Egy teljesen átlagos, hajnal kettes fiaskó:
Sötét volt a szemeim előtt, amikor azok automatikusan kipattantak az éjszaka közepén.
Először azt hittem egyszerűen csak meghaltam. És igazság szerint megijedtem a reakciómtól, amikor arra az eshetőségre gondoltam, hogy lehet, ez itt az egésznek a vége. Mosolyogni kezdtem.
Mosolyogni kezdtem, mert valamiféle nyomorult boldogsággal töltött el engem a tudat, hogy se előttem, se mögöttem nincs már semmi. Minden tökéletes és gondtalan volt, az élet problémáit pedig egyetlen, fájdalommentes lökéssel zártam ki az agyamból. Bár eltelhetett volna az örökkévalóság minden egyes másodperce ugyan így! Kényelmes puhaságba süppedve, nem érezve semmit, még az önnön lélegzetvételeimet sem.
Persze a valóságban ez az állapot csak néhány másodpercig tartott. Én voltam az, aki szerette volna mindezt hosszabbra nyújtani.
Aztán visszatért a látásom, ahogyan a szemeim teljesen kinyíltak, a hallásom a csendre összpontosult. Idegen illat ivódott a fejem alatt lévő párna huzatába, valami, amiben egyszerre keveredett egy parfüm markáns illata és a nikotin összetéveszthetetlen szaga. És utáltam bevallani, hogy jólesett belefúrni az arcomat ebbe a puha párnába, csak hogy egy pár másodpercig még pihentethessem a szemeimet.
Mióta vagyok képes illatokhoz vonzódni?
Enyhén oldalra fordítottam a fejemet. Átfordultam a másik oldalamra, és én voltam a leghülyébb teremtés a földön, amiért megijedtem. Elvégre a lelkem mélyén pontosan tudtam hogy mi történt velem előző este, pontosan tudtam hogy hol vagyok és kikkel vagyok. Hogy ki fekszik mellettem a puha matracon.
De akkor is ösztönösen megijedtem, mikor egy férfi alakját láttam kirajzolódni a takaró alól magam mellett. Aki nem mellesleg ennek a parfüm- és nikotinillatnak a tulajdonosa volt.
Ahogyan a szemeim lassan hozzászoktak a sötétséghez, elkezdtem észrevenni hogy mennyire világos is van valójában a szobában. A kinti utcalámpák négyszögeket rajzoltak a plafonra, a túlsó sarokban, az ajtó mellett pedig egy elhagyatottan álldogáló sólámpa világított. Nem tudtam volna megmondani hogy Harry mikor kapcsolta fel, de egészen biztosan utánam feküdt le. A gondolat hogy látott engem aludni és kiszolgáltatottan feküdtem az ágyában, míg ő járt-kelt körülöttem, félelemmel és rosszulléttel töltött el engem.
Az arca viszont békés volt. A szempillái meg-megrebbentek alvás közben, göndör tincsei az arcába hullottak, az egyik keze a párnája alatt volt, a másik pedig a takaró alatt bújt meg. Ahogyan így néztem rá, elképzelni sem tudtam hogy tényleg egyike lett volna azoknak, akik elraboltak engem előző este.
Hirtelen túl ébernek éreztem magamat, és hiába gördültem vissza a másik oldalamra hogy tovább tudjak aludni, képtelen voltam rávenni magamat hogy lehunyjam a szemeimet. Szélesre tárt íriszekkel bámultam bele a sötétségbe, mustráltam az erkélyablakot, és azon gondolkodtam hogy milyen merész és hülye ötlet is lenne egyszerűen csak kiugrani és elrohanni. Elemenkülni az elrablóimtól, akik lehet, másnap igen is bántani fognak engem.
Fájt a fejem. Hasogatott. És képtelen voltam egy helyben fekve maradni, szóval önkéntelenül is felültem és megtámasztottam magamat a karommal, a másik kezemet pedig arra használtam hogy kisimítsak néhány hosszúra nőtt lila tincset az arcomból. Szomjas is voltam. Pisilnem is kellett. Ha őszinte akartam lenni tényleg minden bajom volt.
Még éreztem a talpamban a tegnapi üvegszilánkot, amely mélyre fúródhatott. Fájdalmas volt, a gondolat pedig hogy egy idegen tárgy van a bőröm alatt, eléggé nyugtalanító. Az ölembe ejtettem a kezeimet, a rövidujjú alól felbukkanó vágásokat kezdtem el szemrevételezni egyesével. Némelyik még friss volt, némelyik gyógyult, a legrégebbiek pedig már csak ronda sebhelyek voltak, amelyek soha sem tűnnek majd el. Kíváncsi voltam hogy Harry felfigyelt-e rájuk, és ha igen akkor mit is gondolhat rólam. Mindig ott fogom majd viselni életem ezen szakaszának nyomait magamon, bárhová is vet majd engem az élet.
Vajon túlélnék egy ugrást a tizedikről? Aligha. Azt sem tudtam igazán hogy menekülni akarok-e. Nem azt mondják, hogy néha jobb ötlet kitapasztalni az elrablók eszejárását, és csak azok után szökni, hogy van egy bombabiztos terved? Nem hittem volna hogy ez minden esetre vonatkozik. Azt pedig főleg nem gondoltam volna, hogy nagy biztonságban lennék, bármennyire is ártatlannak tűnt Harry az első találkozásunkkor.
Zaynre kellett gondolnom, a csókra amit kaptam tőle a ház előtt. Niall arcára. A legjobb barátom volt. Zayn pedig... ő, ő...
Csak ekkor kezdtem el igazán felfogni, hogy mi is történik itt valójában. Csak akkor kezdtem el rájönni, hogy, bár fogalmam sem volt hogy hogyan, de mindketten hazudtak nekem a kilétükkel kapcsolatban. Ha ők itt voltak otthon és együtt dolgoztak az elrablásommal kapcsolatban...
- Még hogy nem ismeritek egymást, csak látásból, ti férgek! - suttogtam magam elé a sötétségbe. Forró könnyeket éreztem meg a szemeimben és képtelen voltam visszatartani őket. Olyan igazságtalan helyzet volt ez, és olyannyira haza akartam menni...
És aztán hirtelen egyenesen arcon vágott engem a felismerés, hogy a táskám, a levetett ruhával együtt ott hever a matrac végében, csak rám várva. Benne pedig a telefonom.
Olyan gyorsan álltam fel, hogy egy másodpercre attól féltem, felébresztettem vele Harryt. Rémülten felé pillantottam, megtámasztva magamat a karommal a matracon, a bal lábammal már a padlószőnyegen, és akárhogyan is fájt minden mozdulat, türelemre intettem magamat. Később is ráért az üvegszilánkkal foglalkozni a talpamban. Egyenlőre nem szabadott felébresztenem Harryt.
Hála az égnek mélyalvónak tűnt. Óvatosan a másik lábamat is a padlószőnyegre eresztettem, majd pedig felálltam, áldva az eget hogy nincsenek nyikorgó padlólapok, mint a mi házunkban, és hogy nincsenek ágyrugók, amelyek elárulhatnának.
A táskához lopództam, letérdeltem és hangtalanul felnyitottam a patentot. Még ott volt, mind a pénztárcám, mind a telefonom. A keserűség könnyei a megkönnyebbültség könnyeivé váltak.
Azonnal anyát kezdtem el tárcsázni, fél szemmel folyamatosan Harryn, arra gondolva hogy biztosan fel fog majd ébredni, ha elkezdtek anyához beszélni. De nem érdekelt. Tudtam hogy rendben leszek majd, tudtam hogy minden rendben lesz majd.
Kicsöngött.
- Luna? - szólt bele egy álmos hang a kagylóba. Hangtalanul felzokogtam attól, hogy az ismerős hangot hallhatom, és talán még soha sem voltam ennyire boldog, hogy hallhatom a hangját. De tudtam hogy megmenekültem, hogy hívni fogja a zsarukat és hogy kimenekítenek innen, hogy hazamehetek és vége lehet ennek a rémálomnak!
- Anya, hallgass ide - fogtam bele reszketeg hangon. Harry mocorogni kezdett az ágyon és fogalmam sem volt, hogy mennyi időm van még hátra. - Elraboltak, nem jöttem haza emiatt...
- Igen, tudom, de...
- Kérlek, hívd a zsarukat! Kérlek, nem tudom hogy hol vagyok, valahol a külvárosban, a lakótelepeknél! A St. Lucas körút környékén lehetek, csak egy folyóra emlékszem! Átkeltünk rajta és...
- Tedd le a telefont! - vágott a szavamba egy harmadik hang.
Harry olyan gyorsan ült fel az ágyban, hogy hátraugrottam és pont a fájós talpamra érkeztem. A fájdalom ellenére is felegyenesedtem a térdeimről, attól félve hogy nekem fog rontani és hogy kitépi majd a kezemből a telefont. Farkasszemet néztem vele.
- Anya, kérlek, kérlek hívd a rendőrséget! - rimánkodtam a telefonba.
- Luna, értsd meg. Így lesz a legjobb.
Hogy mi? Az első gondolat sokkja nem tartott sokáig, de éppen elég időt adott Harrynek ahhoz, hogy felálljon és fölém magasodhasson. Észre sem vehettem eddig hogy mekkora is kettőnk között a méretkülönbség, és hogy a homlokommal eltörhetném az orrát, de azzal nem sokra mentem volna, szóval amilyen gyorsan jött az ötlet, olyan gyorsan le is tettem róla. A kettőnk közötti különbség pedig a fizikális erőben is megnyilvánult, ugyan is könnyűszerrel kaphatta el a karomat, amelyben a telefont tartottam, és húzhatta azt el a fülemtől.
- Anya, anya, kérlek, kérlek hívd a rendőröket, kérlek!
Valami érthetetlen dolgot mondott a nő a másik oldalon. Az anyám.
- Mi az, hogy így lesz a legjobb? - A hangom hisztérikus félelemtől lett hangos és törékeny, amikor Harry minden erejével megpróbálta kicsavarni a kezemből a telefonomat. - Anya, kérlek, ne tedd ezt velem, ne! Ne!
Kész, a készülék Harrynél volt, ő pedig mérgesen és könyörtelenül kinyomta anyát. Elhátráltam tőle és a szekrénynek ütköztem, a bútor fateste felsértette a bokámat hátulról. Nyomorultul éreztem magamat, de ami még rosszabb volt, az az, hogy ezúttal már volt okom félni Harrytől.
A fiú kócos volt ugyan is kialvatlan, ez pedig sokat nyomhatott a latba, amikor egy goromba tekintettel kellett engem megajándékoznia, azonban ismét csak eszembe ötlött hogy ő tulajdonképpen az elrablóm és a fogvatartóm, és teljes mértékben ki vagyok szolgáltatva neki ebben a sötét szobában. A hátamat teljes egészében a hideg falapnak préseltem, éreztem a lenge felső alatt a kemény felületet, és azon kezdtem el gondolkodni újfent, hogy ha rám rontana egyszerűen kiugorhatok az erkélyről és megvan oldva minden gondom. Fájdalommentesebb halál lett volna, mint amilyenben Harry tudott volna engem részesíteni.
Harry ledobta a telefont maga mögé a matracra. - Te komolyan megvesztél - konstatálta.
- Azt mondta hogy így jobb, hogy... - Nem is tudtam hogy mit kellene mondanom, nem is volt igazán értelmesen megfogalmazott válasz a fejemben arra, amit mondott. Sőt, nem is igazán hozzá beszéltem. Hanem magamhoz. - Azt mondta hogy így jobb - ismételtem meg magamat, a tenyeremet a szám elé tapasztva.
Egész testemben remegtem, a remegés pedig nem lett jobb, amikor Harry közelebb lépett hozzám.
- Nem érted ezt az egész helyzetet, Luna.
- Ne érj hozzám! - szóltam rá ösztönösen, bár nem gondoltam hogy ez majd nagy benyomást gyakorol rá. Viszont javára legyen mondva, hogy tényleg nem ért hozzám.
Bátorkodtam felnézni rá a lábaimról. Fölém magasodott, a karba tett kézzel állt előttem, mintha az apám lenne és éppen leszidni készülne engem. Úgy éreztem magamat mellette, mint egy gyerek. Mint egy nagyon buta és nagyon rossz gyerek, aki éppen valami borzalmasat művelt.
Nem tudtam abbahagyni a sírást, de ez nem akadályozott meg engem abban, hogy beszéljek:
- Én csak haza akarok menni, de ő azt mondta, hogy...
- Hogy így a legjobb - vágott a szavamba Harry sztoikus arccal. - És igaza van. Azt hitted a szüleid nem tudnak róla, hogy velünk vagy?
Nem is tudom mit vártam. Talán azt hogy majd elneveti magát és azt mondja, hogy ez csak egy vicc volt. Vagy hogy a vállamra fogja helyezni a kezét és biztosítani fog engem róla, hogy ez azt jelenti hogy hamarosan hazamehetek és minden rendben lesz majd. De Harry semmit sem mondott. Ott állt, még mindig karba tett kezekkel, én pedig a tetoválásai elmosódott vonalait fixíroztam a könnyeim mögül. Minden olyan szürke volt és zavaros, olyan volt mint víz alatt lenni és lassan megfulladni. Nem tudtam, hogy veszek-e még egyáltalán levegőt.
- Nem tudsz semmiről, igazam van?
Még mindig nem válaszoltam. Miről kellett volna tudnom? Mégis miről volt szó, és miért viselkedett velem úgy, mintha lenne valami amit tudnom kellene, mintha az magától értetődő lenne az ő kis világában. Egy sellő volt a karjára tetoválva, meztelen mellei az alkarján díszelegtek. Egy horognyt pillantottam meg, majd pedig még néhány apróbb, de annál felismerhetetlenebb motívumot, amelyet teljesen elfojtak a könnyeknek köszönhetően.
Harry felsóhajtott és leeresztette a karjait a mellkasa elől. - Aludjunk. Oké?
Csak a fejemet ráztam, ezúttal a mellkasára függesztve a tekintetemet. Még mindig nem értettem. Még az sem körvonalazódott teljesen a fejemben, hogy a szüleim mindebben nyakig bennevannak, hogy én voltam a hülye, amiért azt gondoltam hogy segítséget kérhetek majd anyámtól, életemben először. Életében először kellett volna megmentenie engem, de cserben hagyott. A gondolat elviselhetetlenül marta a mellkasomat.
Harry a kezem után nyúlt, de én elhúzódtam tőle.
- Mondtam, hogy ne érj hozzám.
- Én pedig mondtam, hogy menj az ágyba - mutatott a háta mögé, mintha egy kisgyerekkel beszélne és a beszéd mellett gesztikulálnia is kellene. - Szar napod volt. Az alvás majdnem mindenen segít.
- Kivéve a kurva üvegszilánkon a talpamban! - förmedtem rá haragosan. Mintha csak ő tehetne róla.
Egy pillanatig farkasszemet néztem vele, az ő zöld íriszei találkoztak az én barna szemeimmel, a tekintete pedig olyan mereven tartotta fogva az enyémet, hogy még akkor sem tudtam volna félrenézni ha akartam volna. A pokerarca lenyűgöző volt.
Hirtelen egy apró nevetés szökött ki a száján, a mosolya pedig viharos, fáradt és éppen csak leheletnyi volt, de meglágyította a képemet róla. Elbizonytalanodva félrenéztem. Valószínűleg elképesztően gyerekesen hangozhatott, ahogyan visszavágtam, viszont tény maradt a tény, hogy még mindig lüktet a fájdalom a talpamban.
- Hozok egy varrótűt - fordult meg, majd már ki is osont a szobából.
Egyedül maradtam a díszkivilágításban, és odasántikáltam az erkélyhez, hogy lenézhessek. Az utcafrontra nézett az ablak, de rosszul képzeltem el a fejemben a köztem és a beton közötti távolságot - egy ilyen ugrást semmiképpen sem éltem volna túl, ezt pedig a szuicid-hajlamú oldalam nagyon-nagy örömmel fogadta, viszont az életösztönöm annál kevésbé. Megvakartam egy gyógyulófélben lévő vágást és visszaugráltam a matrachoz, hogy helyet foglalhassak. Letöröltem a könnyeimet, mélyen belélegeztem, majd kilélegeztem. Nyugodtabbnak éreztem magamat, még ha ez nem is volt nagy változás az előző állapotomhoz képest.
Harry alig néhány másodperccel később tért vissza, kisimítva menet közben néhány tincset az arcából.
- Csináltál már ilyet? - érdeklődött, a kezembe ejtve a varrótűt. Csak a fejemet ráztam. - Remek, gondolhattam volna.
- Még nem volt szerencsém mezítláb végigrohanni fél Londonon, bocsánat! - húztam fel az orromat, majd felhúztam a lábamat és megszemléltem magamnak a sérült területet. Mindeközben Harry az ágy másik oldalán foglalt helyet, disztkrét távolságból figyelve engem.
- Bocsánat, hogy megmentettük az életedet, Luna Moon.
Ellenségesen felsandítottam rá. - És a nevemet honnan tudod? Kémkedtél utánam, vagy mi?
- Én ugyan nem. - Ez nem úgy hangzott, mint egy egyenes válasz a kérdésemre, de inkább a tűvel és a talpammal voltam elfoglalva, semmint hogy ennek nagy jelentőséget szenteljek. - Maradjunk annyiban hogy a családneved nem ismeretlen - tette még hozzá, éppen akkor amikor az első szúrást ejtettem a bőrömön.
- Au! - mordultam fel halkan.
- Felébreszted a többieket - szidott meg engem a göndör.
- A többiek bekaphatják.
- Zayn mondta, hogy kedves lány vagy.
- Mondd meg Zaynnek, hogy feldughatja magának.
- Te meg a tűt. Azt sem tudod hogy mit csinálsz. - Láthatóan nagyon szórakoztatta őt ez a felfedezése.
- Megoldom - válaszoltam szenvtelenül.
- Ha bent marad be fog gyulladni és csak még jobban fog fájni. A helyedben még ma elintézném.
- Mint mondtam, ez az első alkalom hogy mezítláb rángattak engem végig Londonon!
- Add ide azt a szart!
- Adom a francot! Ki fogod vele szúrni a szememet!
Harry kinyújtotta a kezét a tű után, én pedig ugyan azzal a lendülettel tartottam azt távolabb tőle, és még az ő hosszú jobbja sem volt képes elérni a kezemet, ha magam mögé tartottam azt, fel a levegőbe. Harry minden válasza egy borzalmasan utálatos szemforgatás volt. Nem tudom miért, de valahogyan jólesett vele szócsatázni, jó volt egyszerűen csak ott ülni vele és utálni őt olyan dolgokért, amikről nem is tehetett. Ez elfeledtette velem hogy legszívesebben bőgtem volna anyám miatt, amiért cserben lettem hagyva és amiért ismeretlenekkel kell pecóznom, miután éppen csak hajszálhíján úsztam meg egy golyó általi halált. Furcsa elégedettséggel töltött el engem, hogy idegesnek láttam őt a viselkedésem miatt.
- Akkor hagyd begyulladni - hagyta rám a dolgot. - De ha legközelebb menekülni kell légy ugyan olyan fürge a lábaidon, mint eddig - tette még hozzá egy gonosz mosollyal.
Ha jobban ismertem volna őt, talán meg tudtam volna állapítani hogy komolyan gondolja-e, amikor elnyúlt az ágyon és a takaróját próbálta magára húzni, vagy pedig azon volt hogy jobb belátásra bírjon engem. Akárhogyan is volt, a gondolat hogy visszaalszik én pedig ott maradok egy tűvel a kezemben, feleslegesen piszkálva a talpamat, eléggé megijesztett engem.
- Várj! - szóltam rá. Harry várt már erre, mégis úgy tett mint aki meglepődik, hogy ezt mondom.
- Oh, mégis hajlandó vagy elfogadni a segítségemet? - tettetett meglepettséget. - Azt hittem attól félsz hogy meg foglak ölni, miután tegnap este is milyen kemény tortúrának vetettelek alá. - A térdeimre pillantott, melyeken a géz az egyik oldalon már átnedvesedett egy kevés vértől, amely aztán megint megalvadt.
- Miért, te mégis hogyan reagálnál, ha egy totál idegen ágyában lennél hajnali kettőkor?! - vágtam vissza őszinte haraggal.
- Megkérdezném magamtól, hogy még szűz vagyok-e. - Még mielőtt megint eltarthattam volna tőle a tűt és duzzogva elfordulhattam volna a hátamat mutatva neki egy ilyen borzalmas viccért, már ki is vette a kezemből a tűt és egy határozott mozdulattal megragadta a bokámat. - El sem hiszem, hogy egy komplett idegen talpában fogok turkálni egy tűvel hajnali kettőkor - sóhajtott fel, mintha ez lenne élete nagy kudarca.
- Talán ha egy másik úton rángattál volna el engem, nem lenne rá szükség.
- Talán ha nem tíz centis magassarkúban mentél volna, nem lenne egy kibaszott üvegszilánk a talpadban.
- Talán ha...
A hirtelen fájdalom amely végigszáguldott az egész lábamon belém fojtotta a szót, és inkább az alsó ajkamra haraptam mint hogy egyetlen fájdalmas nyögést is hallassak. Harry kárörvendően elmosolyodott a reakciómon, és majdnem biztos voltam benne hogy direkt óvatlan és durva mozdulatokkal dolgozik, hogy ilyen módon fájdalmat okozhasson nekem. Megpróbáltam nem odanézni és a sólámpa fényébe pislogni, megpróbáltam valami másra gondolni, ami nem a fájdalom.
- Ajánlanék neked rögtön kora reggel egy zuhanyt - jegyezte meg Harry. - Az egész lábad alvadt vér.
Néhány másodperc elteltével a fájdalom csillapodni kezdett, majd mikor észrevettem hogy Harry a tenyerébe ejt valamit, teljesen elmúlt és csak egy csípő érzés maradt utána. A göndör diadalittasan kinyújtotta felém a tenyerét és egy véres üvegszilánkot tárt fel előttem, amely alig volt nagyobb mint a kisujjam körme.
Egy pillanatig éreztem hogy a gyomrom felfordul, azonban amilyen gyorsan jött ez az érzés, olyan gyorsan el is múlt. Elvettem Harrytől az addig a bőröm alatt rejtőző szilánkot, és megvizsgáltam azt. Harry egy papírzsepit varázsolt elő a semmiből, a felét nekem adta, a másik felét pedig átitatta bepantennel és a talpamra nyomta. Felszisszentem, de ez a fájdalom az előzőhöz képest tényleg nem volt semmi. Becsomagoltam a kis kártevőt és letöröltem az ujjaimról a saját véremet. Harry kinyújtotta érte a kezét és szintén megtörölte benne az ujjait, majd fáradt mozdulatokkal felállt és a sarokban lévő kukához vánszorgott, hogy kidobhasson mindent.
Óvatosan megmozgattam a lábujjaimat, megkönnyebbülve hogy többé már nem érzem azt az idegen testet a bőröm alatt, ami addig ott volt. Bátorkodtam vetni egy lopott pillantást Harry magas alakjára hátulról, megállapítani hogy mennyire szélesek a vállai és hogy mennyire izmos a háta, hogy a haja a tarkójára omlik és hogy mennyire puhának tűnnek a tincsei. Mikor megfordult, hála az égnek még azelőtt le tudtam sütni a tekintetemet hogy elcsípett volna engem.
- Köszönöm. Még egyszer - motyogtam, mikor visszatért az ágyhoz. Szinte meglepettnek tűnt, hogy megköszöntem neki.
- Semmiség. - Visszakúszott a takarója alá. - Viszont szerintem egy ideig még velünk leszel majd. Ezek alapdolgok. Jobb, ha lassan, de biztosan megtanulod őket.
Magamhoz húztam a sérült lábamat és ismételten azon kaptam magamat, hogy farkasszemet nézek vele. Elfogott engem a megnevezhetetlen rettegés, amit a szavai keltettek bennem, ami miatt még a beszéd is annyira nehéz lett hirtelenjében. Nagyon féltem a választól, amiről tudtam hogy meg fogom kapni:
- Mi az, hogy még veletek leszek egy ideig?
Harry csak vállat vont. - Ameddig a dolgok le nem csillapodnak egy kicsit és az apád nem tisztázza a... dolgait.
- Az apám? A dolgait?
Harry laposakat kezdett el pislogni. - Igen.
- Wow, ez volt aztán az információ - ironizáltam.
- Nem szándékszom erről beszélni veled hajnal kettőkor. Aludj. - Ezzel pedig hátat fordított nekem és úgy tett, mint aki máris aludni akar. De mégis hogyan akarhatott egy ilyen helyzetben máris aludni?!
Tudtam hogy nem érnék el vele semmit, ha nyaggatnám, így is eléggé féltem attól hogy vajon hol van a határ, ahol magamra tudom őt haragítani. Mérges voltam és fortyogtam a haragtól, mégis rá tudtam venni magamat hogy szintén visszafészkeljem magamat a párnára és becsukjam a szemeimet. A koponyám mögött lüktetett valami, amit a leginkább talán felfordulásként tudnék leírni.
- Legalább a sólámpát lekapcsolhatjuk? - kérdeztem mogorván.
- Nem.
Mondanom sem kell, egy szemhunyásnyit sem aludtam.