Ha valaki azt mondja nekem, hogy egy munkahelyen egyszerű eltitkolni azt, ha egy kollégáddal folyik valami köztetek, akkor az arcába nevetek. Lehet, hogy vannak olyanok, akik könnyen tudják kivitelezni, azonban nekünk Harry-vel nem sikerült.
Frankie és Dakota olyan szinten rendezték a viszonyukat, hogy bár nem hivatalosan alkotnak egy párt, de megpróbálják egymással. Bár még Dakota-t nem sikerült elcsípnem a részletekkel, Harry elárulta, hogy a terve bevállt, Dakota rájött az érzéseire és egy hosszas veszekedés után végre lecsillapodtak a kedélyek. Azóta minket békén hagynak minket, így a munkahelyi viszonyunk szinte megzavarás nélkül zajlik.
Persze nem könnyű kivitelezni. Harry nem hívhat át minden órában az irodájába, hiszen ennyiszer Frankie-t sem látja egy nap. Nem járkálhat sűrűn hozzám, mert sosem szokott, és ha hirtelen elkezdi bezárni az ajtómat, még inkább feltűnőbbek lennénk. Ezen kívül neki is van munkája, és nekem is van mire nézni. Azok a napok a legrosszabbak, amikor nem a szerkesztőségben vagyok.
Szerettem vele lenni. Biztonságot jelentett számomra, és ez egy olyan dolog volt, amit régen éreztem. Ha az ember kiszakad egy mérgező kapcsolatból, ahol folyamatos rettegésben volt, a biztonság szinte lehetetlennek tűnik. Harry-vel mégis egyszerű volt elengedni magam, még akkor is, ha nem tudtunk mindent egymásról.
Neki is megvoltak a saját titkai, és nekem is. Nem is nevezném őket titkoknak, egyszerűen olyan részletek, amikről nem szívesen beszél az ember. A sajátjaimmal tisztában voltam, és bármennyire is hajtott a kíváncsiság, éreztem, hogy időt kell neki adnom. Vannak dolgok, amiket nem szabad erőltetni. Ha egy dologban biztos voltam Harry-vel kapcsolatban, az az, hogy nem könnyű megnyílni neki mások előtt. Amikor velem volt, mégis próbálkozott és ezt mindennél jobban értékeltem.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi van közöttünk. És életemben először nem érdekelt. Most nem választottam a túlgondolást, egyszerűen csak megpróbáltam a lehető legtöbb időt eltölteni egy olyan személy társaságában, akivel jól éreztem magam. Mintha újra élnék.
Hétfőn reggel a kelleténél sokkal nyúzottabban ébredtem. A tükörbe benézve szomorúan vettem észre, hogy fekete táskák húzódnak a szemem alatt az alváshiány miatt, és hogy összetollaztam az arcom. Na ezt fogalmam sem volt, hogy hogyan csináltam, de talán nem a jegyzeteim mellett kellett volna elaludnom. Sophie ajtaja résnyire volt nyitva. Az utóbbi időben olyan érzésem volt, mintha kerülne. Két szavas válaszokat adott, mindig kerülte a társaságom és soha nem volt otthon. Colint még az előadásokon sem láttam, vagy ha megjelent, akkor kerülte a tekintetem.
Készülődés közben hallottam, hogy Sophie gyors léptekkel hagyja el a szobáját és siet a fürdőbe. Bosszúsan kezdtem el fésülködni, ameddig öklendezést nem hallottam. Összeráncolt szemöldökkel léptem ki a nappaliba, és egészen addig esetlenül ácsorogtam, ameddig végre ki nem jött a fürdőből. Ő sem festett túl fényesen, ráadásul a száját törölgette.
- Jól vagy? - kérdeztem halkan. Farkasszemet nézett velem, azonban az arcáról nem tudtam leolvasni semmit.
- Semmi bajom - vonta meg a vállát, miközben a konyhába sétált. Sóhajtva megráztam a fejem és csalódottan fordultam felé.
- Ma ha hazaérek itthon leszel? Úgy érzem, beszélnünk kell - jegyeztem meg halkan. Megállt a mozdulat közben, de továbbra is a hátát láttam.
- Mikor érsz haza?
- Hat körül - gondoltam át gyorsan a napomat. Egy pillanatra ismét csendben maradt, majd egy aprót bólintott.
- Rendben. Itthon leszek - egyezett bele. Gombóccal a torkomban öltöztem fel, és mire elhagytam a lakást már ismét bezárkózott a szobájába. Fogalmam sem volt, hogy mit tettem, amiért ennyire megváltozott a viselkedése irányomba.
Az előadások alatt végig ez járt a fejemben, és szinte képtelen voltam figyelni. Colin ismét nem mutatkozott, így a pad alá süllyedve gondolkoztam. Az idő pontosan tükrözte a kedvem: az ablakon az eső nagy cseppekben folyt le, az ég pedig szürke színben pompázott.
Ebédszünetben kedvetlenül ültem be a kedvenc kávézómba, ami pechemre tele volt. Ha rosszra fordul az idő, a diákok úgy rohamozzák meg ezt a helyet, mintha ingyen osztogatnák a kávét. Már nagyon hely sem volt, így elvitelre kértem a kávémat, és csak ácsorogtam. Amikor felszabadult egy eldugott asztal, szinte azonnal lecsaptam rá. Figyelmen kívül hagytam a rosszalló tekinteteket, és elővettem a mobilom. Harry ma még nem keresett, pedig általában reggelente egy aranyos jó reggelt üzenetre szoktam ébredni.
Hiányzott. Talán úgy fogok hangzani, mint egy tinédzser, de legszívesebben minden szabad percemet vele töltöttem volna. Amikor legutóbb eljött hozzám, és egy kicsit megnyílt, végül mindketten elaludtunk. Bár nem így terveztük, reggel arra ébredtem, hogy szorosan magához ölel. Ébredés után egy picit kellemetlenül érezte magát emiatt, de aztán órákat töltöttünk az ágyban. Sokat beszélgettünk leginkább a semmiről, és az idő nagy részében csak egymás néztük. A háttérben halkan szólt a kedvenc lejátszási listája, ő pedig a hajammal játszott, miközben mindketten a gondolatainkba merültünk. Ez volt a legtökéletesebb reggelem hosszú idő óta.
Sóhajtva raktam el a telefonom, és valahogy túléltem a napot. Este hirtelen ötlettől vezérelve beugrottam a kedvenc gyorséttermünkbe Sophie-val. Fogalmam sem volt, hogy miért neheztel rám, de tudtam, hogy a kedvenc vegaburgere mindent megold.
A lakásba belépve a kanapén kuporgott egy pokróccal betakarózva. Az érkezésemre felkapta a fejét, és egy ideges mosollyal ajándékozott meg.
- Hoztam a kedvenced - mutattam fel a papírzacskót. Felcsillant a szeme, és úgy nyúlt érte, mintha egy éve nem evett volna.
- Te vagy a legjobb - köszönte meg burkoltan, és egy kicsit lazulni látszott a testtartása.
- Átöltözök - jelentettem ki mellékesen.
A szobámban idegesen rángattam le magamról a ruháimat és kaptam magamra egy fekete cicanadrágot és egy rózsaszín nagyméretű pulcsit. Bár én akartam ezt a beszélgetést, mégis tartottam a kimeneteltől. Hiányzott a legjobb barátnőm, akivel mindent megoszthattam. Most olyan volt, mintha egy idegennel osztoztam volna egy lakáson. Vagy egyedül.
Minden mindegy alapon sétáltam ki a nappaliba, ahol Sophie továbbra is békésen ücsörgött. Az érkezésemre összerezzent és kétségbeesetten nézett felém. Megragadtam én is egy pokrócot és letelepedtem mellé a kanapéra. Tágra nyílt szemmel néztünk egymásra és egyikünk sem mert megszólalni elsőre. Sóhajtva ráztam meg a fejem, majd belenyúltam a zacskóba és kivettem egy kis sültkrumplit.
- Szóval, miről akarsz beszélni? - törte meg a csendet. Összeráncolt szemöldökkel fürkésztem az arcát.
- Most ez tényleg kérdés? Soph, mióta hazaértem Los Angeles-ből szinte menekülsz a társaságomból. Sosem vagy itthon, ha itthon vagy is teljesen levegőnek nézel. És már nem csak te, hanem Colin is. Mi folyik itt? - támadtam le. Pislogás nélkül meredt rám egy ideig.
- Én nem kerültelek, April. Egyszerűen csak tudtam, hogy előtted nem tudok titkolózni - sütötte le a szemét. - Nem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanom - tette hozzá halkan. Kezdett felmenni a pumpa bennem, és egy fokkal idegesebben szólaltam meg.
- Mi az, hogy nem vagy benne biztos el kellene mondanod? Komoly baj van? Beteg vagy? Ezért hánytál reggel? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem vagyok beteg - rázta meg a fejét sebesen.
- Akkor mi a baj? Azt hittem, hogy mi mindent elmondunk egymásnak - sóhajtottam fel csalódottan és könnyek szöktek a szemembe. Idegesen beletúrt a hajába, és ő is fátyolos tekintettel nézett rám.
- Nem tudtam, hogy mit tegyek, April - ismerte be alig érthetően. - Terhes vagyok és fogalmam sincs, hogy mi lesz most - bökte ki végre, nekem pedig egy pillanatra megállt a szívem.
Ott ült előttem a barátnőm, akit négy éve ismertem és közölte velem az utolsó dolgot, amire gondoltam. Egy pillanat alatt értelmet nyert a reggeli rosszullét, mégis hitetlenül néztem az előttem ücsörgő lányra. A szeméből már patakokban folytak a könnyek, így be kellett látnom, hogy nem most jött el az idő arra, hogy mellbe vágjanak a tények. Megnyílt nekem, elmondta a féltett titkát. Egész testében remegett a sírás közben, így automatikusan húzódtam közelebb hozzá és vontam az ölelésembe. A sírás átcsapott zokogásba, és kétségbeesetten kapaszkodott belém.
- Shh, minden rendben lesz - kezdtem el simogatni a haját, bár én is teljesen tanácstalan voltam.
- Semmi nem lesz rendben, April - zokogta szinte kivehetetlenül. - Azt sem tudom, hogy ki az apja - vallotta be.
- Colin? - kérdeztem rá félve. Egy kicsit csillapodott a zokogása, majd felült és megrázta a fejét.
- Nem. Én is azt hittem először. Kétségbe voltam esve és elmondtam neki. Elkísért nőgyógyászhoz, de kiderült, hogy amikor fogant, nem csak vele voltam együtt - sütötte le a szemét. - Annyira szomorú volt, April. És csalódott.
- A baba miatt?
- Magzat. Ne hívd babának - szólt rám szúrósan, de most elengedtem a fejem mellett a durva megjegyzését. - Amikor elmondtam neki, a legrosszabbra számítottam. Azt hittem, hogy majd faképnél hagy és magamra maradok. Viszont elkezdett könnyezni. Annyira boldog volt, és annyira támogató, hogy egy pillanatra én is elhittem, hogy minden rendben lesz. Aztán teljesen összetört az orvosnál - ismerte be elcsukló hangon.
- Ha nem vele voltál, akkor hol aludtál ennyiszer az elmúlt hetekben? - értetlenkedtem. Nagyot nyelt, mielőtt válaszolsz.
- Nála. Azt mondta, hogy ettől függetlenül támogat és szeretne ott lenni mellettem - hajtotta le a fejét szomorúan.
- Ez nagyon kedves tőle - mosolyodtam el halványan. Igen, ez Colin-ra vallott.
- Nem kérhetnék tőle ilyesmit, April. Látom rajta, hogy mennyire megtörte ez az egész. Hiába próbálja eltitkolni, megváltozott a viselkedése. Már nincs is gusztusa hozzám érni - suttogta maga elé, és újra keserves sírásban tört ki.
- Szereted?
- Igen. Életemben először érzek valaki iránt valamit, és még ezt is elrontom - sóhajtott fel.
- Nem te tehetsz róla és nem is a baba. Nem védekeztél? - kérdeztem elhúzva a számat.
- Nem emlékszek olyan alkalomra, amikor nem gumival csináltam - vallotta be halkan.
- Minden meg fog oldódni, Soph. Itt vagyok én, itt van Colin és mi teljes mértékben melletted állunk. Nem vagy ebben egyedül - mosolyodtam el a gondolattól. Sophie teste teljesen megmerevedett az ölelésben, majd eltolta magát tőlem és megtörölte a szemét. A szája remegett, a szeme pedig még mindig fátyolos volt.
- Nem hiszem, hogy meg szeretném tartani - jelentette ki szinte ellenmondást nem tűrő hangon.
- Mi? - néztem rá pislogás nélkül, és egy pillanat alatt átértékelődött bennem a helyzet súlyossága. Ingerülten felsóhajtott, miközben megforgatta a szemét.
- Pontosan ezért nem akartam senkinek elmondani, főleg neked. Tudtam, hogy majd le akarsz beszélni róla - fújtatott dühösen.
- Nem mondod komolyan, hogy képes lennél elvetetni - ráztam meg a fejem csalódottan.
- Nem elvetetni. Úgy döntöttem, hogy végig csinálom a terhességet, és örökbe adom - fordította el a fejét a televízió irányába. Bármennyire is próbálta erősnek mutatni magát, én átláttam rajta. A szívem megszakadt a kijelentéseitől, de be kellett látnom, hogy nem dönthetek helyette. Megpróbálhatom jobb belátásra bírni, de végső soron az ő életéről van szó.
- És én támogatni foglak minden döntésedben - húzódtam ismét közelebb hozzá. A vonásai ellágyultak, de továbbra is kétségbeesetten figyelt.
- Félek, April. Még csak huszonnégy vagyok, nem állok készen arra, hogy egyedülálló anyuka legyek. Sőt, arra sem, hogy anyuka. Ennek nem szabadott volna megtörténnie - rázta meg a fejét csalódottan.
- Minden okkal történik, Soph - simítottam végig a haján.
- Ennek nem így kellett volna történnie - emelte a tekintetét a plafonra.
- Elmondhattad volna hamarabb - mondtam nagyon halkan.
- Nem - rázta meg a fejét hirtelen. - April, végre egyenesben van az életed. Semmire sem vágytam jobban annál, hogy végre boldoglak lássalak. Bár nem ismerem Harry-t, az elmondásod alapján pont olyan, akire szükséged van. Nem akartam belerondítani ebbe. Megérdemled a boldogságot és nem az enyémen kellene aggodalmaskodnod - fejezte be halkan.
- Te vagy az a személy, aki a legközelebb áll hozzám. És ezen nem fog változtatni sem Harry, sem egy kisbaba - biztosítottam, és egy halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Sajnálom, hogy nem mondtam el. El akartam, de minden össze-vissza volt és nem tudtam hogyan kellene - ismerte be.
- Csak azt akarom, hogy tudd, hogy itt vagyok melletted és számíthatsz rám. Hiányoztál. Úgy érzem, hogy már semmi időnk nincs egymásra - sóhajtottam fel.
- Elfoglalt vagy - vonta meg a vállát. - De dolgozol, egyetemre jársz, emellett még jut időd a majdnem párkapcsolatodra is. Te, April Williams, egy példaértékű egyetemista vagy - vigyorgott rám. Megforgattam a szemem, és meglöktem a vállát. - Hé, én áldott állapotban vagyok.
- Ez nem hatalmaz fel arra, hogy mindent megtehess - emlékeztettem felhúzott szemöldökkel. Egy pillanatra csendben meredt le a hasára, majd halvány mosollyal felnézett rám.
- Remélem, hogy kislány lesz - ismerte be, és abban a pillanatban tudtam, hogy bármennyire is erősködik, nem fogja örökbe adni. Ez ellágyított, és már nem próbáltam tovább leplezni a vigyoromat. Minden rossz hírben van valami jó, és ez az élet nem véletlenül növekedett a szíve alatt.
Jól esett végre a semmiről beszélgetni vele. Csináltam magunknak egy-egy forró csokit, és egy órán át csak beszélgettünk. Meséltem neki Harry-ről, ő pedig megosztotta velem a részleteket eddig a terhességről. Egy kis izgatottságot véltem felfedezni a szemében, de nem tettem szóvá. Colin említésére azonban szomorúra változott a tekintete, így tudtam, hogy ezzel még feladataim lesznek. Be akartam bizonyítani Sophie-nak, hogy nem számít hova sodor az élet és mennyire vagyok elfoglalt, rám minden helyzetben számíthat. Megígértem, hogy elkísérem a következő időpontjára, és hogy fogom majd a kezét a szülésnél. Mindketten sírtunk egy kicsit, de végül nevetgélve pótoltuk be a lemaradást egymást életében. Fél kilenc körül csengetésre kaptuk fel a fejünket, és mindketten értetlenül meredtünk az ajtóra.
- Colin? - kérdeztem, de Soph csak megrázta a fejét.
- A haverjaival ment iszogatni. Harry? - húzta fel a szemöldökét.
- Ma még nem beszéltem vele - ismertem be, miközben feltápászkodott. - Ha ő az, elküldöm - jelentettem ki, de sebesen megrázta a fejét.
- Nem fogod elküldeni. Én amúgy is készültem lefeküdni - vonta meg a vállát. Bizonytalanul tettem a kezem kilincsre, amikor még egyszer csengettek.
- Biztos?
- Igen, biztos. Nyisd már ki - nevetett fel. Továbbra is vonakodva nyitottam ki végül az ajtót, miközben Sophie elkezdte összehajtogatni a pokrócunkat. A sejtése beigazolódott, ugyanis Harry állt előttem egy félénk mosollyal. Egy fekete öltönynadrágot viselt halványrózsaszín inggel, amit beletűrt a nadrágba. A karján ott lógott a szövetkabátja, a haja pedig rendezetlenül lógott az arcába. A látványa már önmagában olyan hatással volt rám, ami már szinte nem volt normális. Hozzá képest én egyáltalán nem voltam felvállalható állapotban.
- Szia - szaladt ki a számon talán túl izgatottan. A félénk mosoly most már egy felbátorodott vigyorrá tágult, miközben közelebb lépett hozzám. A magasságkülönbség miatt automatikusan emeltem fel a fejem, de nem tudtam elszakítani a tekintetem a rózsaszín ajkairól. Lehet, hogy valójában gondolatolvasó, mert a következő pillanatban ledöntötte a fejét, és óvatosan összeérintette az ajkainkat. Éppen csak egy pillanatig tartott, mert amint a keze a derekamra csúszott, már el is húzódott. A mosolya most még barátságosabbra változott, és ahogy elnézett a vállam felett, Sophie-t ajándékozta meg.
- Sziasztok. Remélem nem zavarok - fordította ismét felém a tekintetét.
- Te itt sose zavarsz, Harry - válaszolt Sophie mielőtt én egy hangot is ki tudtam volna nyögni. Ő mindig sokkal könnyebben kezelte ezeket a helyzeteket, mint én. Általában ő volt az, aki szóba elegyedett srácokkal, míg én csak csendben ücsörögtem mellette. Bár tudtam, hogy nem akar Harry-től semmit olyan szinten, mégis csalódottan hajtottam le a fejem. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém hirtelen, de még az sem nyugtatott meg, hogy Harry továbbra is a derekamnál fogva lágyan tartott. - Én megyek lefekszek. Ne csinálj semmi olyat, amit én nem tennék - mutatott rám szigorúan. Elvörösödve sütöttem le a szemem, Harry pedig megpróbálta leplezni a nevetését. - Én mindent tennék - tátogta nekem.
- Jó éjt, Sophie - forgattam meg a szemem. Kuncogva megvonta a vállát, majd a szobájához sétált és még egyszer egy kaján vigyorral visszafordult, miközben rám kacsintott. Olyan zavarba hozott, hogy legszívesebben berohantam volna a szobámba és beletemettem volna egy párnába egy fejem. Harry természetesen remekül szórakozott, ugyanis ismét maga felé fordított. Az arcán gödröcskék jelentek meg, és a szeme körül nevetőráncok.
- Szép színed van - jegyezte meg. Összehúzott szemmel meredtem rá, majd el akartam tőle lépni, de nem engedte. Teljesen fölém magasodott, és olyan ellenállhatatlanul nézett rám, hogy szinte elolvadtam a karjaiban. - Sajnálom, hogy hívatlanul állítottam be - komolyodott el, aztán megköszörülte a torkát és zavartan nézett el mellettem.
- Menjünk a szobámba - javasoltam. Bizonytalanul bólintott, miközben elengedte a derekam. Csendben mentünk be a szobámba, és automatikusan kapcsoltam volna fel a villanyt, hogy jobban lássunk, amikor közbeszólt.
- Hagyd leoltva. Tetszenek a csillagok - kért meg. Óvatosan bezárta maga mögött az ajtót, én pedig eleget tettem a kérésének. Leültem vele szemben az ágyamra török ülésben, és esetlenül néztem rá.
Ahogy bevilágította a halvány kék fény, a szívem hatalmasat dobbant. A kékségben még igézőbbé vált a tekintete. A szemöldökét halványan összeráncolta, a szája kissé elnyílt, miközben minden mozdulatomat követte a szemével. Amikor elhelyezkedtem, óvatosan hátradőlt és megtámaszkodott a könyökén. A haja egyre hosszabban keretezte az arcát, ugyanis mióta elkezdtem nála dolgozni még nem vágatta le. Olyan tökéletesen feküdt ott az ágyamon, körülötte a halvány kék fénnyel, mint akinek mindig oda kellett tartoznia. Ismét megszállt az a nyugalom, ami mindig úrrá lett rajtam a közelében.
- Hiányoztam ma? - húzta fel a szemöldökét játékosan. Automatikusan eszembe jutott az alkalom, amikor bevallottam neki, hogy hiányzott. Az is beugrott, hogy ő nem mondta viszont. Mégsem éreztem azt, hogy gúnyt űz belőlem emiatt.
- Nem - vágtam rá kapásból. Nem szoktam hazudni, de a hangsúlyomon érezte, hogy nem mondtam komolyan.
- Nem? - kérdezett vissza, miközben felült, és közelebb húzódott hozzám. Úgy éreztem magam, mint egy vad, akit hamarosan levadásznak. A szemében csillogott valami, amit még ezelőtt nem láttam. Amikor már szinte centik választották el az arcát az enyémtől, a fülemhez hajolt. - Biztos vagy benne? - lehelte. A testem beleborzongott a mozdulatba. Azt is elfelejtettem, hogy hogy hívnak hirtelen.
- Nem - szaladt ki a számon meggondolás nélkül. Hallottam, hogy halkan felkuncog, majd felsóhajtott.
- Annyira imádni való vagy - nyomott egy puszit a fülem alá. Ahogy elhúzódott tőlem, a két kezébe fogta az arcomat. - Egész nap te jártál a fejemben - suttogta maga elé, miközben mélyen a szemembe nézett.
- Nekem is te - vallottam be szégyellős mosollyal.
- Reggel késve keltem és csak a kocsiban vettem észre, hogy teljesen lemerült a mobilom. Nem gondoltam, hogy az egész szerkesztőségben senkinél nincsen telefontöltő - forgatta meg a szemét bosszúsan.
- Nálam mindig szokott lenni - emlékeztettem.
- De te ma nem voltál ott - biggyesztette le az ajkát szomorúan. - Rossz napom volt, és másra sem vágytam, csak hogy lássalak - tette hozzá. A gyomromban pillangók repkedtek. Teljesen magán kívülinek tűnt Harry, ugyanis sosem volt ennyire nyílt előttem még. Nehezen engedett be, azonban mostanában egyre többet oszt meg magáról, és arról, hogy mi zajlik benne.
- Örülök, hogy itt vagy - mondtam őszintén.
- Biztos, hogy nem zavartam meg semmit? Zaklatottnak tűntél - fürkészte tovább az arcom. Megvontam a vállam mielőtt válaszoltam neki.
- Mostanában kevesebb időnk jut egymásra, és egy kicsit behoztuk a lemaradást. Jövőhéten végig a családjánál lesz az ünnepek miatt - húztam el a számat. Érdeklődve csúszott közelebb hozzám, majd a kezét gyengéden a térdemre helyezte. A szeme követte a mozdulatait, és óvatosan cirógatni kezdte a bőrömet. Mosolyogva figyeltem, ahogy a haja még jobban a szemébe hull, és gyűrűkkel díszitett ujjai táncolnak a nadrágomon.
- Te hazautazol? - kérdezte halkan.
- Az a terv - ismertem be. - De valószínűleg két nap után hazamenekülök. Nem igazán bírjuk ki sokáig együtt. Neked mik a terveid?
- Idén nem én megyek Angliába, hanem a család utazik. Gemma és a férje már most hétvégén, de édesanyám csak huszonharmadikán érkezik. Még sosem tartottam én a karácsonyt - ráncolta össze a szemöldökét gondterhelten. Visszafojtott nevetéssel néztem rá.
- Ne felejts el karácsonyfát és ajándékokat venni, és nem lesz baj - biztosítottam.
- Meddig leszel ott? - érdeklődött tovább.
- Elvileg hétfőtől péntekig - sóhajtottam fel. - Gyakorlatilag sose tudni.
- Ezt azt jelenti, hogy majdnem egy teljes hétig nem foglak látni? - kérdezte halkan, miközben megállt a keze a térdemen.
- Úgy tűnik, hogy igen - feleltem szinte suttogva. Sóhajtva lehajtotta a fejét, majd a hátára feküdt. Értetlenül néztem rá, de csak bámulta a műcsillagokat a plafonon. Hirtelen felbátorodva közelebb másztam hozzá, és mielőtt meggondoltam volna magam lefeküdtem mellé, de ezúttal a vállán nyugtattam a fejem és a jobb kezemmel átkaroltam a hasát.
- Most már a kék színről mindig te jutsz eszembe - szólalt meg egy idő után. Akaratlanul elmosolyodtam, és úgy döntöttem, hogy most egy kicsit olyan leszek, mint ő.
- Igen? - kérdeztem vissza játékosan.
- Igen. A kék most már megnyugtat - mondta nagyon halkan.
- Nekem is te jutsz eszembe róla - vallottam be kicsit elpirulva. Nem válaszolsz, csak egy puszit nyomott a hajamba.
Csendben feküdtünk, és egy idő lehunytam a szemem. Hallgattam a szívverését, ami olyan egyenletes volt, hogy azonnal elálmosodtam tőle. A keze körkörös mozdulatokkal simogatta a hátam. Fogalmam sincs, hogy meddig feküdtünk ott így, ugyanis már majdnem elnyomott az álom, amikor kicsit megmozdult alattam.
- Ne aludj el - kért gyengéden. - Lassan mennem kellene - tette hozzá, én pedig nyűgösen nyöszörögni kezdtem.
- Még öt percet - dünnyögtem magam elé ásítva. - Úgyis idő, ameddig a sofőröd ideér - fészkelődtem egy sort, hogy még kényelmesebben feküdjek. A teste megrázkódott a nevetésétől, de nem zavart.
- Kocsival jöttem - válaszolt lazán, nekem azonban kipattant a szemem és felültem. Mosolyogva tűrte az értetlen pillantásomat.
- Kocsival? - pislogtam rá szaporán.
- Tudok vezetni, April - mondta nevetve, és visszahúzott magához. Az arcunkat ebben a pozícióban csak pár centi választotta el.
- De mindig a sofőröd visz mindenhova - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Mert olyankor már általában elkezdek dolgozni. Ha reggel azzal kellene töltenem az időm, hogy megpróbálok parkolóhelyet keresni, sosem érnék oda. Már a kocsiban elkezdődnek a telefonhívások, így ez volt a legegyszerűbb - vonta meg a vállát. - De nagyon szeretek vezetni - mosolygott rám.
- Ez nem ér. Van valami amihez nem értesz? - kérdeztem sóhajtva.
- Mire gondolsz? - nevetett fel.
- Azt hittem az a gyengeséged, hogy nem tudsz vezetni - ismertem be.
- Mostanában te lettél a gyengeségem - suttogta alig érthetően, majd egy óvatos puszit nyomott a számra, és a mozdulat hevében fel is állt. Morogva követtem a példáját, ugyanis elég nyűgös voltam már a fáradtságtól.
- Itt is aludhattál volna - jegyeztem meg, de csak mosolyogva megrázta a fejét.
- Nincs nálam váltó ruha - kontrázott rám. Hagytam, hogy kézen ragadjon és óvatosan kinyissa a szobám ajtaját.
- Nem akarom, hogy elmenj - kezdtem el hisztizni.
- Holnap reggel találkozunk - mondta nevetve továbbra is, és gyorsan magára kapta a kabátját. Beleegyezően bólintottam, majd esetlenül ácsorogtam előtte.
- Írj, ha hazaértél. És vezess óvatosan - szóltam rá.
- Nem szeretek ilyenkor vezetni - vallotta be sóhajtva, majd a derekam után nyúlt és odahúzott magához. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, bezárta a köztünk lévő távolságot és az ajkát az enyémhez tapasztotta. Ez a csók végre nem csak pár másodpercig tartott. Most bátrabban indult felfedezőútra a keze a testemen, miközben a szája édesen becézgette az enyémet. - Jó éjt - húzódott el tőlem mosolyogva, majd még egyszer adott egy puszit. Kipirulva, kissé zavarban mosolyogtam rá én is.
- Jó éjt, Harry. Holnap reggel találkozunk - engedtem ki az ajtóm, majd nevetve hagytam, hogy egy újabb csókot lopjon tőlem.