Nanashi

1

2020. augusztus 12. 21:47

Lépteim koppanásának visszhangja kísért a hosszú folyosón. Előttem egy lámpa horrorfilmekbe illően villódzott fel-alá, s talán ez volt az egyetlen támpontom a sima fehér falak mellett, hogy merre is tartok. Miután pedig elhagytam, már látni véltem magam előtt a derengésből magabiztos körvonalakkal kirajzolódó vasajtót. Odaértem, előhúztam fehér köpenyem alól a biztonsági kártyát, majd a kétszárnyú ajtó melletti kis fémdobozhoz illesztettem, amely vörösről zöld fényűre váltott, s folyamatos sípolással jelezte, hogy bemehetek. Belöktem hát magam előtt az ajtót, ami engedelmes nyikordulással arrébb is állt, majd mikor már a sípolás abba maradt, visszanéztem még egyszer utoljára. A rácsos ablakain keresztül még láttam a folyosót, ahonnan jöttem, a villogó neoncsővel együtt, ami már akkor baljóslatúnak tűnt. De hát nem tudhattam, így nem is foglalkoztam vele, pedig az a lámpa már akkor előre jelezte a bajt, hogy itt huszonnégy órán belül sokan meg fognak halni.

Naivan magam mögött hagyva hát a biztonságos folyosót, és az ajtót, ami amolyan védelmi vonalnak és menekülési útvonalnak számított, jobbra fordultam, és folytattam utamat az üres folyosókon. Az, amin akkor haladtam, már kevésbé tűnt barátságtalannak, hisz derék magasságig fel volt csempézve, a plafonon pedig hasonlószínűre festett csövek futottak menetirányt. Sosem tudtam melyikben pontosan mi folyik, csak abban voltam biztos, hogy az a vékony, amin piros jelzések vannak, az vezet a kijárat felé, s bármikor eltévedek a katakombára hajazó létesítményben, azt kell majd keressem. A csöveken kívül pedig a mellettem monoton sorrendben egymást követő ajtók feletti ventilátorok keltettek némi zajt, hogy kevésbé érezzem magamat egyedül. Bár így is elég áporodott volt ott a föld alatt a levegő, legalább attól nem kellett tartanunk, hogy megfulladunk. Pedig igen sokan dolgoztak odalent a laboratóriumokban, amit a közemberek csak a városi korház kutatólaboratóriumaként ismertek. Annyi biztos volt, hogy kutattunk, és hogy a korház épülete alatt volt, de egyáltalán nem az zajlott már ott, mint mikor még odakerültem.

A semmiből jelent meg egy férfi, Logan Moerman Professzor, egy hivatali megbízással, meg egy rakat számunkra ismeretlen furcsa géppel és szerrel. Mint aztán kiderült, a város önkormányzata bízta meg a laboratóriumot, hogy segítse Moerman professzor munkásságát, mivel egy különleges szeren dolgozott, amin persze miután piacra dobják, jót kaszálhatott volna a kormány, a város és a korház, meg a hírnevünknek sem ártott volna. Ez mind szép és jó, és addig még működött is volna, ha az eljárás, amit ki akar kísérletezni, nem teljesen őrültség. Hiszen a híres neves Logan Moerman megálmodta, hogy készít egy szert, amivel állati minták segítségével fel lehet majd turbózni az embereket, s mivel ő szentül meg volt győződve arról, hogy ez működőképes, mindent meg is kellett tennünk, hogy sikerüljön. Mert a mi, mezei vegyészek, kémikusok és biológok szava mit sem ért ilyen nagy koponyákkal szemben, akik a józan észt semmire sem tartják. Nem volt egy épkézláb elképzelésünk róla, hogy még is hogyan kellene megvalósítanunk, konkrétan mínuszból kellett kiindulnunk, mert az sem volt meg, hogy miből dolgozzunk, így egyáltalán nem túlzok, ha azt állítom, hogy a lehetetlent kellett teljesítenünk. Így aztán ne csodálkozzon senki azon, ami azon a végzetes napon történt, hisz már pár hete javában dolgoztunk a semmin, hogy alakítsunk belőle valamit, míg a mélyen tisztelt ötletgazda pedig csak felszegett állal sétálgatott a fehérköpenyesek között, és gyakorolta a fotó-mosolyát.

Mint minden nap, aznap is elmérgelődtem ezen, míg meg nem érkeztem a megfelelő ajtóhoz, ami a megfigyelő laboratórium volt. Nagy levegőt véve megigazítottam a köpenyem, majd benyitottam a légkondi zaj és áporodott levegő szagától mentes terembe, ahol kutatótársaim serényen dolgoztak. Még nem volt meg a műszakváltás, így azok ácsorogtak fáradtan a hosszú asztalok mellett, akik már reggel óta. Különböző megfigyeléseket és teszteket végeztek bizonyos mintákon, amiktől mivel még csak pár hete vizsgáltuk őket, nem várhattunk komoly eredményeket. De azért csináltuk, mert ez lett mondva és nem tehettünk másként. A legszélső asztalnál, ahol elhaladtam, valaki éppen egy mikroszkóp fölé görnyedve elhúzott szájjal csóválta a fejét, míg a mellette álló sóhajtva firkantotta le a kezében tartott papírra az újabb negatív eredményt. Ahogy vártam, továbbra sem haladtunk semerre, csak tengődtünk a bizonytalanságban.