Utálok kimozdulni.
És azalatt, hogy utálok kimozdulni nem csak egy gyerekes hisztit értek. Nekem tényleg gyomorgörcsöm van már magától a gondolattól is.
Ameddig másnak a készülődés öröm, nekem a legrosszabb rémálmom. Sophie délelőtt hazautazott az ünnepekre a családjához, így magamra maradtam a ruhák kiválasztásával. Végül is nem akartam senkire jó benyomást tenni, egyedül azért tettem ki magamért, mert Harry is ott lesz.
Délelőtt volt egy számára kellemetlen beszélgetésünk. Mivel megbeszéltük, hogy egyelőre megtartjuk magunk között azt, ami elkezdődött köztünk, így a ma estén úgy kell viselkednünk egymással, mintha nem töltenénk egymással minden szabad időnket. Ez is hozzájárult a kedvtelenségemhez. Nem voltam túl magamutogató ember, sosem néztem jó szemmel azokat, akik nyilvánosan nyalják-falják egymást, mégis bosszantott, hogy nem lehetek vele olyan, mint szeretnék.
Dakota egész nap a fülemet rágta a mai estével kapcsolatban. Izgatott volt, hiszen ez volt az első olyan alkalom miatt, amikor egy párként mozdulnak ki a társasággal. Így, hogy Harry nővére és a férje is csatlakozott hozzánk, még jobb kedve lett.
Sóhajtva néztem az órámra, ugyanis egy fél óra múlva el kellett volna indulnom. Kétségbeesetten kaptam fel a telefonom, majd nyomtam rá a hívás gombra, mielőtt meggondoltam volna magam. Kicsit sokáig csörgött, így nem voltam biztos benne, hogy fel fogja venni, de amikor meghallottam a jól ismert brit akcentust, megkönnyebbülten felsóhajtottam.
- April? Minden rendben? - kérdezte enyhe aggodalommal a hangjában.
- Kiakadtam - vallottam be, miközben a szabad kezembe temettem az arcom.
- Jól vagy? - Hallottam, hogy a háttérben bezárul egy ajtó. - Hé, mondd el, hogy mi történik - noszogatott tovább.
- Besokaltam. Nem tudom, mit vegyek fel, a hajam nem akar megszáradni, a sminkem már most elkenődött. Úgy nézek ki, mint egy őrült, Harry és fél óra múlva indulnom kell - hadartam el az összes problémámat egy szuszra. Halk nevetést hallottam a vonal végéről.
- Lefogadom, hogy most is gyönyörű vagy, April. Mi az igazi problémád? - kérdezte. Néha úgy éreztem, hogy az a szupereje, hogy átlát rajtam. Valamiért mindig tudta, hogy mikor merre kell a beszélgetésünket ahhoz, hogy megnyíljak előtte.
- Nem tudom - sóhajtottam fel. - Fáradt vagyok és most még annyi kedvem sincsen menni, mint máskor - ismertem be. Utólag átgondolva a mondandómat elég hisztisnek tűnhettem, de már mindegy volt.
- Megértem. Gemma letámadott, és kihúzta belőlem, hogy mi miatt készülődök ennyit - sóhajtott fel.
- Mi miatt? - értetlenkedtem. Hangos nevetésben tört ki a vonal végén.
- Miattad. Jól akarok kinézni - felelt egyszerűen. Automatikusan mosolyra húzódott a szám, és a rossz kedvem szinte elpárolgott.
- Szerintem mindig jóképű vagy, Harry. Mindegy, hogy mi van rajtad. Néha már azon gondolkozok, hogy az élet túl igazságtalan, mert lehetetlen, hogy téged ilyen külsővel áldjon meg úgy, hogy hozzá még kedves is vagy - csevegtem hosszasan. Értelmetlen dolgok hagyták el a számat, amikkel az idegességemet próbáltam leplezni.
-Annyira imádni való vagy - nevetett fel édesen. - Alig várom, hogy a holnapot veled töltsem - vallotta be halkan.
- Nehéz lesz távol tartanom ma magam tőled - húztam el a számat. - Most először nem tűnik jó ötletnek a titkolózás.
- Gemma rájött. Megígértettem vele, hogy nem fogja elmondani senkinek és azt is, hogy normálisan fog viselkedni. Sokszor hajlamos az ember agyára menni, de mondtam neki, hogy ne szálljon túlságosan rád és ne legyen túl izgatott - vallotta be.
- Oké - vontam meg a vállam. Egy pillanatra elcsendesett.
- Nem haragszol érte? - kérdezte fura hangsúllyal.
- Miért haragudnék? Én is elmondtam Sophie-nak, Harry. A nővéredről van szó. Nem fogok emiatt megharagudni - biztosítottam mosolyogva. Ismét az órára néztem, majd sóhajtva megráztam a fejem. - Ha most nem teszem le, akkor el fogok késni és Dakota megöl.
- Nekem is mennem kell. Mindjárt indulunk. Nem sokára találkozunk - kezdett el búcsúzkodni.
- Szia - mondtam nagyon halkan, és miután ő is válaszolt, gyorsan letettem a telefont.
Végül pár perc késéssel, de sikerült elindulnom. Úgy döntöttem, hogy gyalog megyek, hiszen a bár, ahová járni szoktak nincs messze a lakásomtól. Egy fekete maxi szoknyát vettem fel egy világoskék váll nélküli felsővel. Harry megjegyzése után késztetést éreztem arra, hogy kicsit kiöltözzek, így erre az összeállításra esett a választásom.
Az út nem volt hosszú, mégis pont elég volt a gondolkodásra. Négy hónapja kezdtem el dolgozni a Spectatornél, ez a négy hónap pedig gyökeresen megváltoztatta az életem. Új barátságokat kötöttem, és egy olyan személyhez sodort az élet, akiről sosem gondoltam volna, hogy működne közöttünk. Mégis alig vártam, hogy odaérjek a bárba, hiszen tudtam, hogy láthatom őt. A tudat, hogy majdnem egy teljes hétig nem fogunk találkozni rányomta a bélyeget a napomra. Sosem rajongtam a családi ünnepekért, de így még annyi kedvem sem volt menni, mint egyébként. Ha Henry nem ilyen kicsi lenne, akkor valószínűleg idén a karácsonyt New York-ban töltöttem volna.
A bárban most a szokásnál nagyobb volt a tömeg. Kicsit gyomorgörccsel léptem be az ajtón, miután egy részeg fazon udvariasan előreengedett. Nem igazán tudtam lelkesedést csalni az arcomra, de elfogadtam a felajánlott gesztust. Belépve azonnal ismerős arcok után kutattam, és amikor az egyik boxban észrevettem Dakota-t, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. A szokásos társaságon kívül ott volt még Gemma előtt egy srác, és Harry mellett egy szőke lány. Összeráncolt szemöldökkel lépkedtem, és próbáltam visszagondolni arra, hogy bárki is említette volna a lány érkezését. Amikor Dakota észrevett, azonnal hatalmas mosoly terült szét az arcán és vadul integetni kezdett.
- April, az örök késő - üdvözölt nevetve, majd magához húzott egy nagy ölelésre. - Bemutatlak az újaknak - súgta a fülembe, miközben elengedett. - Ő itt Josh, Gemma férje, aki elragadta tőlem a barátnőmet - felelte drámaian. Az egész társaság nevetésben tört ki, én pedig mosolyogva kezet ráztam a szőke sráccal. Igazán jóképű volt, bár nálam biztos jó pár évvel idősebb.
- April - mutatkoztam be. Gemma felállt, és a mozdulat közben egy öleléssel üdvözölt.
- Alig vártam, hogy újra találkozzunk - köszöntött sejtelmesen. Vetettem egy pillantást Harry-re, aki mosolyogva figyelte a jelenetet. Valamiért jobban tudtam volna ezt értékelni, ha a szőke lány nem éppen a karján csüngött volna, miközben vadul magyarázott neki. Aú.
- Én is örülök, hogy itt vagy - mondtam Gemmának őszintén, amikor végre elszakítottam a tekintetem Harry-ről.
- April, ő itt az unokatestvérem, Maxim. Az utolsó pillanatban derült ki, hogy csatlakozik ma hozzánk - vallotta be. Maxim a neve említésére felénk fordult. Ha azt gondoltam, hogy az egyenletes göndör tincsekbe rendezett haja a legszebb dolog rajta, akkor idióta vagyok. Mélykék szempárral tekintett rám, az arca pedig olyan hibátlan volt, hogy akaratlanul összeszorult a szívem. Ahogy felállt és felém nyújtotta a kezét, jobb belátást nyerhettem az öltözékébe. Egy fekete miniruhát viselt, ami kiemelte a domborulatait. Egy erőltetett mosollyal ráztam meg a kezét, de nem igazán figyelt rám, ugyanis azonnal visszaült és Harry-vel beszélgetett tovább. Összetalálkozott a tekintetem vele és bocsánatkérően nézett rám.
- Gyere April, ülj ide mellém - szólt hozzám Gemma, miután arrébb lökte a férjét. Hálásan pislogtam felé. - Kérsz valamit, vagy még mindig nem iszol? - kérdezte csipkelődve. Nevetve megráztam a fejem.
- Azt hiszem, hogy most jól esne valami - ismertem be a számat húzgálva. Ismét Harry felé pillantottam. Az asztalra könyökölt, és a kézfeje takarásában fordult Maxim felé és rázkódó vállal hallgatta. Gemma együttérzően nézett rám, majd egy gyilkos pillantást küldött az öccse felé. Szinte teljesen megsemmisülve ücsörögtem és csak hallgattam a beszélgetést. Gemma valami koktélt rendelt nekem, így amikor kihozták unottan iszogattam az epres italt. Valamiért túl keserűnek tűnt az íze.
Nem volt jogom féltékenynek lenni, mégis nem tudtam nem feléjük pillantgatni fél percenként. Harry nem tűnt túl érdekeltetnek abban, amit Maxim mesél, ugyanis rendszeresen összetalálkozott a tekintetünk. A bambulásomat Gemma szakította félbe, aki közelebb hajolt rám.
- Akarod, hogy megüssem? Elég erősen gondolkozok rajta - vallotta be bosszúsan. Nevetve megráztam a fejem.
- Bármennyire is csábító az ajánlat, nem szükséges - vontam meg a vállam.
- Nem flörtöl vele. Túl sokszor láttam már flörtölni ahhoz, hogy tudjam ez nem az - biztosított. - Maxim teljesen más tészta. Szerintem a fél karját odaadná egy éjszakáért Harry-vel - forgatta meg a szemét. - Esküszöm, semmi tartás nincsen benne.
- Tényleg nem számít, Gemma. Ne idegeskedj miatta - erőltettem magamra egy mosoly. Természetesen ezt koránt sem éreztem így, de nem akartam elrontani az estét. Harry ma is hihetetlenül jól nézett ki. Egy fehér öltönynadrágot viselt fekete inggel, amit nem gombolt be teljesen, így jól láthatóvá váltak a tetoválásai. A haja ismét kissé a szemébe lógott, így percenként rendezgette.
A társaságban mindenki élettel teli volt, kivéve engem. Hozzászoktam már ahhoz, hogy milyen érzés kívülállónak lenni, most mégis ez felsokszorozódott. Gemma és a férje voltak az egyetlenek, akik komolyabb beszélgetést kezdeményeztek velem. Frankie és Dakota elvoltak a saját világukban, míg Harry-t Maxim szórakoztatta. Egészen addig gyülemlett bennem a feszültség, ameddig a szőke lány fel nem állt a helyéről, és szedelőzködni nem kezdett.
- Lassan mennem kell, srácok. Harry, gondolkozz az ajánlatomon - szólt vissza neki a válla fölött, majd elköszönt tőlünk. Frankie és Dakota úgy döntöttek, hogy kikísérik, Gemma-nak pedig halaszthatatlan dolga akadt a bárnál, így azon kaptam magam, hogy kettesben maradtunk Harry-vel. Továbbra is az asztal szélénél ültem, és kitartóan meredtem az előttem lévő már majdnem üres pohárra.
- Nem ülsz ide? - hallottam magam mellől Harry hangját. Nagylelkűen megajándékoztam egy "ezt most komolyan gondolod?" tekintettel, mire egy fájdalmas sóhaj hagyta el a száját. - Nem az, aminek tűnik - kezdett el védekezni.
- Micsoda? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Maxim egy régi barátom - folytatta. Bár őszinteség sugárzott a tekintetéből, mégsem voltam benne száz százalékig biztos, hogy igazat mond. - Ha te nem jössz ide, akkor én fogok közelebb menni hozzád - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Bosszúsan csúsztam be, de még így sem kerültem hozzá olyan közel, mint szerette volna. - Egész este ezt fogod csinálni? - érdeklődött tovább.
- Nem - sóhajtottam fel. - Nincs jogom féltékenynek lenni.
- Ó, szóval féltékeny vagy? - váltott játékos hangnemre.
- Ha én flörtölnék valakivel, te nem lennél az? - kérdeztem vissza élesen. Nevetve megrázta a fejét, majd a combomra simította a kezét.
- Nem flörtöltem vele - nevetgélt tovább.
- Milyen ajánlatról beszélt akkor? - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Befektetne abba, hogy Los Angeles-ben is létrehozzunk egy Spectatort - vonta meg a vállát, mintha semmiség lett volna.
- És mit mondtál? - fordítottam végre felé a tekintetem. Egy barátságos mosoly bujkált az arcán, és igéző tekintettel fürkészte az arcom.
- Nemet - vallotta be egyszerűen. - Nem akarok kétszer ennyi munkát a nyakamba venni - húzta el a száját. Egyetértően bólintottam. - Látom, hogy ezer kérdésed van még, úgyhogy halljuk őket - mondta szemtelen vigyorral.
- Őszintén fogsz rájuk válaszolni? - kérdeztem bizonytalanul.
- Igen - bólintott lazán.
- Lefeküdtél vele?
- Igen - vallotta be.
- És milyen volt? - érdeklődtem teljesen megsemmisülve. Nevetve átkarolta a vállam, és nyomott egy puszit a homlokomra.
- Nem fogom elmondani neked - mondta. Már szólásra nyitottam a számat, amikor közbe vágott. - Nem azért, mert életem legjobb éjszakája volt. Nem akarom, hogy túlgondold a helyzetet. Évekkel ezelőtt történt, és egyikünknek sem jelentett semmit - vonta meg a vállát.
- Akkor miért flörtöltél vele? - kérdeztem halkan. Összeráncolt szemöldökkel fürkészte az arcom.
- Nem flörtöltem vele, April. Miért flörtölnék valakivel előtted? - nevetett fel zavartan.
- Nem tudom - feleltem sóhajtva. - Nem vagyok túl jó ebben az egészben - húztam el a számat.
- Miben?
- A randizgatásban - hajtottam le a fejem.
- Hé, nézz rám - nyúlt az állam alá. Vonakodva emeltem fel a fejem, de az arcán elterülő bizakodó mosoly miatt egy fokkal jobban éreztem magam. - Én sem vagyok jó benne. És akkor mi van? Együtt kitaláljuk mi hogy lesz - vázolta a helyzetet, mintha olyan egyszerű lenne. - Kérlek, próbáld meg elengedni magad. Azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat, nem azért, hogy aggodalmaskodjunk - emlékeztetett mosolyogva.
- Igazad van. Ne haragudj - sóhajtottam fel.
- Még rendesen megcsókolni se tudtalak, mióta itt vagyunk - hajolt közelebb hozzám. Ahogy a fülembe suttogott, egy borzongás futott végig az egész testemen. Olyan reakciót váltott ki belőlem, mint még azelőtt senki. Ez egyszerre fogott el jóleső érzéssel és egyszerre rémített meg. Odafordítottam a fejem felé, ő pedig nem habozott sokat: egy határozott mozdulattal érintette össze az ajkainkat. A szemem automatikusan hunytam be, és mozdultam egyszerre vele. Mivel nyilvános helyen voltunk, így nem sokáig tudtam megízlelni az ajkait, hiszen egyrészt közönséget sem akartunk magunknak, másfelől pedig nem tudtuk, hogy a többiek mikor térnek vissza. Sóhajtva döntötte a homlokát az enyémhez. - Nem tudok betelni a csókoddal. Ez problémát fog okozni a következő egy hétben - nyögött fel fájdalmasan.
- Mindennap tudunk majd beszélni - emlékeztettem visszafogott nevetéssel.
- De nem tudlak megcsókolni képernyőn keresztül - nyafogott tovább.
- Majd utána be kell pótolnunk egy heti lemaradást - mondtam halkan, inkább magamnak szánva, mint neki. Pechemre meghallotta, és játékosan felhúzta a szemöldökét.
- Igen?
- Igen - forgattam meg a szemem mosolyogva.
- Ezek szerinte hiányozni fogok? - kérdezte szemtelenül.
- Azért ne bízd el magad - ráztam meg a fejem.
- Nem fogom, ne aggódj - csípett bele az oldalamba. A hirtelen mozdulattól megugrottam, ő pedig hangos nevetésben tört ki. - Imádni való vagy - jegyezte meg oldalra döntött fejjel.
- Nem leszek olyan imádni való, ha seggbe rúglak ezekért - fenyegettem meg, de csak tovább nevetgélt. Amikor megláttam Dakotát közeledni a boxunk felé, automatikusan csúsztam egy kicsit arrébb. Harry értetlenül követte a pillantásomat, majd amikor világosodott benne a helyzet, ő is levette a kezét a combomról. Dakota-t Frankie követte dühösen, mi pedig értetlenül néztünk össze Harry-vel.
- Mi történt? - kérdeztük tökéletesen egyszerre amikor odaértek hozzánk. Dakota óvatosan megrázta a fejét, jelezve, hogy talán nem ez a legtökéletesebb időzítést. Frankia azonban idegesen, ökölbe szorított kézzel foglalt helyet.
- Belénk kötöttek a bejáratnál. Egy csapat semmirekellő elkezdett megjegyzéseket tenni Maxim-ra - vázolta a helyzetet haragosan.
- Ó - szaladt ki a számon.
- És még be is engedték őket - sorolta tovább. - Gemma és Josh hol vannak? Remélem, hogy ők szerencsések lesznek és nem futnak össze velük. Öt méterről is éreztem az alkohol szagot - fintorgott, majd hanyagul átkarolta Dakotat.
- Nem volt olyan vészes - vonta meg a vállát a lány.
- Nem volt olyan vészes? Soha nem tudnék még gondolatban is ilyenek mondani egy lányra - rázta meg a fejét továbbra is dühösen.
- Ezért vagy te különb náluk - mosolygott rá Dakota. - Tényleg undorító megjegyzéseket tettek rá, de szerintem nem voltak maguknál - húzta el a száját. - Minek iszik, aki nem bírja? - tette fel a költői kérdését.
- Én is mindig ezt kérdezem magamtól valahányszor veled megyek szórakozni - jegyezte meg Harry visszafojtott nevetéssel. Dakota tettetett felháborodással a szívére tette a kezét.
- Kikérem magamnak, Harry. Egyébként pedig azért merem elengedni magam, mert mindig veletek megyek. Rád rád néznek az emberek, és egyből meggondolják, hogy belénk kössenek-e - nyújtotta ki a nyelvét.
- Miért mondod ennyiszer, hogy ijesztő vagyok? - emelte fel a szemöldökét érdeklődve Harry.
- Mert az tudsz lenni, ha akarsz - vonta meg a vállát Dakota.
- Ez nem teljesen igaz - kelt saját maga védelmére a mellettem ülő Harry.
- Bocs, haver, de igen. Az elején April életét is megkeserítetted - emlékeztette Frankie végre beleszólva a beszélgetésbe.
- Nem igaz - rázta meg a fejét Harry.
- De igen - néztem rá visszafojtott mosollyal.
- Azért ennyire nem volt rossz - kontrázott.
- De igen - vágtuk rá mindhárman egyszerre. Harry egy pillanatra elgondolkozott, majd egyetértően bólintott.
- Van benne igazság - adta be a derekát, miközben rám mosolygott.
- Elmegyek a mosdóba - álltam fel lassan. Harry bólintott, de a szemét egy pillanatra sem vette rólam, Dakota pedig Frankie-nek magyarázta, hogy végig kellene kóstolni az összes ízesítésű shot-ot, amit a hely kínál. Őszintén reméltem, hogy erről le lehet beszélni, mert sem ő, sem pedig Frankie nem járt volna jól vele.
A bár már egyre jobban meggyűlt emberekkel. Mindenféle hangosan nevetgélő társaságok ücsörögtek, akiknek pedig nem jutott hely, a pultnál találták fel magukat. A sok ember feszélyezett, így próbáltam minél gyorsabb léptekkel eljutni a női mosdóig. Szerencsémre nem volt senki, így gyorsan elvégeztem a dolgomat. A tükör előtt sóhajtva vetettem egy pillantást magamra, majd egy kicsit összeszedtem magam és igyekeztem minél gyorsabban visszajutni a társasághoz. Gondosan bezártam az ajtót, majd ahogy megfordultam, egy alakba ütköztem. Már automatikusan nyitottam volna a számat bocsánatkérésre, amikor felismertem a személyt hátulról. Francba.
- Bocs - vetette oda nekem egy gyors pillantást. Reméltem vele, hogy ennyiben maradunk és megúszom anélkül, hogy felismerne, de nem volt szerencsém. Összeráncolt szemöldökkel fordult ismét felém, majd nézett végig rajtam tetőtől talpig. A pillantása szinte égetett, és egyre gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt. - April? - kérdeztem az alkoholtól fátyolos tekintettel.
- David - biccentettem, majd azonnal ki is akartam kerülni, amikor észrevettem, hogy mellettem két oldalról megálltak. Csodás. Remegő kézzel vetettem egy-egy pillantást a legjobb barátaira, akikkel soha nem jöttem ki jól. Nem véletlenül. Jacob és Martin olyan ellenségesen néztek rám, mint még soha. Ott álltam, a három ember közé rekedve, akiket ha soha többé nem láttam volna többet sem lett volna elég.
- Mit csinálsz itt? Velem soha nem akartál jönni - biggyesztette le a száját csalódottan. Túl jól ismertem már ahhoz, hogy tudjam: részeg. Nem is kellett volna másra számítanom. Péntek volt.
- Barátokkal vagyok itt - vallottam be halkan, folyamatosan kiutat keresve. Azt kívántam, hogy tűnjön fel valaki ismerős, aki kihúzhat ebből a kényelmetlen helyzetből, de nem így történt. Ehelyett továbbra is ott álltam remegő térddel és fogalmam sem volt, hogy mit tegyek.
- Barátokkal? - kérdezte hangosan nevetve. - Kik számítanak a barátaidnak? Az a pasas, aki múltkor elhajtott tőled? - utalt Harryre.
- Például - válaszoltam szűkszavúan.
- Nem kellene a közelében lenned. Régen sokkal többet beszéltél velem. Már nem szeretsz? - kérdezte elcsukló hangon.
- David, nekem mennem kell - sóhajtottam fel, és már el akartam lépni mellette, amikor megragadta a karom és maga felé fordított. Az érintése szinte beleégett a csuklómba, és a hirtelen fájdalomtól felszisszentem. Ez egy olyan érzés volt, amit neki köszönhetően túl jól éreztem.
- Nem válaszoltál a kérdésemre. Van valakid? - nézett rám egyre indulatosabban. A szeme dühösen csillogott, a szorítása pedig erősödött. Segítség kérően a barátai felé fordultam, akiknek eszükben sem állt egy lépést sem tenni.
- Ehhez semmi közöd - szűrtem a fogam közöm. Talán nem ez volt a lehető legjobb válasz, mert idegesen felhorkant.
- Az én April-em soha nem lett volna ilyen - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem vagyok a te April-ed - szálltam szembe vele. Az adrenalintól hirtelen felbátorodtam, azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni a nehéz szituációt, amibe kerültem. A gyomrom gombóccá szűkült, a szívem hevesen kalapált, a lélegzetem pedig felgyorsult.
- Nem lehetsz senki másé, csak az enyém - morogta alig érthetően.
- Ezt többé nem te döntöd el - válaszoltam halkan. Sajnos eljutott a tudatáig, ugyanis erősített a szorításán, és még közelebb vont magához.
- Én vagyok az egyetlen, aki megdughat. Te hozzám tartozol. Ha arra gondolok, hogy más hozzád ér, elkap a hányinger - mondta undorodva. - Ugye nem hagytad, hogy más benned legyen? Nem hagyhattad - motyogta inkább magának, mint nekem.
Teljesen megsemmisülve ácsorogtam előtte, és már az sem érdekelt, hogy lassan eltöri a csuklómat. A torkom elszorult, hirtelen nehézkessé vált a levegővétel, és a szemembe könnyek gyűltek. Ezúttal kétségbeesetten néztem a barátaira, hátha ők is belátják, hogy ez a szituáció kicsúszott a kezeikből, azonban tanácstalanul ácsorogtak. Jacob egy pillanatra felemelte a kezét David irányába, de aztán mielőtt hozzáért volna, leengedte.
- Miért nem jössz velünk? Hazaérve megmutathatnám neked, hogy kihez is tartozol igazán - hajolt közel hozzám David, amolyan bizalmas stílusban. Ahogy a fülembe suttogott, undorodva fordítottam el a fejem. Úgy éreztem, mintha egy tárgy lennék, akit kedve szerint elővehet és a földhöz vághat valahányszor eszébe jut. Utáltam azt a félelmet, ami hatalmába kerített a közelében és nem hagyott nyugodni. Gyűlöltem magam, amiért nem tudok kiállni magamért.
- April, minden rendben van itt? - hallottam meg magam mögött Gemma hangját. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, azonban David körbevágott.
- April velünk jön - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Nem - szólaltam meg végre, és kétségbeesetten néztem Gemmára.
- Azt mondtam, hogy hazaviszlek - kiáltott rám dühösen David.
- Nem hallottad, hogy nemet mondott? - lépett közelebb hozzánk Josh. David a dühtől fortyogva engedett el, pont annyira, hogy meglendítse a szabad kezét Josh irányába. Az ökle az arcán csattant, Josh pedig meghökkenve lépett hátra. A szám elé kaptam a kezem meglepettségemben, Gemma pedig figyelmen kívül hagyta, hogy a férjének éppen behúztak egyet, elkapta a karomat és arrébb ráncigált. Mielőtt Josh visszaüthetett volna, Jacob rávetette magát David-re, és lefogta.
- Haver, megvesztél? Gyere, húzzunk innen - kiáltott rá. Egy pillanatra hátrafordult, és mintha egy kis bűntudatot véltem volna felfedezni a tekintetében. Nem tudtam sokáig gondolkozni rajta, ugyanis Gemma szorosan magához ölelt.
Ez volt az a pillanat, amikor elengedtem a felgyülemlett félelmet, és teljes egészemben remegni kezdtem. A torkomat a sírás fojtogatta, mégsem jött ki egy könnycsepp sem a szememből, vagy hang a torkomból. Meredtem néztem magam elé, miközben a csuklómhoz nyúltam, amibe éles fájdalom hatolt.
- Jól vagy? - kérdezte Josh, aki az orrát simogatta fájdalmas tekintettel.
- Annyira sajnálom, Josh - suttogtam magam elé. Gemma elengedett, és sajnálkozva nézett rám.
- Ne butáskodj, April. Nem a te hibád. Ismerted őket? - kérdezte, miközben aggódva fürkészte az arcom.
- Az exbarátom - ismertem be halkan. Egy pillanatra összenéztek, mintha szavak nélkül beszélték volna meg az eseményeket. - Én inkább hazamennék most, ha nem haragszotok - szólaltam meg. A hangom vékonynak és távolinak tűnt.
- Hazaviszünk. Csak szóljunk a többieknek - mosolygott rám biztatóan Gemma, majd átkarolta a vállam, és lassan sétálni kezdtünk vissza.
A lábam magától tett meg minden lépést, mert az agyam használhatatlan volt. Magam elé meredtem, miközben újra és újra lejátszódtak előttem az események. Ahogy felpillantottam, csak annyit láttam, hogy Harry idegesen felpattan, és gyors léptekkel indul meg felém. Abban a pillanatban, ahogy megláttam, szomorúság és bűntudat volt minden, amit éreztem.