❝ -Emlékszel rám?-kérdeztem sejtelmes mosollyal, miközben áthatóan figyeltem Őt. Íriszei nagyra nyíltak a benne felgyülemlő ijedtségtől-Én vagyok az a lány, akit átejtettél.-szóltam, majd kinyújtottam felé a karom, amely áttetsző volt, ugyanis még c...
Meg is hoztam a tizennegyedik fejezetet, amely minden reményem szerint elfogja nyerni a tetszéseteket, ugyanis ebben a részben már feltűnik a valódi ok, amiért a két főhősünk érzékelhetik egymást. Nagyon remélem, elfogja nyerni a tetszéseteket!
Köszönöm szépen nektek a rengeteg megtekintést, voteot és kommentet egyszerűen csodálatosak vagytok!
Jó olvasást! Millió puszi és hatalmas ölelés: Ladybady ♡
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
~A szerelem egy megelőző életnek emléke és egy bekövetkezőnek előérzete.~
Arsene Houssaye
Adeline Webster~
-Hogy?-vonta össze a szemöldökét riadtan az előttem álló, másodpercekkel később pedig tett egy bizonytalan lépést hátra. Észleltem, amint szívének erős dobbanásai még sűrűbbek lettek, emellett még annál is jobban megrémült, mint eddig az én helyzetemet látva. Biztos voltam abban, hogy bár mérhetetlenül hiányoztam neki, attól még a saját családjának elvesztése is erősen rátelepedett a szívére. Már, ha igazam volt.
-Nem tudom, hogy tényleg így van-e, egyszerűen csak képtelen lennék a normális és hihető dolgok közé besorolni azt, ami velem történne. Nem létezik olyasféle engedmény, hogy egy halott visszatér az élők közé.-tártam szét a karjaimat, majd éreztem, amint egy apró könnycsepp lecsordult az arcomon, ezzel talán megcáfolva a mondandómat.
-Lehet, hogy ez most egy kivételes alkalom.-rántott vállat, majd lesütötte a szemeit, így azoknak a figyelésének hiányától hűvösebbnek éreztem a valójában is jéghideg testemet. Közelebb sétáltam hozzá, ámbár csak erőfeszítéseket tehettem annak érdekében, hogy észre vegyen, elvégre normális módon nem tudtam hozzáérni.
-Mi történik velünk?-kérdeztem szipogva egy kicsit, mire az előttem álló fiú tanácstalanul megingatta a fejét.
-Bárcsak tudnám, Adeline.-suttogta, majd íriszeimbe nézett, amelyekben lévő könnyek elhomályosították előttem a fiú gyönyörű smaragdzöld kozmoszait. Észleltem, amint megpróbálta megsimítani az arcomat, de képtelen volt rá, emiatt én is felemeltem mindkét tagomat, megfogtam hibátlan vonásokkal rendelkező arcát, majd közelebb hajolva hozzá egy apró puszit adtam ajkaira, amely mozdulattól bizsergés futott végig a gerincemen. Amint felnéztem rá feltűnt, hogy szélesen mosolygott és még akkor is behunyva tartotta pilláit.
