Világ életemben anti-anya típus voltam. Valahogy a gyerekek abszolút nem vonzottak, a hangosak meg kifejezetten idegesítettek. Sosem éltem a gügyögős trütyütyüt, nem olvadtam el a pici bodyk láttán, se a baldachinos kiságyaktól. Jobb, ha nem is voltam gyerekek közelében. Nem tudtam velük mit kezdeni. A gondolat, hogy a szabad, öntörvényű, spontán, és kacifántos életemet felrúgjam Valaki miatt, akiért majd nulla huszonnégyben aggódhatok, aki miatt lőttek az álommelónak, és még egy új napirendet is szab nekem, egyenesen rémálomnak hatott. A másik fő probléma a felelősségvállalás volt, amit egész életemben rohadt messziről elkerültem. Magamért sem voltam hajlandó vállalni, nemhogy másért. Éppen ezért volt bennem egyfajta félelem, hogy valamit nem jól csinálok. Hallottam megkeseredett anyákról, akik nulla énidőről sírtak zsíros hajjal, és nem fogadta be az agyam a tökéletesnek hitt tökéletlen életemben, hogy ez hol éri meg, ha ez tényleg ilyen? Valahol mélyen viszont volt bennem egy kis félelem. Hogy mi lesz, ha ez így marad. Mi lesz, ha soha nem jön el az érzés, hogy nekem kell egy gyerek? Ha itt maradok majd egyedül, ilyen macskás néninek. Tulajdonképpen mindig azt hittem, hogy egyedül maradok, mert túl nagyok az elvárásaim, vagy amiért nem vagyok egy feleségtípus. Jó anya lettem, sok-sok hibával. Soha életemben nem szerettem még így. Nem figyeltem még így senkire sem. Számomra ez felülírja az összes okos nevelési könyvet. Viccen kívül, büszke vagyok. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ez így lesz. Átírta az életemet? Igen, át. Mindent megváltoztatott körülöttem, és bennem is. Az anti-anya, ma sose cserélné le az életét a régire. Na, jó, néha egy-egy fél napra. De minden félelmem jogos volt. Életem legeszméletlenebb utazása az anyaság, minden téren, minden piszok nehéz fázisával. Éveken át hittem, hogy erre totál alkalmatlan leszek, féltem minden olyan gondolattól, ami a szülőség körül forgott. Két éve még csak azzal a tudattal kellett minden áldott nap megbarátkoznom, hogy egy férfi miatt totál megváltoztam. Én, aki sosem hitt a szerelemben. Aztán tavasszal eljött a pillanat, amikor megtudtam, hogy babát várok. Először el sem akartam hinni. Úgy gondoltam, hogy velem ilyesmi meg sem történhet. Kétségbe voltam esve, és csak bőgtem. Iszonyatosan féltem ettől az egésztől. És ma egy éves. A legcsodálatosabb születésnapi és karácsonyi ajándék, amit az ember valaha kívánhat magának. Nem gondoltam volna az önző fejemmel, hogy valakit az életemnél is jobban fogok szeretni. Ez bizony az az örökké, ami tényleg addig is tart. Köszönöm picikém, hogy hittél bennem, a szétesett, idióta picsában, és engem kiválasztottál anyukádnak!
Mindenki itt volt Borka szülinapján, kivéve az apját, de azt hiszem, ezt mondanom sem kellett volna. Rendszerint minden fontos dologról lemarad. Látszólag mindenki jól érezte magát, ám Bea tett egy csúnya megjegyzést a bulira.
– Nem túlzás ez egy kicsit? A lányod még csak egyéves, mi lesz később?
– Miért lenne túlzás? – mondtam, miközben az asztalra tettem az egyik hatalmas, rózsaszín tortát. Csak három tortája volt, abból kettőt Zoé csinált, a harmadikat pedig Ari hozta. Az egyiket kedvére rombolhatta az asztalnál, ami nagyon tetszett neki. Úgy tűnt, hogy a pink ételfesték totál kicsinálta a drága bodyt, amit viselt, és még a csillogós tütüt is. Mindegy, mert az apja vette neki, aki elfelejtette a csodaszép kislánya születésnapját. Dühös voltam miatta. Bea beszólása egy kicsit sem hatott meg. Tudja, hogy mennyire fontos számomra Bori, persze, hogy mindent elkövetek azért, hogy tökéletesek legyenek a napjai, főleg a születésnapja. Pontosan jól ismerem a barátnőmet, aki már-már túlzottan egyszerű lélek. Valahogy sosem szerette az ilyen puccos dolgokat, nem mintha ez az lett volna, de értitek. Semmi túlzás nem volt ebben az egészben, csak azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen. Nyilván nem fog rá emlékezni, de akkor, abban a percekben jól érezte magát, és ez a legfontosabb. Olyan meseszerű volt minden. Igazi hercegnős. Az asztalon sorakoztak az édességek, melyeket a barátnőmmel közösen találtunk is. Csináltunk kis pálcikára felszúrt epres-banános palacsintaszerű falatkákat, és még kakaó is volt, amerikai kekszekkel. Konfetti hevert a lakás minden szegletében, amit előre gyűlöltem. A konfettit képtelenség mind egy szemig összeszedni. Ja, és tele volt a lakás lufival. Rengeteg lufit fújtunk fel. Még a fürdőbe is került belőlük, amit nem igazán értettem. Arianát kértem meg, hogy lőjön képeket a buliról. Mindent meg akartam örökíteni. Hozott egy kihúzhatós, csillogós hátteret, ami előtt készültek a fotók. A harmadik tortára azért volt szükség, hogy a bébi fotózás közben barmolhassa széjjel. A nappaliban már állt a karácsonyfánk, ami szintén csupa rózsaszín díszekből állt. Néhány napig Barbie babának érezhettem magam. Hányingerkeltően hercegnős volt minden. A szüleim úgy döntöttek, hogy egészen újévig maradnak, ezért nálunk lesz a karácsonyozás, amit azóta is utálok. Mondjuk, amióta az életem része a gyerekem apja, talán már annyira nem is utálom, mint azokban az időkben, amikor csak anyám agyjátszásáról szólt az ünnep. A szüleim nagyon megváltoztak. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy minden rendben lesz köztünk. Éppen kimentünk az erkélyre cigizni a csajokkal, amikor felhívott az egyetlen hiányzó. Nem akartam bunkó lenni, ezért úgy csináltam, mintha minden oké lenne.
– Mit csinálsz? – kérdezte.
– Épp kijöttünk cigizni, de amúgy buli van – válaszoltam.
– Buli?
– A gyereked ma egyéves.
– Baszd meg!
– Inkább te. Elfelejtetted? – nevettem kínomban.
– Nem, dehogy, csak...
– Elfelejtetted, de tudom, hogy úgysem tudnál itt lenni. Illetve gondolom, hogy így van.
– Megoldom – mondta, aztán le is tette a telefont. Álltam a cigivel a kezemben, és szinte szóhoz sem jutottam. A többiek csak lestek, hogy mi bajom lett hirtelen, bár tudták, hogy kivel beszéltem.
– Elfelejtette? – kérdezett rá Ariana.
– Szerinted? – kérdeztem vissza.
– Ez egy megbocsáthatatlan bűn – vágta rá.
– Meddig az? Amíg nem találkozunk? Mindannyian tudjuk, hogy amint megérkezik, minden rendben lesz – válaszoltam szomorúan.
– A gyerekedről van szó! – szólt közbe Zoé.
– Észrevettem – álltam értetlenül előttünk. Amikor visszaballagtunk a lakásba, a szüleim egyből észrevették rajtam, hogy nincs rendben. Anya leült mellém a kanapéra, és kérdőre is vont. Elmeséltem, hogy csak azért érzem magam szörnyen, mert Ő nincs itt. Megszokhattam volna. Viszont nagyon boldog voltam, amiért mindenki jól érezte magát. Borka hamar elaludt a buli után, és a többiek sem maradtak sokáig. A takarításra már egyikünknek sem maradt ereje, így csak nagyjából pakoltunk össze. Amikor már a szüleim is lefeküdtek, kimentem egy utolsó cigire. Amíg elszívtam, kitettem néhány képet a netre. Nem vagyok híve ennek a reklámozásnak, de ez egyfajta büszkeség, hogy ilyen csodálatos a gyerekem. Felhívott, hogy mindjárt itt lesz, és elvileg van kulcsa is. Leültem a kanapéra, gondoltam, megvárom. Bőgni tudtam volna. Hetek óta nem találkoztunk, csak néha telefonon beszéltünk, erre még a kislánya szülinapját is elfelejti. Megértem, hogy rengeteg fontos dolog van még rajtunk kívül az életében, de ezt nem gondoltam volna. A „mindjárt ott vagyok" időintervallum nála azt jelenti, hogy minimum húsz perc. Ez most sem volt másképp. Megettem az összes megmaradt kekszet, mire beesett az ajtón.
– Jogosan haragszol, de tényleg elfelejtettem. Még reggel fel akartalak hívni, aztán kiment a fejemből.
– Jó, oké, de ne magyarázkodj, mert így is fáj a fejem – mondtam sértődötten.
– Sajnálom – mondta, aztán nekiállt ölelgetni.
– Én is, hogy ekkorát kellett csalódnom benned.
– Bepótoljuk! Mondjuk, holnap elmegyünk valahova.
– És az ugyanolyan lesz? Mindenről lemaradtál. Hova mennénk?
– Nem tudom, majd kitaláljuk.
– Mi lenne, ha csak szimplán itt lennél holnap? Egész nap. Utána úgyis hazamész, mert karácsony lesz. Gondolom, nem fogsz itt maradni velünk.
– Legyen így – válaszolta, majd elkezdett össze-vissza puszilgatni. Majdnem meghaltam, de nem hagytam magam. Azt akartam, hogy nyalizzon. Az ágyban mutogattam a képeket a buliról. A lényeg át is jutott az agyába, mert azt kérdezte, hogy:
– És maradt valami kaja? Torta is jó lesz – nevetett.
– Menjél ki innen, ha jót akarsz magadnak – mondtam halál nyugodtan.
– Most mi van?
– Mondom, menj ki innen!
– Tényleg kimegyek enni.
– Legyél olyan kedves, hogy be sem jössz már, mert tönkremegyek. Tedd meg ezt a kedvemért! – mondtam teljesen komolyan, Ő meg elkezdett ölelgetni, és ki is nevetett. Olyan ideges lettem, amiért kiröhögött, hogy közöltem vele, hogy vagy kitakarodik, vagy pedig megölöm. Megfogtam egy párnát, és elkezdtem ütögetni, majd amikor már elindult, hozzávágtam. Visszajött, és azt mondta, hogy nagyon aranyos vagyok. Aranyos? Az ágyam mellett volt az a papucs, amit még ősszel tőle kaptam. Megfogtam, majd elkezdtem ütni. Konkrétan kiszaladt a szobából, és becsukta az ajtót, pedig neki céloztam a papucsot, és nem az ajtónak. Az agyvérzés kerülgetett, ezért kimentem rágyújtani. Amikor megláttam, hogy tényleg eszik, még idegesebb lettem. Nem szóltam semmit, de legszívesebben megöltem volna. Az erkélyről hallottam, hogy anyámmal beszélget, és történetesen arról beszél, hogy ki akarom nyírni. Elnyomtam a cigit, aztán bementem.
– Nem ki akarlak nyírni, hanem ki is foglak – mondtam.
– Most mi a baj, baba? – kérdezte, de még mindig nevetve.
– Elfelejtetted a gyereked születésnapját, idejössz éjjel, amikor már alszik, próbálsz kiengesztelni, de egy balfék vagy. Egy kibaszott balfasz. Mi bajom lehet?
– Mondtam, hogy sajnálom, én sem így terveztem a napomat.
– Oké, de akkor miért idegesítettél fel már megint?
– Jézusom! Erre kelek, hogy ölitek egymást! Bepótoljátok majd, aztán kész! – szólt bele anyám.
– Na, neked meg kellett szólalnod! Jó éjt, és nem szeretném, ha bejönnél hozzám! – fogtam magam, és idegesen berohantam a hálószobába. Tuti, hogy azt hitték, hogy megint csak hisztizek, ám most az egyszer jogosan voltam felháborodva. Aludni az Istenért nem tudtam, hiába akartam. Negyedóra elteltével bejött.
– Mire kértelek? – kérdeztem mérgesen.
– A telefonomért csak bejöhetek, nem? – kérdezett vissza.
– Az fontos tényleg.
– Ne haragudj már!
– Nem hiszed el, hogy agyonverlek, ha nem takarodsz ki innen, ugye?
– De egy majom vagy – mondta röhögve, aztán kiment. Feküdtem az ágyamban tök egyedül, tök idegesen. Annyira, de annyira mérges voltam életem szerelmére. Ki kellett mennem újra egy cigire. Természetesen kötelező volt kijönnie utánam. A legnagyobb probléma az volt, hogy nagyon-nagyon nyalizott. Hátulról átölelt, puszilgatta a nyakamat, és még az sem zavarta, hogy közben cigizek. Máskor messziről elkerül.
– Ígérd meg, hogy soha, de soha többé nem idegesítesz így fel, a másik dolgot pedig tudod – mondtam határozottan.
– Jó, de ne haragudj már. Nagyon szeretlek!
– Az a baj, baszd meg, hogy én is – válaszoltam, aztán elnyomtam a cigit. Felkapott, és csak a nappaliig jutottunk. Tudtam, hogy ez lesz, sosem tudok haragudni öt percnél tovább, pedig most minden okom meg lett volna rá. Annyira utáltam magam. Elkezdett vetkőztetni, amire fel is szólaltam.
– Mit csinálsz? Muszáj itt? – nevettem halkan.
– A szobába nem mehetek be – mondta, közben finoman harapdálta a nyakamat.
– Ja, igazad van, de anyámék azóta is itt vannak ám.
– És? Alszanak – vigyorgott, aztán már a bugyim is lekerült. Erősen azon a szinten voltam, miközben a lábaim között tevékenykedett, hogy szólok neki, mert erre felkelnek. Aztán csak eljutottunk arra a szintre, hogy befogta a számat, vagy épp egy párnával fojtottam el a nyögéseket. Hát, és megdugott a kanapén, míg haragudnom kellett volna. Csak feküdtünk. Átkaroltam pont a tetkós kezét, és lőttem egy képet magamról. Ezzel valami mérföldkő jöhetett el az életembe, vagy az életünkbe, hiszen anélkül posztoltam, hogy bármelyikünk aggódott volna. Nem tudom, hogy vannak-e olyan elvetemült emberek, akik erről felismernék, bár nem is érdekelt. Legszívesebben minden percben tudatnám a világgal a boldogságom egyik okát.
Másnap délelőtt elmentünk vásárolni annak ellenére, hogy megbeszéltük, hogy otthon maradunk. Azt hiszem, hogy még a jövő karácsony, de még a szülinapunk is le van tudva ezzel a kiruccanással. Utálom, ha valaki vesz nekem valamit, főleg, ha ilyen drága dolgokat. Mivel idén nem akartam ünnepelni, ezért nem is koncentráltam a születésnapomra. Sokan írtak, nekik megköszöntem, aztán körülbelül ennyi. A legnagyobb ajándék, hogy hármasban lehetünk. Egész úton azt hajtogattam, hogy maradhattunk volna otthon. Ritka pillanat az ilyen. Amikor hazaértünk, egy sokkoló meglepetés várt. A szüleim, Zoé, Ariana, Niki és Bea újra nálunk voltak, amivel még semmi bajom nem lett volna, de egy hatalmas trüffeltorta várt az asztalon. Egy évvel öregebb lettem. Egy kibaszott öregasszony lettem. Később azt is észrevettem, hogy a karácsonyfa alatt rengeteg ajándék sorakozik, melyeket nekem címeztek.
– Istenem! Megbeszéltük, hogy idén se szülinapozás, se ajándékozás nem lesz – mondtam, miközben majdnem elbőgtem magam.
– Ennyi jár! – mondta Zoé.
– Valójában ezért kellett elmennünk itthonról? Te is benne voltál? – kérdeztem a szerelmemtől.
– Egyébként is mentünk volna, de így plusz egy okom lett rá – válaszolta, aztán megpuszilt.
– Utálom a meglepetéseket! – nevettem.
– Pont azért csináltuk! – vágta rá anyám. Sírtam örömömben. A határozott és kőszívű Bak elsírta magát, amiért kapott egy tortát. Viccen kívül, igazán jólesett, hogy gondoltak rám. Ebédeltünk, tortáztunk, beszélgettünk és egy csomót röhögtünk. Az már biztos, hogy cukormérgezésben fogunk elpusztulni. Az elmúlt két nap másról sem szólt, és az igazi nagy kajálások még csak ezután jönnek. Apa hozta a formáját, mivel megint két üveg piával a kezében vigyorgott, amiket a konyhában talált.
– Apukám, nem ért volna rá később? – kérdeztem.
– Iszunk egyet az egészségedre, mi a baj ezzel? – kérdezett vissza.
– Igazad van, semmi, csak ne legyen senki részeg... Ahhoz még korán van.
– Dehogy van korán! – mondta Ari, majd le is húzott valami felest. Nekem vannak a legcsodálatosabb szeretteim. Mindig meg tudnak lepni valamivel. Pár óra elteltével sem laposodott el a hangulat. Apa elég jól érezte magát. Végig Borival volt, imádják egymást.
– Hallod, kislányom? – kérdezte.
– Mit?
– Borka első szava az, hogy papa, és ez nem véletlen! – vigyorgott. Ha tudná, hogy már mióta mondogatja, ahogy mást is néha-néha... Csak bólogattam, nem akartam elvenni a kedvét. Édesek voltak. A szigorú, tekintélyt követelő édesapám képes leülni mesét nézni és játszani az unokájával. Mondjuk, egy ilyen tündéri kislány bárkit képes levenni a lábáról. A parti elhúzódott estig. Ahhoz képest, hogy úgy terveztem, hogy hármasban leszünk egész nap a szobában, elég sokan voltunk, és még jól is éreztem magam. Senki nem rúgott be annyira, ezért mindenki kapott tőlem képletesen egy piros pontot. Alig vártam, hogy este legyen, elfáradtam. Amire végeztünk mindennel, a szerelmem összebújva aludt a kislányunkkal. Ez olyan érzés, amit nem lehet szavakba önteni. Utálom, hogy van felesége, hogy van családja, sőt ezt az egészet ki nem állhatom. Miért pont Ő? Nagyon fáradt lehettem, ha még arra sem keltem fel, hogy már nincsenek mellettem. Szólongatásra ébredtem.
– Nem akarsz még felkelni? – kérdezte, miközben simogatta az arcomat.
– Őszintén? Nem... – válaszoltam, aztán a fejemre húztam a takarót.
– Nekem mennem kellene, a szüleid pedig elmentek vásárolni.
– Miért mész haza?
– Muszáj – nyögte be, aztán kiment a szobából. Amire összeszedtem magam, anyáék is hazaértek. Csatlakoztam hozzájuk a nappaliban, majd egyből a lényegre tértem.
– Mikor találkozunk újra?
– Fogalmam sincs – válaszolta, aztán megölelt.
– Az király. Már most hiányzol.
– Köszönök mindent.
– Mi mindent? – nevettem.
– Melletted minden más.
– Bővebben? – kérdeztem kíváncsian.
– Megyek – mondta, aztán felállt. Lekísértem a parkolóba, ahol még pár szót váltottunk. Említettem, hogy márciustól tervezek dolgozni, valamint azt, hogy ezt meg is fogom osztani a követőimmel.
– Miért kellene újra dolgoznod? Borival mi lesz? – kérdezősködött.
– Nem halmoztam fel egy egész vagyont, ezért muszáj lesz valamit kezdenem magammal. Talán keresek egy bébiszittert, aki itt lesz, míg én dolgozom.
– De ezért ne aggódj!
– Menj már! – vigyorogtam.
– Na, az előbb még azt akartad, hogy maradjak.
– Menj csak haza, mielőtt túlzásokba esel.
– Megyek is, mielőtt előkerül a papucs – nevetett, majd beült az autóba. Elment. Az utam egyből a szobámba vezetett, ahol kisírhattam a lelkemet. Dehogy sírtam, inkább bömböltem, mint egy kislány. Borka is simán megirigyelné ezt a tutulást, amit lerendeztem. Miután összeszedtem magam és a gondolataimat is, kiírtam minden közösségi oldalra, hogy márciustól újra dolgozom. Annyira örültem a sok üzenetnek, amik többnyire abból álltak, hogy hiányzom mindenkinek. Aztán a semmiből bűntudatom lett. Egyből az jutott eszembe, hogy nem akarok olyan lenni, mint amilyenek a szüleim voltak. A munka miatt hanyagoltak. A kislányomnak szüksége van rám, nekem meg a pénzre. Anélkül nehezen boldogulnánk a jövőben. Nem akarom magam csórónak beállítani, de nem ülhetek tétlenül. Hozzá kell tennem, hogy rengeteg ember elpártolt máshoz, amit teljesen érthető. Szereznem kell néhány új pácienst is, ha azt akarom, hogy újra pörögjön az üzlet. A szüleim támogatták az ötletemet, és felajánlották, hogy bármiben segítenek. Vigyázni nem tudnak ők sem a gyerekre, pénz meg nem kell tőlük sem, tehát rövidre zártam a beszélgetést. Szép kis összeget össze tudok gyűjteni egy hét alatt, ha dolgozom, pedig csak pár vendégről van szó. Niki cége szponzorál egy darabig, szóval az egy plusz pont, mert az alapanyagokra nem kell költenem. Sokat gondolkodtam, ám végül arra jutottam, hogy dolgoznom kell. Tavasszal újra beindul a pillás karrierem, amit egy csoda miatt abba kellett hagynom.
A karácsonyom elment egynek, bár nem vagyok oda érte. Ez a legundorítóbb ünnep, ami csak létezhet. Megint kaptam egy utalványt, amivel elmehetek Levihez, a tetováló sráchoz. Fel is hívtam, hogy kérjek időpontot. Elképzelésem sem volt, hogy mit csináltassak.
Pár nap elteltével még mindig nem tudtam, hogy mi legyen a következő remekmű, amely helyet kap a testemen. Szilveszter előtt egy nappal kellett mennem. Ücsörögtem a szalonban, mire leesett, hogy mit akarok. Keshának van egy tetoválása a szája belső felében, ami egy kedves kis szöveget ábrázol, mégpedig azt, hogy SUCK IT! Ezt közöltem Levivel, és még képet is mutattam róla.
– Te egyre betegebb vagy! – röhögött.
– Mi van? – kérdeztem mosolyogva.
– Ha ezt akarod, ám legyen, de valami nagyobb dolgot képzeltem volna el.
– Elég lesz ez egyelőre. Úgyis találkozunk még – kacsintottam. Rengeteg tetoválásom van, szám szerint fogalmam sincs, hogy mennyi, de eddig ez volt a legérdekesebb. Fájdalomnak nem nevezhető, kellemetlen érzés volt, és rohadt hamar elkészült. Beültem az autóba, és egyből lefényképeztem. Arinak és Zoénak is elküldtem. Nagyon kíváncsi voltam a reakciójukra. Amikor hazaértem, a szüleim tárt karokkal vártak, hogy mutassam meg a legújabb tetoválásomat. Megfogtam az alsó ajkamat, majd óvatosan lehúztam, hogy szemügyre vehessék. A döbbenet az arcukon megért volna egy misét.
– Lotti! Én azt hittem, hogy már kinőttél a hülyeségből, de ezzel most bebizonyítottad, hogy sosem fogsz! – mondta apa ledöbbenve.
– Legalább nem látszik! – örült anyám. Álltam előttük, és csak mosolyogtam. Később csekkoltam, hogy mit szóltak rá a csajok. Összegezve azt mondták, hogy tök beteg, de jó. Tőlük nem is vártam mást. Hirtelen felindulásból kitalálták a szüleim, hogy menjünk mindannyian haza megünnepelni az újévet. A falra másztam már a gondolattól is, hogy meghívnak minden nem kívánatos személyt szilveszteri buliba. Szóvá is tettem, hogy részemről felejtős.
– Én nem megyek – ráztam meg a fejem. – Ne haragudjatok, de inkább itthon maradnék. Elleszünk Borival, majd bepezsgőzünk.
– Ne viccelj már... Ennyire nem lehetsz antiszociális! – szólt be apa.
– Milyen régen veszekedtünk. Úgy gondolod, itt az ideje?
– Nem akarok veszekedni, csak nem értelek – válaszolta.
– Miért olyan nehéz felfogni, hogy nem szeretnék menni? – kérdeztem.
– Bezzeg, ha a szerelmed, életed értelme hívna, mennél egy szó nélkül – morgott az orra alatt.
– Apa, hogy lehetsz ekkora seggfej?
– Mióta engeded meg magadnak ezt a hangnemet? – szólt rám mérgesen.
– Mindig is megengedtem – mondtam, aztán bementem a szobámba. Hallottam, ahogy anya osztja, ami teljesen jogos volt a részéről. Miért kell beszólogatni? Nem akarok menni, és ennyi. Egy darabig tűrtem, hogy elhord mindenféle magányos és depressziós gyökérnek, aztán kirontottam.
– Nem szívesen mondok ilyet, de ott az ajtó. Ha nem tetszik valami, akár már most is elmehetsz a szuper bulidba!
– Kemény vagy, mert a te lakásodban vagyunk, ugye? – nevetett.
– Tudod, hogy mennyire utálom, ha kiröhög valaki, amikor ideges vagyok.
– Bocsánat, de nem értelek – mondta nyugodtabb hangon.
– Apuka, nem is kell megértened engem! Nem akarok menni, mert tudom, hogy mindenki ott lesz azok az emberek közül, akiket nem igazán kedvelek. Úgy értem, utálom őket, mint a szart – magyaráztam.
– Akkora baj, hogy azt akartam, hogy végre kimozdulj? Lassan olyan leszel, mint egy nyugdíjas.
– Sajnálom... – sóhajtottam. – Ez egy ilyen időszak. Megígérem, hogy bepótoljuk.
– Mondd már el, hogy mi a baj!
– Nincs semmi bajom, minden a legnagyobb rendben van – ráztam a fejemet.
– Akkor ne gyere! – mérgelődött. – Majd bulizunk máskor – tette hozzá már kedvesebb hangnemben.
– Borkától úgysem tudtam volna igazán elengedni magam. Hidd el, jobb ez így.
– Reggel el is indulunk anyáddal – mondogatta.
– Oké – néztem furán.
– Ennyi?
– Mit kellene mondanom? – nevettem.
– Mondjuk, bocsánatot kérhetnél, amiért túlzásba estél a hangnemedet illetően.
– Jaj, nem! – nevettem keservesen. – Nem fogok bocsánatot kérni azért, amiért kicsit csúnyán szóltam vissza. Én nem az az ember vagyok – vágtam rá, és kacsintottam.
– Mikor nőtt fel? – kérdezte anyától, miközben a vállára hajtotta a fejét.
Másnap reggel elköszöntem tőlük. Megköszöntem mindent, amit értem tettek. Valahol igaza volt apának. Tényleg magamba vagyok fordulva, de semmi kedvem a rosszakarókhoz. Kettesben maradtunk életem értelmével. Egész délután hívogattak a csajok, de még Alex is, hogy mi a tervem estére. Mindegyikükkel közöltem, hogy főként a kislányom miatt nincs tervem, bár alapból sem mennék sehova. Mindenkinek azt kívántam, hogy érezzék jól magukat, aztán elköszöntem. Időben lefeküdtünk, magasról leszartam az újévi felhajtást.
Reggel nem győztem olvasgatni az üzeneteket. Egy újabb szutyok évre ébredtem. Remek! Az év első két hete borzalmas volt. Nem mostanában voltam ennyire magam alatt, mint azokban a hetekben. Magányos voltam, pedig gyakorlatilag nem voltam egyedül. Zoé a barátjánál volt, a szüleim elkezdtek újra dolgozni, ahogy a barátaim másik fele is, a szerelmem valószínűleg elfelejtette, hogy létezünk. Akaratlanul is eszembe jutott a tavalyi január. Szinte ugyanazt éreztem, mint akkoriban. Össze voltam törve, de legalább erőt adott a kislányom. Fogalmam sincs, hogy hol tartanék nélküle. Van kiért élni, és ez a legfontosabb. Az már egy más kérdés, hogy az apja, akiért történetesen meg tudnék halni, szarik ránk. Mit is fogadtam meg? Azt, hogy nem fogok hisztizni, ha többet foglalkozik velünk. Azt hiszem, megérett a kapcsolatunk egy újabb hisztire. Felhívtam, ám Ő egy perc alatt úgy összezavart, hogy elfelejtettem az eredeti célomat. Azt állította, hogy pont hívni akart, mert nemsokára itt van. Szeretem, élvezem a társaságát, mégis szabadulnék ettől az egésztől. Ha mélységesen belegondolok, akkor több rosszat éltem át miatta, mint jót, de... Ahogy beleszólt a telefonba, egyszerűen megszűnt minden haragom. Akárhogy is szeretném azt mondani, hogy hagyjuk abba, lehetetlen, mert amire eljutna az ajkaimra, úgy érzem, mintha a nyelvem meg lenne kötve. Bárcsak valaki tudatná velem az okát, hogy miért pont őt szeretem. Nem számít, mit tesz, én ugyanúgy szeretni fogom. Régebben is mondtam, hogy az érzéseimen semmi, de semmi nem tud változtatni. Amikor itt van, akkor nincsenek kételyeim afelől, hogy szeret. Olyankor a lehető legjobb oldalát mutatja. Minden gondom, negatív gondolatom elköszön, és vissza sem tér egészen addig, míg el nem megy. Amikor hetekre eltűnik, akkor nem tudom, mit higgyek. A gyerekünk egyre nagyobb, ezáltal lassan felfogja, hogy mi a helyzet. Később hogyan magyarázom el neki, hogy hol van az apja? Úgy vettem észre, hogy ragaszkodnak egymáshoz. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Borka előtt is rettentően megnehezítette a dolgomat, de így, hogy még gyereket is szültem neki, egyre rosszabb. Tehát a helyzet a következő: mindjárt nálam lesz életem szerelme, akit hetek óta nem láttam, de még csak nem is beszéltünk. Félóra múlva megérkezett.
– Bocs, baba, azért értem ilyen későn ide, mert hoztam neked kaját – mondta, mintha tök természetes lenne, hogy hetekig felénk se nézett. Nem akartam veszekedni, mert nagyon örültem, hogy itt van. Úgy csináltam, mintha az égvilágon semmi probléma nem lenne kettőnkkel. Miután ledobta az asztalra a zacskót, Borihoz ment. Még egy puszit sem adott. Sikerült a rengeteg krumplit elpusztítani a kislányom társaságában. Anyja lánya, nincs mit tenni.
– Megkérhetlek, hogy vigyázol rá, míg körülnézek a szalonban? Mindent széjjelpakolna, nekem meg pont az ellenkezője lenne a célom. Elvileg nemsokára elalszik.
– Menj csak! – válaszolta, és bevonultak a szobámba.
Hónapok óta nem töltöttem itt egy gyors takarítás idejénél többet. Megmagyarázhatatlan jó érzés fogott el. Az összes cucc lejárati idejét megnéztem, majd sokkal logikusabban elpakoltam őket az új helyükre. Támaszkodtam a fiókos szekrényen, közben nézegettem a legújabb határidő naplómat. Percekig csak számolgattam és gondolkodtam. Talán húsz perce hagytam őket kettesben, de már a szerelmem utánam is jött. Hátulról átölelt, és markolászni kezdte a melleimet. A hideg is kirázott, ahogy csókolgatott. A fülembe súgta, hogy a kicsinyünk elaludt.
– Örülök – vigyorogtam.
– Én is – válaszolta, majd egyre egyértelműbbé tette, hogy mit akar velem csinálni. Ledobta a pólóját, én pedig az alsó ajkamba haraptam. Tetszett a látvány, mint mindig. Kétségeim azonban voltak, mégsem ellenkeztem. Hetekig nem keresett, nem is beszéltünk... Hiányzott. Talán haragudnom kellett volna, ám nem tudtam ellenállni neki. A másik őrült érzés onnan eredt, hogy előreláthatóan a kozmetikai ágyam nem fog kibírni egy szeretkezést.
– Menjünk már be a szobába, ezt az ágyat nem szexre találták ki! Ha összetörik, te veszel újat – nevetettem, közben finoman harapdáltam a nyakát.
– Nyugi, csak te leszel rajta – mondta, aztán felkapott, majd letett az előbb említett bútordarabra.
– Unalmas az ágyam? – kérdeztem, miközben vetkőztetett.
– Nem, de most itt megláttam a lehetőséget. Engedd el magad, nem kell félni! – nyugtatgatott, mintha bármitől féltem volna.
– Kapsz egy órát! Körülbelül addig fog aludni. Én meg csak ellazulok itt – mondtam, majd hátradőltem. Mosolyogva néztem, ahogy lehúzza rólam a bugyit. Puszikkal halmozta el a combomat, és gyorsan a lényegre tért. Nagyon kellhettem neki, mert a megszokotthoz képest gyenge volt előjáték. Meg is lepődtem, mert egy ideig azért el szoktunk egymással szórakozni. Ezzel persze, semmi problémám nem volt. Néha kell ilyen is. Próbáltam minél halkabban élvezni a kialakult helyzetet, mert tekintettel kellett lennem a szomszédokra is. Nem tudnám eldönteni fordított helyzetben, hogy a gyereksírás, vagy az együttlét alatti visongás rosszabb. Még szerencse, hogy nekem ilyen rendes és halk szomszédjaim vannak, de sokszor megtöröm a csendet. Ez többször is megtörténhetne. Mondjuk, úgy napi kétszer, de nem lehetek telhetetlen. Már említettem, hogy kedvelem a durvább szexet is. Hát, ez valami olyasmi volt. Közben szinte semmi puszi, hosszas csókolózás nem fordult elő, csak a lényeg. Kivételesen szerelmet sem vallott, ami hiányzott. Imádom, amikor össze-vissza beszél marhaságokat szex alatt. Talán akkor totál elhiszem, hogy tényleg szeret. A dolgok vége felé járva, eszembe jutott valami nagyon frusztráló tényező.
– Állj! Borka az ő ágyában alszik? – kérdeztem két nyögés közt. Abbahagyta egy pillanatra, és csak pislogott.
– A tiédben – válaszolta röviden.
– Ne idegesíts fel! Mi van, ha felkel, és úgy, vagy ha csak simán leesik az ágyamról?
– Ne aggódj, kicsim! – mondta, majd azonnal folytattuk. Könnyű mondani, mégiscsak az egyetlen gyerekemről van szó. Soha nem hittem volna, hogy ilyen aggódó anyuka leszek. Sikerült megint annyira belemerülni, hogy már csak a lüktetést éreztem magamban. Hirtelen fel sem fogtam, ahogy Ő sem, hogy ismét elment bennem. Csukott szemekkel feküdtem, csak akkor néztem fel, amikor megfogta a kezemet. Elkezdett bocsánatot kérni, én pedig egy szót sem szóltam. Mosolyogtam. Egyrészt, mert tök aranyos volt, másrészt az előbbiek miatt. Ráérünk később aggódni. Ücsörgött az ágy szélén, amikor felültem. Viccelődtem, hogy ideje elmenni újra orvoshoz, hogy felírjon valami gyógyszert. Bár, ha azt vesszük, az előzőnek sem volt semmi értelme.
Madarat lehetett volna fogatni velem, és még a kislányom is nyugodtan aludt, amikor visszamentünk a szobába. Dupla öröm. Nem bántam meg, hogy ott szerelmeskedtünk, csak paráztam, hogy tönkrebasszuk az ágyat. A szó szoros értelmében. Jézusom! Na, és az is zavaró volt, hogy megint megtörtént az, aminek nem kellett volna. Feküdtünk az ágy egyik felén összebújva. Lényegében azt vártuk, hogy a lányunk felkeljen. A halk beszélgetést azzal kezdtem, hogy nagyon hiányzott, hogy most nem vallott szerelmet szex közben.
– Imádlak, de sokkal jobban érezném magam, ha fel is fognád végre – mosolygott. Mélyen a szemembe nézett. Azt hinné az ember, hogy ennyi idő után nem lehet zavarba hozni a másikat. Megsúgom, hogy engem zavarba hozott. A pillangók repdestek a gyomromban. Akaratomon kívül vigyorogtam. Ez az a tipikus el nem mondható érzés volt. Két év után is úgy nézek rá, mintha csak két hete zúgtam volna bele. Borkának meg nem kell kis tesó, szóval mielőbb cselekvésre adom a fejemet. Egyáltalán nem nehezteltem emiatt. Ez a gyerekvállalás téma egyébként is nehéz, főleg nálunk. Tudom, milyen pocsék egyke gyerekként felnőni, de a mi helyzetünk még annál is rosszabb. Netán, ha normális életet élnénk, bevállalnék még egyet, ám így esélytelen. Az apróbb balesetek miatt felértékelek mindent, és a vége ugyanaz: nem kell több gyerek. Részemről itt befejeződött ez a kényes téma. Miután az asszonyság felkelt, az első dolga az új hobbija volt: kipakolt az összes fiókból, amit elért. Képes két perc alatt csatatérré változtatni a szobát. Megszeretgettük, aztán hagytuk, hadd menjen a dolgára. Ültünk az ágyon. Csak néztük, ahogy vigyorogva szétpakol.
– Olyan cuki, nem? – kérdezte.
– Tényleg az, bár jobban tetszene, ha te pakolnál össze később – vágtam rá.
Élvezte, ahogy dobálhatja a ruháimat. Nem akadályoztam meg a rosszaságban. Kis idő után úgyis megunja majd, akárcsak az előző hóbortjait. Pár perc elteltével bement a szobájába, maga mögött hagyva a rumlit, és nekiállt ott is pakolászni. Mivel rohadt hideg volt kint, ezért a nap hátralevő részét a lakásban töltöttük. Eljött a vacsoraidő. Gondoltam, rendes asszonyka módjára főzök valami vacsorát. Ötletem nem volt, ezért közvélemény-kutatást tartottam.
– Mit kérsz vacsorára? – kérdeztem, miközben simogattam az arcát.
– Téged – válaszolta határozottan.
– Rendben – mosolyogtam. Kimentem a konyhába, hogy rendeljek pizzát. Hallottam, hogy mesét néznek. Nagyon bementem volna, de inkább összepakoltam a konyhában. Nem árt néha az efféle tevékenység sem. Ha anyám meglátta volna, halott ember lennék mostanra, pedig esküszöm, nem volt kupi. Félóra alatt kihozták a kaját, amin nagyon-nagyon meglepődtem. Nem szoktak ilyen gyorsan cselekedni. Bekiáltottam a szobába a szerelmemnek, hogy jöjjön enni. Nyugalom, Bori normális ennivalót kapott, őt nem tömöm pizzával. Azért még ott nem tartunk.
– Hát, baba, nagyon finomat sütöttél – nevetett.
– Kösz, kedves vagy – mosolyogtam.
– Többet nem is vártam tőled.
– Nem is azért szeretsz, mert isteni dolgokat művelek a konyhában.
– Volt már rá példa, de az sem kaja volt – mondta. Számára fontos, hogy egy lány legyen egy tisztességes bejárónő is egyben. Bennem ezt nem találta meg, azonban mást bizonyára, különben nem lenne itt. Akár otthon is lehetne a tökéletes feleségével. (Az iróniát tessék kihallani a sorokból!) Időben bekeveredtünk az ágyba. Az első dolgom az volt, hogy elújságoljam az új tetkóm kilétét.
– Képzeld el, voltam a Levinél. Zozitól megint tetkós utalványt kaptam karácsonyra.
– És hol van az újdonság? – kérdezte.
– Hát, itt! – mondtam örömmel, majd lehúztam az alsó ajkamat.
– Ezt most nem mondod komolyan? Mi a francért szeretlek ennyire? – kérdezte ledöbbenve.
– Mi a baj ezzel? Nem mintha érdekelne a véleményed, csak megkérdezem.
– Elég elvetemült vagy. Mondták már?
– Tudod, mi az abszolút elvetemült? A feleséged neve a karodon – közöltem gúnyosan.
– Annyira szeretjük egymást – mosolygott.
– Igen, nagyon szeretheted, miközben most is az én puncimra gondolsz.
– Akár gondolhatnék az övére is – kacsintott.
– Mekkora egy farok vagy!
– Kiscica, hány tetoválásod szól rólam? – kérdezte vigyorogva.
– Kettő, de azok csak idézetek. Nincs a neveddel tele a testem. Ha egyszer valaki feleségül vesz, akkor az szólhat neki is, nem? – pimaszkodtam.
– Nem lesz neked semmiféle férjed. Az enyém vagy! – mondta, miközben szorosan magához húzott.
– Az lehet, kicsike, de viszont rajtad kettő nő osztozik. Remélem, hogy kettő. Többet nem bírnék feldolgozni – ráztam a fejemet. Nem szólt semmit, csak a szokásához híven idétlenül röhögött. Az esténk nagyon jól alakult. Ezúttal sokkal romantikusabb volt a szex. Talán nincs is jobb érzés annál, mikor tökre bennem van, és közben puszilgat.
– Miket tudsz, te lány! – mondta, miután végeztünk.
– Te is tudsz valamit, ha már itt tartunk – vigyorogtam. Elalvás előtt azt mondta, hogy ebédre haza szeretne menni. Mérgesen aludtam el. Tudtam, hogy meg kell akadályoznom, hogy hazamenjen.
A reggelünk is csodás volt, mindent megadnék, ha mindig ilyen lehetne. Délelőtt lehetőségünk nyílt arra, hogy kicsit összebújjunk, mielőtt hazamegy. Rámásztam, aztán pimaszul elkezdtem egy bizonyos témát firtatni.
– Ha már ilyen jól alakult az éjszakánk, mi lenne, ha beismerő vallomást tennénk? – kérdeztem, miközben félreérthetően viselkedtem.
– Miről beszélsz? – kérdezett vissza.
– Mondjuk, felhívhatnám a feleségedet, és te elmesélhetnéd, hogy hol vagy – válaszoltam, aztán nyúltam a telefonomért.
– Nem mered felhívni. Egyáltalán megvan a száma? – nevetett.
– Jaj, te, hülyének nézel?
– Igen?
– Persze, hogy megvan a száma – mondogattam, miközben nyomkodtam a telefont.
– Ne csinálj ostobaságot!
– És miért? – nevettem, és már hívtam is. Kivette a kezemből a telefont, és letette, mielőtt a felesége felvehette volna. Letepert az ágyra. Azt mondta, hogy nálam őrültebb lánnyal még soha nem találkozott. Nekiálltunk szerelmeskedni, mire megszólalt a telefonom. Egymásra néztünk. Látszott rajta, hogy megijedt, de egy kicsit én is.
– Felveszem – nyögtem be, de nem engedte.
– Miért akarsz balhét? – kérdezte idegesen.
– Előbb vagy utóbb meg kell tudnia.
– De nem most!
– Engedd már, hogy beszéljek vele! – erősködtem.
– Tessék! – válaszolta, aztán elengedett. Ránéztem, és elbizonytalanodtam. Először nagyon jó ötletnek tűnt, aztán egyre rosszabbnak. Végül felvettem, és bocsánatot kértem a nőtől. Össze-vissza vihogtam, hogy véletlenül hívtam.
– Hű, baszd meg, de egy állat vagy – mondta.
– Köszönöm.
– Hova lett a nagy szád?
– Eltűnt. Meddig akarjuk még ezt játszani? – kérdeztem dühösen.
– Nem tudom. Na, megyek – válaszolta, aztán felállt az ágyról.
– Menj nyugodtan, majd felhívom, hogy megkérdezzem, hogy hazaértél-e.
– Ez megint zsarolás akar lenni?
– Milyen megint? Sosem szoktam olyat csinálni. Menj már! – parancsoltam.
– Félek, ha itt hagylak, akkor jó nagy baromságot csinálsz.
– Nem fogok.
– Mit veszíthetsz?
– Mondjuk téged? – kérdeztem szomorúan.
– Mi lenne, ha felhívnám, és közölném vele, hogy csak holnap reggel megyek haza?
– Az jó ötlet, de ne aggódj, nem foglak beárulni. Meséld már el, hogy te mit élvezel ebben a helyzetben!
– Nem akarlak elveszíteni, viszont őket sem, ennyi – válaszolta. Olyan szerelmes szöveggel állt elő, hogy az ájulás szélére kerültem. Nem akartam se zsarolni, se piszkálni, de sokáig ez már nem működhet. A legnagyobb félelmem, hogy ha kiderül a viszonyunk, akkor nem engem választ majd, hanem a családját. Jobban tenném, ha megnyugodnék, és beletörődnék. Egy kicsit úgy éreztem, mintha feladtam volna a harcot. Hiába mondogattam neki, hogy nem fogok őrültséget csinálni, azt hajtogatta, hogy nem azért nem megy haza, mert fél, hanem csak velem akar lenni. Mondjuk, ilyen éjszaka után én is szeretnék magammal lenni. A lényeg, hogy örültem, hogy még maradt. Miközben ebédeltünk, olyan dolgokat mondott, hogy teljesen elképedtem. Egy percig úgy gondoltam, hogy ezt hetente el kellene játszanom, aztán csak-csak megjavulna. A feleséget pedig nem hívta fel egészen estig. Bűntudatom volt, mint mindig. Kiment a szobából, de tisztán hallottam, miről beszélnek. A világ legundorítóbb emberének éreztem magam. Nem kellett volna hagynom, hogy idáig fajuljon a románcunk. Miután Borka elaludt, kimentünk a nappaliba. Szólt a tévé, bár feleslegesen, mert beszélgettünk. Elmondtam, hogy olyankor, amikor az asszonnyal cseveg, borzasztó bűntudatom támad. Érdekes, mert Ő megint azzal jött, hogy:
– Amíg nekem nincs, addig neked végképp ne legyen.
– Irtózatosan érzem magam... Mit művelünk a háta mögött? Ezerszer rosszabb így, hogy már egyszer találkoztunk, és párszor beszéltünk is.
– Csak barátnők ne legyetek! – nevetett.
– Kapd be! – forgattam a szemeimet. Magához húzott, és csókolgatni kezdett.
– Bemegyünk? – kérdezte.
– Már kanapé sem felel meg?
– Aludni akarok – vigyorgott.
– Dehogy akarsz aludni az utolsó együtt töltött éjszakán! – háborodtam fel. Felállt a kanapéról, én pedig végignéztem szó nélkül, ahogy bemegy a szobámba. Furcsa volt. Direkt nem mentem utána, inkább rágyújtottam az erkélyen. Nagyon hideg volt, ezért gyorsan elszívtam. Éppen kezet mostam a fürdőben, amikor benyitott.
– Megsértődtél vagy mi van?
– Nem. Kellett volna? Csak elszívtam egy utolsó cigit – válaszoltam.
– Ja, azt hittem, hogy megbántottalak valamivel.
– Ahhoz több kell – vigyorogtam. Bementünk a szobába. Egyből elkezdett vetkőztetni, miközben csókolóztunk. Levett a lábamról, mint mindig.
Szex után csak voltunk. A mellkasára hajtottam a fejem, mire suttogva megszólalt, hogy:
– Hiányozni fogsz.
– Most ezt azért mondod, mert jól...
– Ne folytasd! – röhögött.
– Miért mondod ezt így? Azt akarod, hogy bőgjek? – kérdeztem, aztán a szemébe néztem.
– Veled más, de már mondtam, és nem. Nem akarom, hogy sírj.
– Mondtad, csak nem magyaráztad meg.
– Amire visszakaptam volna a régi életemet, jöttél te – magyarázta, de nem igazán értettem.
– És?
– És bizonytalan vagyok. Nem tudom, hogy szükségem van-e a régi életemre – hadarta. – Mindegy. Aludjunk, mert korán haza kellene érnem.
– Mi a fasz? Mindegy tényleg, ha nem akarsz erről beszélni, akkor aludjunk – mosolyogtam. Nagyon-nagyon szerelmes voltam. Újabb reményt adott azzal, hogy elbizonytalanodott az egész életével kapcsolatban. Imádkozom az ágyam mellett esténként, mint a jó keresztények. Imádkozom, hogy végre minket válasszon. A jó édes... anyámat, már komolyan. Ha lehetne, megparancsolnám az idióta fejemnek és a szívemnek, hogy nem szerethetem ezt a bolondot. Harmadik éve lesz, hogy megtudtam, hogy van szívem és érzéseim. Nem tudok szabadulni az érzéstől, miszerint nagyon-nagyon imádom. Egyáltalán normális ez, hogy több, mint két év után is ugyanazt érzem, mint amikor elköszöntünk egymástól hajnalban? Ha meglátom, a pillangók miatt a hányás kerülget, a vérnyomásom az egekig szökik, és az a csoda, hogy nem ömlik a vér olyankor az orromból. A diliházban van a helyem. Valaki hozzám vághatna egy könyvet a szerelemről, mert nem értek semmit! Nem kellett volna belemennem abba az autós szexbe. Jelentkezzen, aki másképp cselekedett volna! Itt vagyok a fővárosban, saját lakással, autóval, egy menő szalonnal, fiatal vagyok, szép és okos, erre mit művelek? Bőgök egy olyan emberért, akinek már akkor volt felesége, amikor én még az általános iskola padjaiban ücsörögtem. Mindenem megvolt világ életemben. Nekem vannak a legklasszabb barátaim, már a szüleimmel is tökéletes a kapcsolatom, és az enyém a világ legszebb gyereke. A munkámnak köszönhetően tele lettem lóvéval, bár előtte sem nélkülöztem. Boldognak kellene lennem, hiszen minden adott lenne hozzá. Kurvára nem vagyok boldog. Hajszálnyi választ el attól, hogy mindez tökéletessé váljon. A legrosszabb, hogy nem tudok mit tenni. Fejen is állhatok, akkor sem fogom megkapni. Tudom, mindenkinek vannak problémái, semmi sem lehet tökéletes, de a mi kapcsolatunk az lenne. Ilyen életről mások csak álmodhatnának, de nekem ez mégsem elég. Nekem Ő kell a teljes boldogsághoz. Az egyik legszörnyűbb érzés másodiknak lenni. Megígértem már magamnak milliószor, hogy elfogadom, hiszen nem tudok ellene cselekedni, de be kellett látnom, hogy ez nem olyan könnyű. Imádnom kellene az életemet, ám nélküle nem megy. Elbizonytalanodott. Egyszerűen csak elbizonytalanodott. Az, amit mondott, ad némi reményt, viszont tudom, hogy ha hazamegy, akkor újra minden rendben lesz a fejében. Jó kérdés, hogy meddig vagyok képes ezt csinálni. Nehéz bevallani, de szerintem örökké.
Az elkövetkezendő pár hétben minden este sírva aludtam el. Ha nem lenne Borka, akkor értelmét veszítené minden, amit idáig sikerült felépítenem.
Jövünk-megyünk, rajzolunk, egész nap nyávogunk, mert most a macskákat imádjuk. Elvarázsol még akkor is, amikor képes jelenetet rendezni, ha valami nem úgy történik, ahogy szeretné. Az egész lakásban széjjelpakol, bármit eldob, ami a kezébe kerül. Sokszor nehéz eldönteni, hogy melyikünk tud nagyobb hisztit levágni. Egy szombati nap Ari átjött hozzánk, mivel Zoé is itthon tartózkodott kivételesen.
– Borisz? – kérdezte, amint belépett az ajtón.
– Alszik. Nyugi, én is csodálkozom – nevettem.
– Borisz? – kérdezte Zoé csodálkozva.
– A kis ruszki terroristám – mosolygott Ariana.
– Igen, pont úgy néz ki, mint egy orosz gyerek – vágta rá Zozo, aki csak nevetett.
Nemsokára felkelt, és iszonyatosan ordított. Körülbelül azon a szinten voltam, hogy én is nekiállok tombolni, hátha jobb lesz. Beszaladtam érte, és vissza is mentünk a nappaliba. Egy darabig még sírt, (ismeretlen okból) de Zoé benyomott a telefonján valami mesét, ami felkeltette az érdeklődését, így csend lett.
– Megtanítjuk majd oroszul? – kérdezte Ari.
– Konechno – mosolyogtam, de nem sokáig. Csörgött a telefonom az asztalon. Nem akartam egyből felvenni. A többiek nem értették, mire várok. Végül felvettem, és húsz percig beszéltünk. Eközben két cigit is elszívtam az erkélyen. Amikor visszamentem, rögtön meglátták az arcomra ülő szomorúságot.
– Hogy viseled? – kérdezett rá Ariana.
– Nehezen. Lassan prémium előfizető leszek a pornhub-on – válaszoltam a hozzám illő stílusban.
– Na, ezt imádom benned! – mondta vigyorogva.
– Mégis mit?
– Hogy még a legpocsékabb helyzetben is önmagad tudsz maradni – megölelt.
Beszélgettünk a terveimről, miszerint bébiszitterre lesz szükségem, hogy újra dolgozhassak. Mindkettejük szerint az lesz a legjobb, ha felteszek a netre egy hirdetést, majd a jelentkezőket meghallgatva, eldöntöm, hogy ki a legmegfelelőbb. Még vissza van egy hónap az első munkanapig, addig csak sikerül választani, ha lesz egyáltalán érdeklődő. Elmentünk a kedvenc gyorséttermembe, aztán sétáltunk egy nagyot a városban. Igazi csajos nap volt, eszünkbe sem jutottak az idióta pasik. Na, jó, csak az enyém idióta, Gergő és Benji normálisak. Bizonyára nekem is egy független, korombeli srácot kellett volna összeszednem, és fele ennyi bajom nem lenne. Este Zoéval megnéztünk egy filmet, ami mostanság nagyon ritka. Többször említettem, hogy nem vagyok oda a filmekért. Későn feküdtünk le, mert a barátnőm végre szabadnapos volt. Rengeteget dumáltunk, szinte az elmúlt félév történéseit át kellett beszélnünk. Megértem, hogy inkább a barátjával hesszel, mint velem, egy mentálisan rokkant idiótával. Különben sokat segített és segít a gyerek körül. Ő mindig is szerette a kölyköket, hamar megtalálta velük a közös hangot. Nagyon szereti Borkát, és ez kölcsönös. Elköszöntünk egymástól, mindenki elment aludni. Hát, az alvás az túlzás, mert csak feküdtem, néztem ki a fejemből. Majdnem egész reggelig csak forgolódtam. Másnap leültem a konyhában, és nekiálltam megfogalmazni a hirdetést, amiben bébiszittert keresek a kislányom mellé. Napok teltek el, de semmi komoly érdeklődő nem volt, pedig nem írtam hatalmas elvárásokat. Komolytalan érdeklődők sorozata, akiket jóformán csak a juttatás érdekelt. Figyelmen kívül hagytam az ilyen ajánlatokat. Egyesek mindenre képesek a lóvé miatt. Abban reménykedtem, hogy előbb-utóbb úgyis jelentkezik az igazi.
Tizenöt nap maradt márciusig. Kezdtem elveszíteni a reményt. Időközben meghallgattam két idősebb hölgyet, akik már a telefonban sem voltak szimpatikusak. Szombaton elképesztően boldogan ébredtem, hiszen a szerelmem szólt, hogy késő délután érkezik. Izgatott voltam, mert hetek óta nem találkoztunk. Folyton ez megy, én pedig rendkívül kitartó vagyok. A délelőtt folyamán belefutottam egy érdekfeszítő üzenetbe, amit egy fiatal, Boglárka nevű lány írt. A leírtak szerint ő egy egyetemista lány, aki imádja a gyerekeket. A tanulmányai mellett jól jönne neki egy kis kiegészítés, de nem szeretne belőlünk meggazdagodni. Telefonszámot is kaptam, ezért egyből felhívtam. Nagyon barátságos, kedves lánynak tűnt. Megkérdeztem, hogy át tud-e jönni délután, hogy bővebben mesélhessen magáról, valamint, hogy megismerje Borkát is. Természetesen eljött. Egyből dicsérni kezdte a lakást, és a lányomat is. Leültünk a nappaliban, majd arra kértem, hogy meséljen magáról.
– Alkalmazott közgazdaságtant tanulok az egyetemen, másodéves hallgató vagyok. Az előző évben egy kávézóban dolgoztam, de sajnos ott kellett hagynom. A szabadidőmben olvasok, nem járok bulizni és nincs túl sok barátom. Ritkán jutok haza a szüleimhez és a tesóimhoz – mesélte zavartan.
– Jézusom, engem is közgazdásznak akartak a szüleim, de én győztem – nevettem.
– Miért? Én nagyon imádom – mosolygott.
– Nem az én asztalom a pénzügy, meg a sok baromság. Jobb, hogy a szempillaépítő szakmát választottam, hiszen mindennel jobban szeretem, valamint mintha értenék is hozzá – kuncogtam. – Vidéki vagy? Hány testvéred van?
– Hát, figyelj, az oldaladat elnézve, rengeteg vendéged van. Gyönyörű pillákat csinálsz! – mosolygott. – Igen, vidéken lakom, Székesfehérvár közelében. Egy kisebb községben élnek a szüleim a három kisebb testvéremmel. Nagy a korkülönbség köztünk, ezért sokszor olyan, mintha én lennék az édesanyjuk. A szüleim mindig dolgoztak, ezért én voltam velük. Van tapasztalatom – vigyorgott.
– Köszi, aranyos vagy – vigyorogtam rá. – Jaj, ennek nagyon örülök! Mármint, hogy van bőven tapasztalatod a gyerekkel.
– Van bizony. Te egyedül laksz itt Borkával? – kérdezte félénken.
– Nem, elvileg a legjobb barátnőmmel osztozunk a lakáson, de ő rengeteget dolgozik, ezért szinte sosincs itthon. A közelben van egy cukrászdája. Előszeretettel vigyázna ő is a kislányra, amíg én dolgozom, csak mostanában minden gond az ő vállát terheli – magyaráztam.
– És Borka apukája?
– Hát, ő nem velünk él – válaszoltam.
– Nem vagytok már együtt?
– De, együtt vagyunk.
– Ezt nem értem.
– Majd megérted, ha többet leszel nálunk – mosolyogtam.
– Ez azt jelenti, hogy akár lehetek én a befutó?
– Úgy néz ki, hogy igen – mosolyogtam.
– Szent ég, az nagyon jó lenne! Mit kell tudni a munkaidődről?
– Azt, hogy én osztom be. Nem kötelező nekem minden nap dolgoznom, ahogy neked jó.
– Úgy megyek be órákra, ahogy neked jó – nevetett.
– Jaj, rendben! Ezt később megbeszéljük. Mit gondolsz, van kedved Borkára vigyázni? – kérdeztem határozottan.
– Igen, persze! – vágta rá izgatottan.
– Akkor március elsején kezdenék is. Körbevezetlek a lakásban, közben még tudunk beszélgetni – javasoltam, majd fel is pattant. Izgultam, hogy pont akkor fog betoppanni apuci, amíg itt van Bogi, de szerencsére nem így lett. Másfél órát töltött nálam. Engem egy az egyben meggyőzött a lány személyisége és főleg az, ahogy a kislányommal bánt. Látszott rajta, hogy nagyon szereti a gyerekeket. Megbeszéltünk minden apróságot, és elköszönt. Nagyon boldog volt, hogy ő kapta meg a munkát. Időközben eszembe jutott, hogy többször találkozhatnánk még a városban, vagy épp a lakásban, de csak azért, hogy még jobban megismerjük egymást. Nem szoktam ilyen könnyen megbízni emberekben, de gyorsan barátkozom, és ez a lány tényleg irtó rendesnek tűnt. A gyors interjú letudva, hirdetés levéve, már csak a szerelmem érkezését vártuk Borival.
Pillanatok alatt este lett. Vacsora után pancsoltunk, aztán egy kis játék, és le is fektettem. Bogival dumálgattunk még a neten, közben pedig vártam a szerelmemet. Úgy vártam, mint a Messiást. Hát, megváltás lenne a számomra egy kellemesen eltöltött éjszaka ennyi idő után. Tíz óra után csak beesett. Ahogy belépett a szobába, azonnal elkezdett magyarázkodni. Azzal kezdte, hogy ne haragudjak, amiért ennyit késett, csak közbejött valami. Megpuszilt, aztán megleste az alvó szépségünket. Leült az ágyam szélére, közel mellém. Meséltem, hogy megtaláltam a megfelelő bébiszittert a gyerekünknek. Persze, hogy nem örült ennek az egésznek, de másképp nem fogok tudni boldogulni. Folyamatosan érveltem a munka, valamint Bogi mellett, mire azt mondta, hogy:
– Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor legyen.
– Persze, nem szívesen hagyom egy idegenre a gyereket, de muszáj lesz dolgoznom. Kevesebbet fogok, mint régen, nyugi. Most nem az lesz, hogy egész kikúrt nap görnyedek a vendégeim fölött. Borkának szüksége van rám, ezért majd okosan osztom be az időmet – magyaráztam. Bólogatott, helyeselt, és szóba is keveredett, hogy mennyire hiányoztunk neki. Bárcsak egy percig azt érezhette volna, amit én. Neki abból a szempontból könnyebb, hogy van mellette valaki, aki mindig mellette áll. Kapok bőségesen támogatást a barátaimtól és a szüleimtől, de nem pont erre gondolok. Miután mindent alaposan megbeszéltünk, egymásnak is estünk. Csókolózgatni kezdtünk, majd villámgyorsan levetkőztem, nem vártam meg, hogy Ő tegye meg. Akaratlanul éreztettem vele, hogy mit akarok. Nem szórakoztunk sokáig egymással, hamar a lényegre törtünk. Tök nosztalgikus hangulatba kerültem, amikor már csak azt vettem észre, hogy karmolgatom a hátát, Ő pedig a nyakamat harapdálja. Egy pillanatra megfeledkeztem mindenről. Megállt, befogta a számat, miközben mélyen a szemembe nézett, és csak mosolygott. Bólogattam, aztán becsuktam a szememet. Próbáltam nem hangosan elmenni a fenébe, meg ilyesmi, de annyira nem jött össze. Amikor már csak feküdtünk, szóvá is tette, hogy:
– Cetlivel teli reggeled lesz.
– Örülök, hogy vagy – mondtam vigyorogva.
– Csúnya dolog kihasználni valakit szexuálisan, csak mondom.
– Erről én többet tudnék mesélni.
– Hallgatlak!
– Á, hagyjál már!
– Elmegyek tusolni – nevetett, és elindult.
– Esti edzés pipa. Asszem, veled tartok – válaszoltam, majd elindultam utána. A fürdőben még történtek dolgok, nem telhetett el a tusolás sem fincsi dolgok nélkül. Nagyon késő volt, mire elaludtunk. Nem akartam aludni, mert brutálisan örültem, hogy végre itt van. Lassan közelebb bújtam hozzá, és elkezdtem harapdálni a fülét.
– Alszom! – mondta, de közben elégedetten mosolygott. Nem szóltam semmit, csak áttértem a nyakára. Óvatosan rámásztam, folytattam az előzőeket. Előtört a még egészséges fétisem, ami most nem a füleire asszociálódott. A mellbimbók nem csak a pasikat hozhatják lázba. Minden porcikája felcsigáz, de ezt tudjátok. Tíz percig még kínoztam, aztán közöltem, hogy most már én is alszom. Persze, hogy nem tetszett neki, hogy abbahagytam, viszont nagyon elálmosodtam. A legutolsó gondolatom az volt, hogy mekkora égés lesz, ha megint írnak valami kommentárt a szomszédjaim.
Reggel csinálgattam az asszonyos teendőimet, amikor Ariana felhívott.
– Szívem, mit csinálsz? – kérdezte.
– Pakolok a gyerekem után, aki órák óta apázik, de azt, hogy anya, nem mondja – meséltem.
– Te szegény! – nevetett.
– Én vagyok vele minden áldott nap, az apja látja havi kétszer, erre apázik. Kiborítottak. Egyébként miért kérdezted, hogy mit csinálok?
– Azt hittem, hogy egyedül vagy Borisszal. Átmentem volna, mert Gergő dolgozik – válaszolta.
– Ha úgy vesszük, egyedül vagyok. Ezek ilyenkor egymásba vannak bolondulva. Gyere nyugodtan! Legalább segítesz a házimunkában – jegyeztem meg halkan az utolsó mondatot.
– Mindjárt ott vagyok! – le is tette. Pakoltam és takarítottam tovább. Kivételesen tök jól éreztem magam, ez most nem az a depressziós csináld magad volt. Visszatérve Borkához, örültem, hogy mondogatja, hogy apa, de nyilvánvalóan akkor lettem volna a legboldogabb, ha engem is megszólít valahogy. Jó, ne valahogy, mert ebből a lányból lassan mindent kinézek. Lassan talán eljön az az idő, hogy engem is valaki anyának szólít. Rohadt izgi, sosem gondoltam volna, hogy az anyaság ilyen jó. Húsz perc elteltével megérkezett a barátnőm. Hozott nekem mentolos csokit, amit nem tudtam hova tenni. Nem is a kicsit, hanem a hatalmasat. Miért akar felhizlalni? Messze van még karácsony, hogy én legyek az ünnepi ebéd.
– Ezt megúsztad, mert pont most végeztem – mondtam, miközben leültünk a kanapéra.
– Jól tudok időzíteni. Nagyon csendben vannak – nézett furán, és mutatott a szobám felé.
– Valami mesét néztek az előbb. Kíváncsi leszek a bébiszitterre. Annyira aranyos ez a lány, minden rendben van vele, mégis akadnak kétségeim – meséltem.
– Azért, mert mégiscsak az egy szem gyerekedet bízod egy idegenre. Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Ha úgy adódik, én is itt tudok lenni pár órát.
– Kösz, ez megnyugtató, de nem várhatok el tőled ennyi mindent, ahogy Zoétól sem.
– Ugyan már, szeretek Borkával lenni – mosolygott.
– Persze, tudom! Egy kicsit szégyellem magam, amiért tizennégy hónaposan egy idegenre kell bíznom, viszont várom már, hogy újra dolgozhassak.
– Megértelek. Sok vendéged lesz? – érdeklődött.
– Annyi nem, mint volt, de lesznek egy páran. Sokan elmentek máshoz, amiért nincs harag. Én sem vártam volna ennyit senkire – válaszoltam, majd tovább beszélgettünk. Az egyetlen dolog, amihez értek, az a szempillázás. Mondhatni, ez a legnagyobb szenvedélyem. Még szerencse, hogy itt a fővárosban jól lehet vele keresni. A nagyi tudta, hogy ez a legnagyobb álmom, ami valóra is vált. Talán ő volt az egyetlen, aki megértett ebben is, a barátokat leszámítva. Körülöttem mindenki más egy baromságnak tartotta ezt a szakmát. Anyám barátnője szerint hobbinak tök jó, de ebből megélni nem lehet. Tisztán emlékszem azokra a szavakra, amikor leszólták az ötletemet. Lám, mégis sikerült. Büszke vagyok magamra, amiért sosem hagytam, hogy elkeserítsenek. Irigykedtem Zoéra, amiért a családja mindig támogatta a sütésben és az alkotásban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyű volt. Nem érdekelt, mennyi küzdelemmel jár. A kemény munka végül meghozta a gyümölcsét. Emlékszem, amikor legelőször csaptam bele a lecsóba. Azt hittem, hogy vendégem sem lesz. Ahhoz képest, nagyon hamar kialakult a vendégköröm. A legjobb kör, amiből néhány embert viszont is láthatok. Eldumáltuk az időt. Eszembe jutott, hogy rájuk kell pillantanom, mert végig nagyon csendben voltak. Óvatosan benyitottam a szobába, ahol az a látvány fogadott, hogy összebújva néznek valami mesét a telefonján. Csak mosolyogtam, és visszacsuktam az ajtót.
– Mit csinálnak? – kérdezősködött a barátnőm.
– Azóta is néznek valamit. Istenem, olyan cukik így együtt! – áradoztam.
– Borka alapból az, nem kell hozzá az apja.
– És az apjához sem feltétlen szükséges Bori – nevettem. Pár perc elteltével Arit felhívta a férje, hogy menjen haza, nagyon fontos dolgot akar neki mondani. Mindketten meglepődtünk. Megkértem, hogy mindenképp mondja el, mi is volt az a fontos dolog. Sietve elindult.
– Várj, még egy cigi belefér, nem? – kérdeztem.
– Persze, csak akkor gyere le velem! – parancsolta, én pedig úgy is cselekedtem.
Megöleltük egymást, aztán elment. Furdalt a kíváncsiság, hogy miért kellett ennek a lánynak úgy elrohannia. Felkullogtam a lakásba. A két szerelmem már várt.
– Később elmegyünk kajálni? – kérdezte.
– Ha akarsz, akkor menjünk, persze. Mutasd meg, mi volt az oka a hatalmas csöndnek! Ilyen sokáig még sosem kötötte le semmi – mondtam izgatottan. Jóformán csak ketten néztük azt a fogyatékos mesét, mert Borka új elfoglaltságot talált magának. Később elmentünk egy étterembe, majd hárman aludtunk egyet az ágyamban. Arra ébredtünk, hogy rezeg a telefonja. Mutogattam, hogy menjen ki telefonálni, nehogy a kislány felkeljen, mert akkor nincs az Isten, aki bírni fog vele. Kiment, majd tíz perc múlva vissza is jött. Az arcára volt írva, hogy mit fog mondani.
– El kell ugranom egy pár órára, de ígérem, sietek vissza – súgta a fülembe.
– Ettől tartottam, de azért örülök, hogy visszajössz – mosolyogtam, és elkísértem az ajtóig. Háttal az ajtónak támaszkodva vigyorogtam, mint valami elmebeteg. Olyan szerelmes voltam, hogy az elmondhatatlan. Meg tudnám szokni, hogy ez mindig így legyen. Elmegy a dolgára, mondjuk, reggel, és este hazajön. Ugyebár erre nulla százalék az esély, de álmodozni csak lehet, nem? Visszafeküdtem Borisz mellé, aztán percek elteltével újra elaludtam. Ismét telefoncsörgésre ébredtem. Felültem, de a világomat nem tudtam hirtelen. Bogi keresett, hogy megkérdezze, hogy akkor biztos jöjjön-e majd. Visszakérdeztem, hogy:
– Mi a fenét aggódsz?
– Jaj, ne haragudj, csak izgulok! – nevetett a vonal másik végén.
– De nem kell izgulni... – kuncogtam. – Ne úgy fogd fel, mintha ez egy komoly munka lenne!
– Igazad van. Nem tudunk ma találkozni? Ráérek egész délután.
– Ma nem jó, mert elvileg itt az uram – válaszoltam.
– Elvileg? – kérdezte meglepetten.
– Azért mondtam így, mert az előbb ment el, de később visszajön.
– Most már mindent értek. És holnap?
– Majd felhívlak, hogy mi van, de van rá esély.
– Oké, akkor majd holnap! Szia, és ne haragudj, amiért zavartalak!
– Dehogy haragszom. Szióka! – köszöntem el tőle. Ez a lány ízig-vérig cuki, nem tudok mást mondani rá. Meglepődtem, amiért így izgul, aggódik, hogy biztos-e az úgynevezett állás. Gondoltam, hogy ha már a telefon a kezemben van, felugrom a netre. Megvártam, míg összegyűlik az a csomó értesítő, ám Ari üzenetét egyből kiszúrtam. Valaminek nagyon örült. Meg is nyitottam gyorsan, mert egyre kíváncsibb lettem. Rengeteg emojit pillantottam meg, aztán pedig egy képet, amin egy Mini Cooper szerepelt. Néhány sor elolvasása után tiszta lett a kép: Gergőtől kapta. Ezért tényleg érdemes volt így elrohannia, ez szuper! Ugyanúgy örültem, ahogy ő. Fel is kellett hívnom, miután kimentem rágyújtani.
– Mikor viszel egy körre, bébi? – kérdeztem izgatottan.
– Kész vagy? – kérdezett vissza.
– Borisz alszik, most nem aktuális.
– És az apja nem tud rá figyelni addig? Csak csapatunk egy kört a városban!
– Az apja lelépett, dolga akadt. Bepótoljuk! – vágtam rá. Persze, hogy szomorú lett, hogy nem tudok vele tartani azonnal. Én is az lettem egy kicsit, de ami késik, nem múlik. Visszamentem a szobámba. Nem kellett sok idő, hogy a kislányom felébredjen. Az első gondolata és már az első szava is az volt, hogy apa. Borzasztó ótvar érzés tört rám, mivel ez még csak a kezdet Bori részéről. Mi lesz vele így később? Mire pancsolás idő lett, megérkezett az úr. Csodálatos, közben nagyon rossz, hogy így ragaszkodik hozzá. Az idő múlásával el kell magyaráznom a gyerekemnek, hogy miért nincs itt apa. Eddig sem volt könnyű dolog ez a gyereknevelés, ám ez beteszi a kiskaput. Elalvás előtt erről is beszélgettünk, csak nem jutottunk semmire. Tudom, hogy mennyire szereti Borkát, ahogy azt is, hogy soha, de soha nem mondana le róla. Nem esett jól egyikünknek sem, hogy ilyen komoly dolgokról kell beszélgetnünk, ezért inkább befejeztem az előző esti kis akciómat.
Izgatott voltam reggel, hiszen néhány nap múlva már dolgozni fogok. Attól tartottam, hogy azt is elfelejtettem, hogy hogyan kell szép pillákat kreálni. Az teljesen más, hogy magamnak feldobom, amikor már ritkának látom. Itt arról van szó, hogy a viszonylag drága szolgáltatás hibátlanul létrejöjjön. Délelőtt elmentünk vásárolgatni, aztán ebédeltünk egy véletlenszerűen talált étteremben, majd miután visszamentünk a lakásba, közölte, hogy:
– Nehéz lesz, de itt kell hagynom titeket. Vár a meló és a család is.
– Nem csak neked lesz nehéz – válaszoltam elkeseredve, miközben a kislányunkra néztem. Ez az érzés annyiszor visszatér, amennyiszer elmegy. Legtökéletesebb férj és apa lehetne, de ezek a szerepei már régóta le vannak foglalva. Délután találkoztunk Bogival a belvárosban. Kajáltunk, sétálgattunk, egyszóval ismerkedtünk. Mindenki számára érdekes lehet ez a ,,Kicsoda Lotti pasija?" - téma, mert mindenki előbb-utóbb rákérdez. Ezúttal Bogi sem tett másként.
– Próbálom összetenni a képet, de nem megy. Segítenél? – kérdezte.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy együtt vagy a gyereked apjával, mert mondtad tegnap is, hogy nálad van... meg hát... látom a képeket az Instagramon, melyeken ő sose látszik teljesen. Ez miért van így? – pedzegette a témát.
– Együtt vagyunk, csak neki családja van.
– Mi van? – kérdezte meglepetten.
– Én csak a szeretője vagyok. Borka nem volt tervben, de az egyszer biztos, hogy ő a legcsodálatosabb véletlen az életemben – meséltem.
– Most lesokkoltál! – nevetett.
– Bocsánat! Később mindent érteni fogsz, ha többet leszel nálunk – mosolyogtam.
– Még mindig nem teljes a kép, de már sokkal tisztább.
– Nem baj – röhögtem. Szerintem totál idiótának nézett, amikor azt válaszoltam, hogy nem is baj, ha nem tiszta a dolog. Lesz még ideje a kapcsolatomon rágódni, éppen ezért nem mondtam többet. Van még meglepetés a tarsolyomban.
Eljött a hétfő reggel, ezzel pedig az első munkanapom. A bébiszitter már kora reggel jött, hogy mindent meg tudjunk beszélni, mielőtt nekilátok a feladatomnak. Talán szigorúnak tűnhettem, miközben elmagyaráztam részletesen mindent. Persze, hogy szigorú voltam, elvégre az egyetlen kisbabámról volt szó. Borka még aludt, ezért el sem tudtam tőle köszönni. Amíg vártam a vendégemet, Bogi kávézott, én pedig cigiztem az erkélyen. Olyan izgalmas volt, akár a legelső napom. Megérkezett a nap első szépülni vágyó emberkéje. Lilla már többször járt nálam, ezért megköszöntem a hűségét. Egyből Boriról kezdett el kérdezősködni. Rengeteget beszélgettünk, míg dolgoztam a pilláin. Hiába tartottam attól, hogy ez már nem megy nekem, hiszen Lilla hihetetlenül boldog lett a végeredménytől. Ez adott egy kis önbizalmat. Alig vártam az ebédszünetet, hogy együtt lehessek a gyerekemmel. Felüdülés volt a napom, mert sok-sok emberrel beszélgettem és sok önbizalmat nyertem azáltal, hogy mesésnek találták a pilláikat. Minden egyes vendég azzal kezdte a viszontlátást, hogy boldogok, amiért újra beálltam dolgozni. Én is boldog voltam, amiért ilyen sokan visszatértek hozzám. Hamar elment ez a hétfő. Alig vártam, hogy kettesben maradjak Borival. Nem mondom, hogy marha jól viselte, hogy nem voltam vele egész nap, de elvolt. Bogival totálisan meg vagyok elégedve. Még mindig őt tartom a legalkalmasabb embernek a feladathoz. A hetem beosztása a következő: minden hétköznap reggeltől estig vagyok, hogy kicsit be tudjam pótolni az lemaradást, minél több vendéget tudjak fogadni. Legnagyobb reményeim szerint hétvégén apuka meglátogat minket. Ha ez így lenne, akkor bátran ki merném jelenteni, hogy ez egy tökéletes hét volt.
Péntek délután kettő vendég volt vissza, amikor felhívott. Kicsit ideges is lettem, amikor mondta, hogy nemsokára itt van nálam. Örültem, mint mindig, de ez lesz az első találkozása Bogival.
– Gyere fel nyugodtan. Még dolgozom, de a bébiszitter a szobában van Borkával – mondtam. Hallottam, amikor megjött. Egyre kíváncsibb lettem, hogy mit szólnak egymáshoz. Igazából senkinek semmi köze a kapcsolatomhoz, mégis frusztrált lettem. Amíg vártam az utolsó páciensemet, benéztem a szobába, hogy minden oké-e. Borka az apján lógott, Bogit pedig nem láttam.
– A bébiszitter lelépett? – nevettem, miközben odamentem hozzájuk.
– Kiment az erkélyre kávézni – válaszolta.
– Sokkot kapott?
– Egy kicsit, de tényleg aranyos, ahogy mondtad.
– Nem beszélek félre, tudod – kacsintottam, és kimentem Bogi után. Gondoltam, egy cigi belefér, addig is beszélek vele. Nagyon meglepődött, amikor kiléptem az ajtón.
– Mizu? – kérdeztem vigyorogva.
– Nincsen semmi. Hát, most nagyon megleptél! Mindent gondoltam, de ezt nem – válaszolta. Nem szóltam semmit, csak mosolyogtam egyet.
– Mesélj el mindent! – kérlelt.
– Ez egy hosszú sztori, és emellett még tré is – mondtam, azonban már nem mosollyal az arcomon.
– Azt már mondtad, hogy a szeretője vagy, de ez hogy jött? Hol találkoztatok? – kérdezősködött tovább.
– Tök véletlen találkoztunk, tök véletlen lefeküdtem vele, és valahogy így maradtunk – válaszoltam.
– Hogy lehet tök véletlen lefeküdni valakivel? – nevetett.
– Nem tudom. Csak megtörtént – válaszoltam, miközben elnyomtam a cigit.
– Nem vagy semmi!
– Kösz. Most pedig megyek, mert bármelyik pillanatban itt lehet az utolsó vendég. Ha gondolod, menj haza – mondtam.
– Rendben, kedves vagy, de megvárlak, ha nem baj. Megismerem Borka apját addig – mosolygott.
– Ahogy érzed – mondtam, aztán beljebb ballagtunk. Pár perc elteltével felcsengetett az utolsó vendégem. Örültem neki, de csak azért, mert ennyi idő után hosszú volt a hetem. Jöttek a megszokott kérdések, ahogy a többiektől is. Megfordult a fejemben, hogy kiírom az ajtóra, hogy mi van velem, mi történt eddig, és hogy miért dolgozom újra. Ne gondoljátok túl, dehogy zavart, csak már annyiszor el kellett mondanom! Amikor mindennek a legvégén kontrolláltam, hogy mennyi pénzt gyűjtöttem az egy hét alatt, újra megjött a kedvem pillázni. Nem azt mondom, hogy tele lettem lóvéval, de jól lehet ezzel keresni. A faluban ezt az összeget körülbelül egy hónap alatt kerestem volna meg, mint itt az egy hét alatt. A nagyi tudta, hogy ezt itt kell csinálni. Bementem a nappaliba, ahol a többiek ücsörögtek. Közöltem a bébiszitterrel, hogy most már elmehet, ha akar. Megköszöntünk egymásnak mindent, aztán elszivárgott. Kitakarítottam és pakolásztam még a szalonban, amikor a szerelmem megjelent az ajtóban.
– Na, mit szólt? – kérdezte.
– Azt, hogy ő el sem akarja hinni, hogy egy ekkora sztárral van összezárva a lakásban... Majd' bepisilt – viccelődtem.
– De bolond vagy! Komolyan kérdeztem.
– Én meg komolyan mondtam – kuncogtam. – Amúgy semmit, csak meglepődött. Lesz egy pár napja megemészteni.
– Neked nem rossz, hogy egy idegenre van bízva a gyerekünk?
– Dehogynem, de egyedülálló anyukaként semmit sem olyan könnyű megoldani. Pontosan jól tudom, hogy mennyire felnézel a feleségedre, aki az egész életét a gyerekeiteknek szentelte, de neki ott vagy te. Én meg tök egyedül vagyok – magyaráztam.
– Nem kellene így érezned, ha nem lennél ilyen makacs.
– Mi baj van azzal, hogy meg akarom mutatni a világnak, hogy egyedül is érek valamit?
– Már megmutattad elégszer ahhoz, hogy lenyugodj – nevetett.
– Szerintem nem. Különben meg, ha totálisan mellettünk lennél, akkor sem hagynék fel ezzel.
– Talán nem is kérném sose, de most Borkának szüksége van rád.
– Ahogy rád is szüksége lenne. Én ezt nem úgy fogom fel, mint egy munkát. Ez a szenvedélyem, ez volt az álmom. Fordított esetben te sem hagynál fel azzal, amit igazán szeretsz csinálni. Rettentő rossz, hogy nem vagyok egész nap vele, de muszáj folytatnom, amit elkezdtem – mondtam, Ő pedig már nem szólt semmit. Azon kívül, hogy hatalmas bűntudatot keltett bennem, más nem történt. Tényleg rossz anyuka vagyok? Tényleg megbuktam anyaságból? Estére sikerült megbeszélnünk ezt a dolgot. Azt mondta, hogy valójában joga sem lenne beleszólni az életembe.
– Nem kérném, hogy ne csináld azt, amit szeretsz – mondogatta, miközben szeretgetett.
– Tudom, de különbséget kell tenned közte és köztem – válaszoltam.
– Nem is azért szeretlek, mert olyan vagy, mint ő.
– Hanem? – kérdeztem kíváncsian.
– Mert veled minden más. Nincsenek azok a monoton, megszokott dolgok. Melletted nem érzem magam egy unalmas vén fasznak.
– Pedig az vagy – nevettem.
– Menj a fenébe! – röhögött velem együtt.
– Ha arra vágysz, akkor úgyis hazamész.
– Ja, ez így van. Ettől független jó, hogy vagy – mondta, aztán csókolózni kezdtünk. Brutálisan jólesett minden egyes érintése és minden egyes szava, miközben szexeltünk.
– Visszavonom az előzőt! – nevettem.
– Reméltem, hogy ezt mondod, baba – mondta, majd újra megcsókolt. A karjai közt elaludni a világ legjobb érzése. Mivel a hétvégéket Borkának szentelem, így nem dolgoztam. Eszembe se jutott, hogy legalább ezen a két napon ne legyünk együtt. Rengeteg dolgot feláldoztam miatta, de most jött el, hogy minden követ meg kell mozgatnom ahhoz, hogy semmibe se kelljen hiányt szenvednie. Attól viszont viszolyogtam, hogy olyan leszek, amilyenek a szüleim voltak. Olyanná is váltam félig, bár nézőpont kérdése. Lazítani kell a gyeplőn, Borka nem érezheti úgy, hogy nem foglalkozom vele, mikor ő mindennél fontosabb. Olyan kicsi még, én pedig olyan makacs vagyok, de mindent érte teszek. Kezdtem megérteni a szüleim akkori álláspontját. Nem is mondhatok semmi rosszat azok után, hogy kiskoromtól egészen az utolsó nap otthon tartózkodásomig, mindent megadtak nekem. Nem kis dolgokról beszélek. Ha autó kellett, autót kaptam, mégpedig olyat, amilyet mindig is szerettem volna. Ha a tanfolyamot kellett finanszírozni, akkor megtették, még úgyis, hogy nem tetszett nekik. Minden fáradozásuk miattam volt, csak közben elfelejtették, hogy törődésre is szüksége van egy gyereknek. Nem szeretnék általánosítani, de azok a gyerekek, akik nem kaptak megfelelő törődést, szeretetet, odafigyelést, mivé váltak? Lehetnék én teljesen másmilyen is, habár mindig azt láttam a szüleimtől, hogy mindenért meg kell küzdeni. Hiába akarok minden percben a gyerekemmel lenni, ha közben pénzt kell keresnem. El lehet ítélni, viszont ez mind-mind az ő javát szolgálja. Visszatérve a hétvégére: a legszebb az egészben, hogy most hárman voltunk. Így lenne teljes az életem. Így vagyok boldog. Így tökéletes minden.
Vasárnap este természetesen felettébb elszomorított a Führer, hiszen ébresztőt állított. Olyan szerelmes voltam, amikor kikapcsolta az ébresztőt, és nem kezdett el egyből készülődni, hanem még összebújtunk egy kicsit. Nagyon-nagyon korán volt, ezért tudtam, hogy Borka nem fog felkelni, így lekísértem az apukáját. Pár percig beszélgettünk csak, mert közölte, hogy sietnie kell. Álltam a panelnak támaszkodva, és szerelmesen bámultam. Soha senki nem fogja megérteni, hogy mit jelent Ő a számomra. Annyira szeretem, hogy beleremegek egyetlen pillantásába, egyetlen szavába és érintésébe. És akkor egyedül maradok a vágyaimmal, mert őt, a nagy Őt sajnos, nem kaphatom meg. Ő nem az enyém, hanem valaki másé. A legszörnyűbb, hogy erről tudomást kell vennem. Szeretem, ha akarom, ha nem. Nem én döntök, de ha dönthetnék, akkor is akarnám. Ő az igazi. Egy rohadt percet sem tölthetne nélkülünk, nemhogy napokat, heteket. A hiánya elkeserít, elviselhetetlen, mert úgy tűnik, hogy a boldogságom egyedül tőle függ. Amíg nem ismertem, addig nem is tudtam, hogy mi hiányzik. Azt hittem, tökéletes az életem úgy, ahogy van. Ez nem így volt. Rájöttem, hogy valami hiányzott az életemből. Illetve valaki. Olyan dolgokat éltem át mellette, amikről még csak azt sem tudtam, hogy léteznek. Nem is hittem soha a szerelemben. Úgy gondoltam, hogy engem nem tehet rabjává, de ha mégis, akkor van annyi akaraterőm, hogy tegyek ellene. A francba! A retardált teóriáimtól el is köszöntem, amikor találkoztam vele. Álltam a falnak dőlve, miközben minden egyes gondolatom körülötte forgott. Hirtelen rezegni kezdett a farzsebemben a telefon. Egyből mosolygósra állt a szám, amikor megláttam, hogy a szerelmem keres.
– Itt felejtettél valamit? – kérdeztem.
– Téged igen, mint mindig – válaszolta.
– Nagyon nagy hiba.
– Csak annyit akartam mondani, hogy már most hiányzol.
– Te is nagyon hiányzol – mondtam, miközben bőgni tudtam volna. Többször elmondta, hogy szeret, pedig csak addig beszéltünk, míg felértem a lakásba. Leellenőriztem Borkát, aztán lefeküdtem a kanapéra, de lélekben a fellegekben jártam. Nekiálltam reggelit csinálni, míg egyedül voltam. Énekelgettem és egyfolytában vigyorogtam, amikor Zoé hazaérkezett.
– Neked meg mi bajod? – kérdezte egyből.
– Hm? – nevettem.
– Fura vagy. Máskor, amikor hazajövök ilyen korán, te még pihizel. Most? Itt énekelgetsz.
– Istenem, Zoé, én olyan szerelmes vagyok! Az étvágyam is elment – mondtam röhögve. A barátnőm ledöbbenve nézett rám. Percekig szóhoz sem jutott.
– Elárulod végre, hogy mit csinál veled, amitől így magadon kívül vagy? – tette fel a kérdést. Olyan fejet vágtam, mint aki erősen gondolkodik, majd elkezdtem húzogatni a szemöldökömet, de közben ugyanúgy vigyorogtam.
– Nem, mégsem vagyok már olyan kíváncsi! – röhögött, aztán be is ment a szobájába. Mentem utána, baszogatnom kellett. Olyan régen kínoztam már a baromságaimmal.
– Tudod, Zoé, hogy milyen jó érzés az, amikor... – viccelődtem volna, ha hagyja.
– Ne, ne is folytasd!
– Pedig semmi perverz dologra nem gondoltam – mentegetőztem.
– Úgy ismerlek, na, mindegy.
– Amúgy itt volt egész hétvégén. Voltunk a belvárosban is, vásárolgattunk, itthon döglöttünk, ilyesmi... Nagyon imádják egymást Borival, és félek, hogy nemsokára hiányolni fogja.
– Értem, az jó – bólogatott. – Nemsokára? Most is hiányolja.
– Igen, de komolyabbra gondolok. Nagyon parázom, mert amikor itt van, akkor Bori el van varázsolva. Hozzá sem lehet szólni – meséltem.
– Basszus! – vágta rá.
– Nagyon rossz.
– És a meló? – kérdezte. Elmeséltem részletesen a hetemet, a vendégek kérdéssorait és persze Bogit is.
Minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben lesz Borival, a munkámmal és a kis szerelmi életemmel is. Remélem, ha ilyen pozitívan állok a dolgokhoz, akkor az univerzum nem baszik ki velem.
A fejezet elején lévő dőlt betűkkel szedett részt a csodálatos Glam Maker, (https://www.facebook.com/GlamMaker/) ihlette!