Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

30: Álom vagy valóság

Halk csörömpölés, néhány suttogás hallatszódott ki a teremből. Majd Lumpsluck professzor megrovó hangja csapta meg a fülemet.

– Sirius Black! Már egy órája elkezdődött a tanóra, még is hol a Merlin szakállába voltál gyermekem egy ilyen időszak közepében, amikor még maga az igazgató, Dumbledore is megmondta, hogy a kijárás tilos és súlyos következményekkel jár?! – kelt ki magából a professzor, amely a ritka alkalmak egyike volt. Nem sokszor hallottuk ilyen dühödtnek őt.

Szoknyámat utoljára megigazítva léptem be én is a terembe, Sirius Black mellé.

– Elnézést a késésért professzor úr! Sirius Black csak engem kísért vissza a Roxfortba. Sajnos a Mungoi vizsgálatok elhúzódtak, így elég nehézkés volt időben visszatérni az iskolába. – Adtam elő minél hihetőbben a történetemet.

Hazudni legalább tudok még...

– Rachel! Hála Merlinek nincs semmi bajod! Hogy érzed magad gyermekem? Nem kellett volna bejönnöd az eheti óráidra. Pihenned kellene még, nem? – Ahogy meglátott a professzor úr, szinte úgy felejtette el Sirius lógását is. Azonnal hozzám sietett közelebbről megvizsgálva engem, mintha csak az egyik közeli rokonom lenne.

– Köszönöm Professzor úr én jól...

– Rachel! – éles sikítás szakított meg egy hangos csattanással egyetemben.

Olivia ugrott teljes erőből a nyakamba, kis híján még a padlón is elterültünk. Döbbenetemben reagálni sem tudtam, nemhogy megmozdulni a Nott lány erős szorításában.

– Soha többet! Megértetted? Soha többet ne hozd rám így a frászt! Tudod mennyire aggódtam érted?! Hogy Merlin rúgna meg! Soha többet, érted ugye? Soha többet ne csinálj ilyet! – Olivia vállai megrázkódtak, miközben ölelt engem.

Elmosolyodva gyengéden megsimogattam a hátát, majd a lány hátrálva egy lépést felpillantott rám. Egyik kezével a hajába túrt, míg a másikkal az arcát takargatta és törölgette, ahol egy-két könnycsepp is megjelent, bár igaz, ha ezt bárki megmerte volna említeni biztos kiátkozta volna innen, vagy legalábbis betörte volna az orrát.

– Megértetted ugye? Vagy ha nem akkor én foglak kiátkozni az iskolából!

– Téged is jó látni Olivia! – mosolyodtam elvidáman. Hazugság lett volna azt mondani, hogy nem örültem neki, hogy újra láthatom őt.

Vidáman körbe pillantottam a teremben, ahol minden szem rám szegeződött. A barátaim Scarlett, Jane vigyorogva pillantottak rám, ahogy a legtöbb mardekáros társam is. Még az Olsen lány is érdeklődve vizsgált meg, a többi Griffendélessel együtt, akik közül meglepően páran egy két mosolyt is megeresztettek felém, mint például a vörös hajú Lily Evans. Közelében ott állt Potter is, aki szigorú pillantással mért végig engem és a barátját. Úgy tűnt semmit sem tudott a mellettem álló fiú tervéről. Nem tetszése, pedig még az arcára is kiült, amely ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelt, hiszen úgy éreztem újra otthon vagyok.

________________________

Alice Morgan
_______________________________

Minden hideg volt és sötét. Nem volt fény, nem volt remény semmi sem volt. Semmi nem maradt nekem.
Egyedül ülve meredtem bele a végeláthatatlan mélységbe, amely körül vett. Nem tudtam mi történt velem, hogy még is, hogy kerültem ide, vagy hogy mennyi ideje vagyok pontosan itt.

Miért nem mozdulok meg? Miért nem csinálok semmit? Miért nem csináltam semmit, amikor szüksége lett volna rám? Miért mindig ő? Miért mindig ő véd meg engem? Miért mindig ő áll be elém és véd meg bármi is történjen? És miért mindig ő kapja a legnagyobb pofonokat? Miért mindig ő sebesül meg?