A határvonalon túl

18. fejezet - Sosztakovics és Vosztok-1

– Máson sem jár az esze, hadnagy elvtárs – csipkelődtem, és kiszabadítottam magam szorításából.

– Kikérem magamnak! – színlelt felháborodást.

A gyümölcsösbe érve izgatottan ugrottam ki a kocsiból, türelmetlenül toporogva vártam, hogy Vaszilij odasétáljon mellém, és világítsa az utat a zseblámpával. Kéz a kézben indultunk el a csúszós domboldalon felfelé. Idegesen dobolt a zseblámpán, felnéztem a fényben halványan kirajzolódó vonásaira, szája szélét rágcsálta.

– Rá akarsz gyújtani? – kérdeztem rá.

– Ennyire feltűnő, hogy majd' meghalok egy cigiért? – morogta.

– Eléggé – csóváltam meg fejem. – Na, gyújtsd rá, ha nem bírod ki – forgattam szemeim.

– Az előzőt épphogy elkezdtem! – mentegetőzött, és átadta nekem a lámpát, hogy cigarettát vehessen elő.

Akárhogyan hadakoztam vele, még mindig lehetetlenül vonzónak találtam, ahogy jólesően kifújta a szürke füstöt, merengve bámultam. Amit Vaszilij, persze, észrevett.

– Na, mi az? – lökött oldalba könyökével.

– Semmi – fordítottam el fejem.

Eleresztette kezem, és vállamat átkarolva húzott magához, úgy bandukoltunk házikóhoz. A tornácon aztán Vaszilij eldobta a csikket, és benyitott, megszokott mozdulattal kapcsolta fel a villanyt. Pillantásom rögtön az asztalon álló lemezjátszóra esett.

– Hát ez honnan van? – kérdezte, és bezártam magam mögött az ajtót.

– Averkijtől szereztem.

Vaszilij az asztalra dobta kabátját és kucsmáját, a kályhához lépett, hogy begyújtson.

– Ő tud róla? – Letettem a zseblámpát a lejátszó mellé, érdeklődve vettem szemügyre.

– Már hogyne tudna! Ő adta a lemezeket is.

Kibújtam a kabátomból, és a Vaszilijéra tettem. Kíváncsian vettem kezembe a kupacon legfelül heverő lemezt, próbáltam kibetűzni a zeneszerző cirillel nyomott nevét. Kimondani nem mertem, mert biztosra vettem, hogy rosszul hangsúlyoznám.

– Averkij Szergejevics zenekedvelő? – csodálkoztam.

– Az. Zenél is, kiválóan játszik hegedűn és zongorán.

– Éppen ő? Sosem gondoltam volna! – hitetlenkedtem.

– Látod, látod, mondtam, hogy ne ítélkezz olyan hamar. – Rázárta a fellobbanó lángokra a reteszt, és odalépett hozzám. – Ismered Sosztakovicsot? – vette ki a lemezt a kezemből.

– Nem – ráztam meg fejem.

– Annyira nagyon én sem – ismerte be Vaszilij, és vigyázva kivette a korongot a papír tokból, hogy a lemezjátszóra tehesse.

Hamarosan lágy dallam hangzott fel csendesen.

– Ez mondjuk pont ismerem. – Vaszilij a kezét nyújtotta. – Szabad egy táncra, szépséges hölgyem?

– Jaj, nem tudok táncolni! – tiltakoztam elpirulva.

– Én sem – vont vállat Vaszilij. – Na, gyere, nincs itt rajtunk kívül senki.

– És te nem fogsz kinevetni, mert kétballábas vagyok? – akadékoskodtam.

– Dehogy – somolygott.

Derekamnál fogva magához húzott, balomat a vállára tettem, jobbomat a kezébe csúsztattam. Kicsit esetlennek éreztem magam, de hagytam, hogy vezessen. Szerelmesen csillogó szemeit és gyengéd mosolyát néztem, miközben a dal kellemesen zengett a februári éjszaka csendjében. Az erőre kapó tűz néha vidám lendülettel pattant egyet.