Demons (h.s.) - REUPLOAD

7. fejezet

Élve kellesz:

Reggel egyedül keltem.

Meglepetésemre kipihentebb voltam, mint azt hittem volna, hogy lenni fogok. A fejem nem hasogatott elviselhetetlenül és nem éreztem ólomsúlyúnak minden végtagomat. Ezzel szemben minden egyes sérülésem mintha egyszerre döntött volna úgy, hogy fájdalmat okoz nekem, és perceken keresztül nyitott szemmel feküdtem a takaró alatt, míg rá nem tudtam venni magamat hogy felkeljek, a térdembe nyilalló fájdalom ellenére is. A tarkómat masszíroztam, majd nyúzottan felálltam és körülnéztem.

Harry lekapcsolta a sólámpát, a bukóra nyitott erkélyajtón keresztül pedig hűvös levegő áramlott be a szobába. Esőre állt odakint, a világ a tizedikről pedig még mindig ugyan olyan távolinak tűnt, mint előző nap is.

Nem tudtam hogy ki kellene-e mennem, hogy egyáltalán megengedhetem-e magamnak, hogy kimenjek. Fogoly voltam, ez nem volt kérdés, még ha Harry tegnapi szavai azzal kapcsolatban hogy a szüleim mindenről tudnak, el is bizonytalanított engem ebből a szempontból. Így már nem is tudtam volna igazán definiálni, hogy mégis mi is vagyok én ebben a történetben. A fogoly, a megmentett hercegnő? Egy szerencsétlen, depressziós tini?

Még mielőtt tovább agyalhattam volna azon, hogy mit is kellene most tennem, az ajtó kinyílt és Harry jelent meg bent. Göndör fürtjei nedvesek voltak, a felsője pedig frissen mosott.

- Jó, ébren vagy - mért engem végig magának. - Menj el tusolni.

Ez a kijelentése akár még meg is sértett volna engem, viszont egy forró zuhany gondolata túlságosan is csábító volt, semmint hogy dacból ellenkezzek. Az pedig pláne kellemes volt, hogy friss ruhákat kaptam, és egy illatos törülközőt. Ezek ebben a helyzetben luxusnak számítottak.

Még csak reggel nyolc volt, ehhez mérten pedig a lakás is csendes volt. Kávé illata terjengett a levegőben, mikor végigvonultam Harry mögött a folyosón, jobbról és balról pedig ajtók sorakoztak, több, mint amennyit ebben az aprónak kinéző lakásban el tudtam volna képzelni első látásra. A folyosó legvégén a legutolsó ajtó a fürdőé volt.

- Azt megengedi nekem a nagyuram, hogy magamra zárjam az ajtót, vagy az is tilos? - kérdeztem gunyorosan, megpróbálva nem mutatni előtte hogy mennyire félek egy nemleges választól. Harry szerencsére csak a szemeit forgatta és bólintott.

Amikor becsukódott mögöttem az ajtó, én pedig a falapnak dőltem miután biztosra mentem, hogy el lett fordítva a kulcs a zárban, hirtelen ismét egyedül találtam magamat. Különös volt. Nagyon, nagyon különös.

Bár csak fiúk laktak a lakásban, ezzel pedig rengeteg sztereotípiát kötöttem össze, minden makulátlanul tiszta volt. A tükrön ugyan fogkrémpöttyök éktelenkedtek és a zuhanykabin műanyagfala is foltos volt, azonban ezen kívül nem lehetett okom panaszra. Utáltam, hogy még ezen sem panaszkodhatok! Minden túlságosan is normális volt ahhoz képest, hogy elraboltak engem.

A víz is gyorsan felmelegedett, tisztálkodási-szerekben sem szenvedtem hiányt, bár csak férfi samponok és tusfürdők sorakoztak a polcokon. És bár szerettem volna teljesen sztoikus maradni, nem tudtam megállni hogy ne térdeljek le a zuhany alatt és ne sírjam ki a lelkemet is, olyan halkan amennyire ez csak lehetséges volt. Úgy tűnt, hogy a hajnali kiborulásom nem volt elég, amit Harrynek produkáltam alvás helyett, és csak rosszabb lett a dolog, mikor a kabin sarkában megpillantottam egy borotvát.

Hülye egybeesés volt, és nem is kellett volna látnom, de mégsem tudtam megállni hogy ne használjam. Régi sebeket nyitottam fel, ugyan nem mélyen, de eléggé nagy lendülettel, és túl későn vettem csak észre, hogy ez a penge már egy kicsit túl véres ahhoz, hogy más is használja. Szomorúan vettem tudomásul, hogy éppen valamelyik lakó borotvapengéjével végeztem csak úgy, haragból és indulatból, mert valamin le kellett vezetnem a feszültségemet, az a valaki pedig soha sem más volt, hanem én. Mindig én voltam az, akin végül az ostor csattant, ha mérges voltam.