A nagylányok nem sírnak

6. FEJEZET ♡

– Jól áll neked a terhesség – mosolygott.

Azt mondta, hogy jó volt a kaja, csak kalóriaszegény. Megkínáltam a kakaómból és a csokikból is, de nem kért. Ha elfogadta volna, akkor máris nem érezné, hogy kalóriaszegény a felhozatal. Felhívtam Zoét, hogy jön-e haza dél körül, mert ha igen, hozhat nekem ebédet a kínaiból. Ráhibáztam, mert a barátnőmnek is kínai kajára fájt a foga.

– Lassan megyek – nyögte be, miközben puszilgatott.

– Haza?

– Nem, itt leszek a városban, és estefelé visszajövök. Mindjárt dolgoznod kell... – Nézett az órájára.

– Ja, tényleg. Már majdnem elfelejtettem – nevettem keservesen.

Simán elviselném a mindennapokat így, hogy elmegy a dolgára, és visszajön hozzám.

Az ebédszünetet vártam a legjobban. Zoé hozott zöldséges sült tésztát és rizst. Elkezdtünk enni, amikor váratlanul újra megkívántam a mogyorókrémet. A villával a tésztát ettem, a kanállal pedig a mogyorókrémet.

– Hogy lehet a kettőt egyszerre megenni? – pfujolt.

– Csak jólesik.

– Nem akarok terhes lenni – nevetett.

– Megkóstolod? – vigyorogtam, miközben nyújtottam felé a mogyorókrémes üveget.

– Meghagyom neked.

Mikor már majdnem végeztem a munkával, anya felhívott. Gyorsan felvettem, és közöltem, hogy dolgozom, de később vissza fogom hívni. Nem akartam a saját időmet rabolni, haladni akartam a szempillaépítéssel. Este hét óra volt, amikor ránézetem a telefonomra, miután hazament az utolsó vendégem. Takarítás közben már azt sem tudtam, hogyan mozduljak, mert rohadtul megfájdult a hátam. A kanapén feküdtem, és erőt vettem magamon, hogy felhívjam anyámat.

– Ne haragudj, még csak most végeztem – kezdtem.

– Ilyenkor? – kérdezte meglepődve.

– Ilyenkor, igen. És még mikor lesz este...

– Ezt hogy érted? Feküdj le időben, és pihenj sokat!

– Nyugi, időben lefekszem. Mint mindig.

– Aha... És veletek mi van? Hogy bírod nélküle? – kérdezte pimaszul.

– Már két napja nálam van – válaszoltam.

– Nem úgy volt, hogy még a nyaralás után sem találkoztok?

– De, igen, csak időközben rájött, hogy nem bírja ki nélkülem.

– Az lenne már a legjobb, ha odaköltözne. A gyerek érdekeit kellene néznetek.

– Anya, pont ez a baj, hogy a gyerekeit nézi. Soha nem fog lépni.

– És ebben az esetben a te gyereked nem számít? – mérgelődött.

– Számít.

– Annyira nem, ezek szerint. Alapból a családja nehezen fér bele az életébe, és még itt vagytok ti is – sóhajtozott.

– Nem mehet ez így örökké, tudom.

– Meddig szándékozod hagyni magadat?

– Ezt meg hogy érted?

– Arra, hogy még egy ilyet keresve sem találna, mint te. Kihasználja a helyzetet, és sosem fog elhagyni, vagy ha úgy tetszik, békén hagyni.

– Oké, az tény, hogy ilyen hülye nincs még egy, de nem azért nem hagy el, amiért te gondolod. Hihetetlen, tudom, de szeretjük egymást.