A teljes őrület határát súrolja- ezt mondogatta magában, egyre hangosabban és hangosabban elvégre Ők is mind ezt mondták. Szerette volna, ha visszahallják tőle saját szavaikat az ő gúnyolódó hanglejtésével, hogy megérthessék mekkora badarság, amit összehordanak az orra előtt. Azt akarta, hogy hallják, amint lassan, minden szónak gondolatát és jelentését megízlelve, egymás után ejti ki szavaikat: A. Teljes. Őrület. Határa. Szerette volna, ha mindenki megbizonyosodik róla, hogy igen, tisztában van minden állításukkal. Mert bizony, tisztában volt vele. Tudta, hogy minden, amit mondtak neki saját magáról igaz. És igen, egy cseppet sem bánta, hogy így volt.
Szerinte ez olyan volt, mint a szüzesség elveszítése; kellemetlen, de túl kell esni rajta előbb vagy utóbb, nem igaz?
De, de igaz. Saját magának sem kellett volna feltennie, elvégre előre tudta a megfejtést, már jóval azelőtt, hogy maga a kérdés megfogalmazódott volna benne. Akkor mégis miért követelte a választ? El kellett magyaráznia, hogy valahogy Ők is megértsék. Le kellett butítania minden egyes gondolatát, hogy szót értsenek vele: máshogy nem ment. Talán nem akarták tudni, hogy mi futott végig akkor az agyán. Talán. Talán akarták, talán nem, nem tudhatta. Mindenesetre nem szerette volna őket valamiféle kitalált alibi-válasz nélkül hagyni: nem akarta, hogy az újságírók hosszú sorokon keresztül rajta csámcsogjanak, nem akarta, hogy a sarki kisboltban is arról beszéljenek suttogva, miként és leginkább miért ölte meg őt, meg azt a másikat. Nem kellett arról tudniuk, hogy vannak dolgok, amire egyszerűen nincs válasz. Arról, hogy vannak egyes dolgok, amiknek egyszerűen csak meg kell történniük. Úgysem értették volna. Túlságosan felszínesek voltak, gondolataik pedig kiszámíthatók. Épp ezért talált ki valami kézzelfoghatót, valami olyasmit, ami tudta, tetszeni fog nekik. Egy történetet akartak, hát megkapják, ne rajta múljon.
Azonban nem akart közhellyé sem válni. Nem akarta, hogy a tettével szabadjára engedett fekete képzet olyasfajta helyekre vándoroljon, ahol korábban járt. Már nem ott volt a helye, rég óta. Nem kellett, hogy lássa. Elég volt, ha ő tudja, milyen is odakint egyedül. Több mint elég.
Ami a leginkább bosszantotta, az a mások által felállított ideál volt. Az a sok végeláthatatlan ígéret, amivel betömték a „nagy átlag" fejében tátongó lyukakat. A válaszok. Az kellett nekik. A válasz mindenre.
Régen ő is ez után kutatott. Előtte. Aztán Ő megtanította neki, hogy nem kell mindenre választ találni, felesleges. Pedig szerette megrögzötten, szinte megszállottságig keresni egy-egy kérdésre a megoldást. Addig sosem nyugodott, míg nem talált valamit. Addig nem, amíg...
Hogy értik, hogy „na, most akkor lesz válasz, vagy sem?" Hova a nagy sietség?- kérdezte volna válaszul.- Előbb utóbb mind meghalunk, felesleges rohanni.
Megmosolyogtatta a saját gondolata. Persze Ők azt hitték őmiattuk ilyen kedélyes a hangulata. Ó, ugyan. Ezt ti sem gondolhattátok komolyan. Persze, mind meghalnak. A kérdés már csak az, hogyan. Sőt, nem is ez volt a fontos. A hagyaték, na, az volt fontos. Maradandót akart hátrahagyni azoknak, akik őt követték soron. Nem, nem olyasvalamit, ami kézzelfogható volt. Az butaság lenne. Egy gondolat akart lenni, ami szöget ver mások fejében, és nem hagyja őket nyugodni éjszaka. Egy eszme akart lenni, amit nem lehet elfelejteni. Ez az, amire igazán vágyott, ha a halál kesernyés, de mégis kellemes ízét érezte meg a szája sarkában. Nem akarta, hogy elfelejtsék azt, amit képviselt, aminek az egyik jelképe lett: a szabadságé – avagy az őrületé, ahogy azok hívták, akik nem értették.
Majd válaszolok, ha akarok, barmok. Mindent a maga idejében. – aztán lassan, fagyos tekintetét rájuk emelte a padlóról, amin akárcsak a tengeren, táncot járt a pislákoló lámpa tükörképe. Mosolya lassan lekúszott arcáról, amint szembe találta magát velük. Kellemetlenül kellett volna éreznie magát: elvégre miért ültették volna szorosan a hülye, gyomorforgató szagú vécécsésze mellé? Megalázottnak kellett volna lennie; de nem volt az, kicsit sem. Ahogy kimérten végigfuttatta tekintetét rajtuk akaratlanul is egy szó visszhangzott a fejében, először tompán, majd egyre tisztábban. Szánalom. Szánalom. Szánalom.
Nem akart törődni velük. Elvégre hasonló esetben ők sem törődtek volna azzal, amit ő mond. Itt most ő volt a kiszolgáltatott fél: legalábbis akkor, ha hagyta. A kérdés csupán annyi volt, milyen messzire hajlandó elmenni annak érdekében, hogy úgy érezzék, az ő kezükben van az irányítás?
Úgy döntött inkább a mennyezetről aláhulló vízcseppek monoton hangjára fog összpontosítani. Lassan megemelte mindeddig földön pihentetett karjait, majd az ég felé fordult, hogy kinyújtózhasson. Tudta, hogy figyelik őt, de nem zavarta. Szerette, ha figyelnek rá, nem úgy, mint régen.
Amint a kopogáshoz csatlakozott a falióra kattogása is, ismét megtámaszkodott a földön, csak hogy aztán egy gyors mozdulattal eltolhassa magát tőle, majd állásban kössön ki, ahogy csípőjét előretolta a mozdulat közben. Egy mély levegőt vett, majd hangtalanul ki is fújta azt.
Fejében egy ismerős dallam csendült fel, amint szépen lassan előre tolta vérben ázott, meztelen lábfejét. Már nem tapasztalta azt a ragacsos érzést bőrén, amit pár órával ezelőtt. Ez sem zavarta. Nem az első alkalom volt, nem is az utolsó, tudta jól. Korábban előrecsúsztatott lábára helyezve teljes súlyát megpördült, majd elmosolyodott a kellemet, hirtelen jött émelygéstől. Másik lábár támaszkodott, majd ismét megismételte a mozdulatát. Könnyed és légies volt mozgása, akár még kecsesnek is mondható, legalábbis ha látta volna magát a tükörben.
Mit csinál?
Hát nem látják? Épp válaszolni készül a kérdésre. Sőt, ez már a válasz része, bolondok. Ujjait végighúzta saját oldalán. Lassan, nem sietett: pont úgy, ahogy tette azt a kés élével is, amikor szembetalálta magát azzal a férfival. Aztán végigvándorolt a hátán, amíg úgy nem érezte teljesen kicsavarodott már. Akkor ismét megpördült, közben még talán hümmögött is valamit egy pillanatig.
Ha tudni akarják... Igazán megérdemelte– mondta volna, ha hallották volna őt. Nem tehetek róla, hogy így alakult, ez a sors. Belelépett az apró pocsolyába, pont ott, ahol a föld kissé besüllyedt az egyenetlen betonozás miatt. Amint jobbra lépett, lába vörös nyomott hagyott a padlón. Ismét mosolygott. Szemeit lehunyva ismét megvillant előtte a kép, amint a férfi a földre esett, majd lassan elvérzett. Kerülni akarta a szemkontaktust, emlékezett rá. De ő nem tehetett róla, képtelen volt nem leguggolni mellé, hogy aztán az állánál fogva maga felé fordítva fejét, így arra kényszerítve a férfit, hogy a szemébe nézzen. Látni akarta, amint kileheli magából az élet utolsó sóhaját. Azt akarta, hogy azzal a tudattal haljon meg, hogy figyeli őt.
Erre nem érünk rá, kölyök.
Hát persze, hogy nem. Sok a dolog, mi? Elvigyorodott. Pimaszul, ahogy Ő szerette. Lefogadta, ha Ő ott lett volna abban a pillanatban, odáig lenne érte, a látványáért. Mosolya egyre feljebb kúszott az arcán. Lefogadom, hogy sok a dolgotok, fiúk. Miattam. Ugye miattam?
Jobb lesz, ha abbahagyod ezt az ostoba színjátékot, kölyök.
Színjáték? Milyen színjáték? Hát ezeknek teljesen elment a maradék... Ó. Gondolt egyet, és erősen a rácsnak lökte magát. Térdei a fémnek ütköztek, ők pedig kissé riadtan hátrahőköltek a zajtól. Tényleg azt hiszik, nem léptem még át azt a határt, amiről papolnak? Ez vicces. Halkan felkuncogott. Aztán egy kicsivel hangosabban, nagyon viccesnek találta előző gondolatát. Ostobának találta őket. Egészen szánni valóknak. De nem számított, nem mert...
A kacarászását az ajtó falnak csapódása szakította meg. Egymásra néztek. Ez is megmosolyogtatta őt, de az ezt követő kétségbeesett pillantásuk talán még inkább. Rápillantottak. Csakis rá. Oldalra biccentette fejét, arcáról továbbra sem lehetett levakarni azt a bizonyos mosolyt. Szorosan a rácshoz bújt, mintha csak Ő lenne. Orrát át is dugta rajta, bőrén érezte a fém hidegségét.
- Titta vem som är hemma /Nézzétek ki tért haza/- szólalt meg végül suttogva, mit sem törődve az őt szinte megvakító fénytől, aztán ismét felkuncogott. A. Teljes. Őrület. Határa.
