszik, hogy ez túlságosan fájt neki, ha képes volt karácsonykor hazaküldeni. Automatikusan a telefonom után nyúltam, miközben a bőröndömbe dobáltam a kiszedett dolgaimat. Harry olyan sokára vette fel, hogy közben már meg is gondoltam magam: nem akartam a saját problémáimmal zavarni, amikor nyilvánvalóan a családjával volt.
- Szia. Éppen rád gondoltam - szólt bele a telefonba kedvesen. Annyira jól esett hallani a hangját, ráadásul nem szoktam hozzá, hogy ilyeneket mondjon nekem, így sajnos szipogtam egyet. Egyenesen a telefonba. Ha válaszoltam volna neki, akkor egyből meghallotta volna a sírásom, azt pedig nem akartam. Így a hallgatás mellett döntöttem, ami még rosszabb volt. - April, itt vagy? - kérdezte egy idő után.
- Igen - préseltem ki magamból a választ. Képzeletben vállon veregettem magam, amiért sikerült nem elcsukló hangon megtenni ezt.
- Jól vagy? - kérdezte szinte azonnal. Sóhajtva a tenyerembe temettem az arcom. Hát persze, hogy nem tudom jól eltitkolni a hangulatváltozásaimat.
- Ne akadj ki, de perceken belül indulok haza - hadartam el egy szuszra. Ezúttal ő volt az, aki néma csendben maradt.
- Hogy érted, hogy indulsz haza? Nem péntekig maradsz? - kérdezte értetlenül.
- Összevesztünk és ki lettem rakva - vallottam be halkan.
- Tessék?
- Én is hasonlóképpen reagáltam - sóhajtottam fel. - Elköszönök Henry-től és indulok.
- Jól vagy? - kérdezte csendesen.
- Nem igazán - ismertem be. - Elfáradhat az ember lelkileg?
- Tudom, hogy mire gondolsz. Annyira sajnálom, April - mondta, és éreztem a hangjából az őszinteséget.
- Nem akarlak feltartani. Csak hallanom kellett a hangod - sütöttem le a szemem zavartan.
- Te engem sosem tartasz fel, és sosem zavarsz. Vezess óvatosan. Írj egy SMS-t legalább, ha hazaértél - kért szomorúan.
- Másfél óra és otthon vagyok - számoltam ki gyorsan fejben.
- Később beszélünk - mondta ingerülten, majd azonnal rám is rakta a telefont. Összeráncolt szemöldökkel néztem a telefonomat, de nem tudtam sokáig agyalni Harry fura viselkedésén, ugyanis egy halk kopogást hallottam az ajtómon. Amint megfordultam, Henry-vel találtam szembe magam, aki lassan bedugta a fejét a szobámba. - Szia - mosolyogtam rá szomorúan. Kicsit felbátorodva lépett beljebb, és lehajtott fejjel állt meg az ajtóban.
- Elmész? - kérdeztem szomorúan.
- Nem azért, mert el akarok menni - léptem közelebb hozzá. Leguggoltam, hogy viszonylag egy vonalban legyen az arcunk. - Tudod, hogy nagyon szeretlek és nagyon hiányzol - simítottam meg az arcát.
- Te is hiányzol nekem - mondta könnyes szemmel.
- Ne sírj - kértem, majd szorosan magamhoz szorítottam.
- Nem akarom, hogy elmenj - vallotta be a könnyeikkel küszködve.
- Tudod, milyen anya. Lenyugszik, és meglátogatlak. Vagy elviszlek magammal egy hétvégére New York-ba - ötleteltem.
- Megígéred? - kérdezte továbbra is szipogva.
- Megígérem - bólintottam.
Henry-t túlságosan megviselte, hogy elmegyek. Egészen a kocsimig kísért, ahol ismét sokáig ölelgetett. A szívem megszakadt attól, hogy ilyen szomorúnak látom, de nem tehettem semmit. Nem rabolhattam el azért, hogy magammal vigyem. Bármennyire is kecsegtetőnek tűnt az ötlet.
A hazaút hosszas gondolkodással telt. Túlságosan felzaklatott lelkiállapotban voltam még akkor is, amikor sikeresen hazaértem. A szívem hevesen vert, és szinte a torkomban dobogott. A gyomrom folyamatos görcsben volt, a levegővétel pedig egyre nehézkesebbé vált. A bőröndöm csak levágtam a szobámba, majd összekuporodtam az ágyon. Szörnyű volt már maga a gondolat is, hogy egyedül kell töltenem a karácsonyt.
Amikor megszólalt a csengő, értetlenül botorkáltam ki a bejárati ajtóhoz. Ahogy kinyitottam, a szívem kihagyott egy ütemet.
- Harry?