Végül aztán írni kezdett, mint egy lázas beteg, aki utolsó éber pillanatában a végrendeletét kaparja, nem törődve semmivel. Előrobbanó vágyai félresöpörtek mindenféle megfontolást, amit az idő érlelt volna készre. Nem volt képes tovább korrekt rendbe fésülni az elmondhatatlant, hogy az megfeleljen mások elvárásainak, és tűrőképességük határához igazodjon. Csak írt és írt, ideges tűzben égve vagy két órán keresztül, míg úgy nem érezte, teljesen kiürült a lelke, és semmi sincs, amit még az ép elme szabályai szerint a levél tárgyához kapcsolhatna. Mintha roham múlt volna el, más embernek érezte magát. Tényleg ő csapkodta még az imént a billentyűzetet gyöngyöző homlokkal, ajkát harapdálva? Az önkifejezést sarkalló energia semmivé lett, a saját érzéseivel történő egyesülés keltette teljességérzet elenyészett, és csak a fáradtság maradt.
Az órára nézett, és rezignáltan vette tudomásul, hogy megint hajnali fél négy van, mintha törvényszerű lett volna a korai fekvés tervének bukása. Egyszeriben ahhoz sem maradt elég ereje, hogy legalább megpróbálja objektíven átolvasni a levelet; pontosan tudta, mennyire rossz ötlet, de dolgozott benne a dac, és mint az öngyilkos, aki saját maga alól rúgja ki a széket, hogy többé ne érhesse el, ha akarja sem, elküldte a címzettnek.
Felállt, és az ablakhoz sétált. A nyirkos utca kihaltan csillogott, tapintani lehetett a magányt. Nem maradt semmi, amire gondolhatott volna, fásultan bámult maga elé. Felidézte már az összes emléket; először nehezen ment, aztán semmi erővel nem tudta visszatartani, megtelt velük az agya. Volt bőven kellemes, és kellemetlen. A tudatalattija valamiért az utóbbit részesítette előnyben. Talán mert szeretek sértett lenni; inkább, mint boldog - facsarta tovább a saját szívét. Gondolatai kényszeresen tértek vissza ugyanoda; mintha az éltetné, hogy büdös érzés-hullákon lakmározik. De aztán csend lett. Minden elmúlt, ahogy kiírta magából, és csak a zene szívárgott be kívülről.
Valami zene szól. Milyen zene ez? Nem is rossz.
Végigsimította nyakán a hideg bőrt, aztán a körmeivel cirógatta a mellét, és megborzongott. Túl késő van ehhez. Mindenhez - mosolyodott el. Aludni kéne. Sokáig, hosszan.
Hajába tépett a szél, ahogy befordult a sarkon. Hiába fogta össze a kabátgallérját, a hideg így is átjárta. Nem lehetett már messze, nem lett volna értelme előkeresni táskájából a sálat. Az arcába csapó hideg levegő miatt hunyorogva nézte a környező épületeket, hátha nyomra akad, de a keresett üzlet vagy mégsem ebben az utcában volt, vagy nem hirdette magát feltűnő táblával, mint a többi. Bal oldalon egy hot dog árus didergett kötött sapkában az ernyője alatt, ami csak részben védte a hideg esőpermettől. Mögötte egy műszaki bolt zsúfolt kirakatában villogtak új és használt, de inkább elnyűtt elektromos cikkek, amik láthatóan kevés járókelőt érdekeltek. Néhány házzal arrébb egy könyvesbolt húzódott elég hosszan, aztán ruhaboltok, cipőbolt, táskabolt, egy étkezde, traffik, de semmi olyan, amit keresett. Tanácstalanul nézelődött, kezdett biztos lenni benne, hogy rossz helyen jár. Előhalászta táskájából a fecnit, amin a címet megadták, és összehasonlította a falon függő tábla feliratával, hátha valami ostoba hibát vétett, de az írás egyezett. Nyaka köré tekerte akkor már a puha, kötött sálat is, amit az imént még lusta volt elővenni.
A 69-es szám alatt egy lakóház állt, semmi több. Hiába járkált fel-alá vagy kétszáz méter hosszan, csak azt sikerült elérnie, hogy teljesen átfagyott, és nyirkos lett a kabátja. Ám nem véletlenül aggatta rá számtalan barátja a "makacs" jelzőt az évek során; bár a fogai vacogtak, nem tudott szabadulni elhatározásától, amivel másfél órája felszállt a külvárosba induló buszra. Átok ez, sokszor beismerte önmagának is. Néha segített céljai elérésében, máskor igencsak megnehezítette a mindennapjait, de tény, hogy a legapróbb gondolattól sem tudott szabadulni, amíg az be nem töltötte a szerepét, ha egyszer beférkőzött a fejébe.
