Novelláim

1. Szerelmem, Bryan

Már egy hónapja, hogy vége. Nincs többé. Eltűnt a föld színéről. Sokszor megkérdezem magamtól a tipikus "Mi lett volna, ha...?" kérdéseket. Mi lett volna, ha nem lök el? Ha nincs ott, abban a pillanatban? Ha az autó lassabban jött volna? Ha megállt volna? Ha mondjuk nem a rohadt út közepén állok meg, hanem rohadtul tovább megyek?

Ha nem lettem volna? Ha nem ismert volna? Ha nem lettem volna olyan kurva makacs? Olyan kérdéseket teszek fel magamnak, mikre már senki nem tudja a választ. Pedig, ha ő most itt lenne, mindenre tudná a megoldást. Mindenre.

Bryan, mi a faszért kellett utánam jönnöd? Miért most kellett bekapcsolnod a szuperhős módot? Miért? Miért haltál meg? Miért hagytál itt engem? Itt, a sötétben. A vaksötétben, egyedül. Magányosan. 

Ha akkor nem vagyok éppen olyan, amilyen, még most is itt lennél, velem. Velem. Engem ölelve. Csókolva. Itt lennél, nem hagynád, hogy elmerüljek az önsajnálat bűzös mocsarában. Te lennél a kötél, mellyel kihúzom magam az iszapból. Te lennél a mentőmellényem, mely melegen körbeölel és nem enged a mélybe süllyedni. Gyertya lennél, melyet ha meggyújtok, eltűnik vakságom. Ez lennél.

De nem vagy. Ehhelyett 4 méter mélyen a földbe vagy eltemetve egy fadobozba. Ott vagy. Élettelenül. Szemekkel, melyek nem nyitódnak fel újra, hogy lássanak. Bőrrel, mely örökké hideg marad. Lábakkal, mik soha többé nem futnak. Kezekkel, melyek nem ölelnek többet.

Szívvel, mely nem dobog... soha többé... Miattam. Miattam történt minden. Minden...

Emlékszem, éppen filmet néztünk. Telefonod képernyőjén, melyen éppen valami értelmetlen instagram posztot néztem, melyre már nem is emlékszem, megjelent egy messenger üzenet. "Remélem, ma is találkozunk, szívem! <3". Az exedtől jött. Én hülye, meg se kérdeztem, csak elkezdtem kiabálni. Emlékszem, hogy kiszaladtam a házból. Emlékszem, hogy ordítottad a nevem. Sokáig szaladtam, te pedig utánam jöttél. Majd úgy gondoltam, meghallgatlak, így megálltam az út közepén. Persze, csak akkor gondoltam rá. Emlékszem, hogy láttam a pánikot a szemedben, mikor megfordultam. Ahogy rohantál hozzám. Ahogy láttam a villanást, mielőtt ellöktél. A förtelmes csattanásra, mellyel az autó neked, majd egy villanyoszlopnak csapódott.

Zúgott a fejem. Sípolt a fülem. De mindezek ellenére hallottam, ahogy nevemet mondod kínok közt. Ahogy szenvedésed ellenére is rám gondoltál. Odarohantam hozzád.

Szádból, orrodból vörös zuhatagként folyt a vér. Letérdeltem, zokogva szorítottam izmos kezedet, mellyel 20 perce még a derekamat szorongattad.

"-Annie... - mondtad. - Annie... Szeretlek... Nagyon szeretlek...

-Én is... - zokogtam. - Én is szeretlek... Minden rendben lesz... Jól leszel... Mindjárt... Mindjárt hívom a mentőket..."

Azzal előkaptam a telefonomat, bemondtam a címet a mentőknek és már tértem is vissza hozzád. Emlékszem, ahogy szorítottad a kezem. Ahogy ismételgetted a nevem, és azt a szót, melyet egész életemben hallgatnom kellett volna a szádból. Emlékszem az érzésre, ahogy kezed szorítása enyhül... Ahogy szemedben kihuny a fény... elhagy az élet... Szíved nem dobog többet... Tüdőd nem vesz levegőt... Szemed fennakad, ahogy lelked elhagyja szilárd valóját, s felszáll a mennyek kapujáig.

Pár perccel később megérkezett a mentő. Elkésett. Nem segíthettek. Nem segíthettek, miattam. Mert, ha előbb hívom őket, élnél. Ha nem álltam volna meg az úton, élnél. Ha nem futottam volna el, élnél. Ha nem lettem volna olyan hisztis, élnél. Ha nem mentem volna át filmezni, élnél. Ha nem találkoztunk volna 3 éve, élnél. Nélkülem élnél. 

És most miattam vagy halott. Halott, egy koporsóban. Egy koporsóban, mely négy méterrel van a föld alatt. 

Ülök az ágyamon, és ezen gondolkodom, egy pengével a kezemben. Olyan könnyen vége lehetne. Nem lenne több kín. Szenvedés. Önsajnálat. Együtt lehetnénk a túlvilágon. De ha meghalnék, te miért haltál volna meg? Mi értelme lett volna megmentened, ha én is véget vetek az életemnek? Hiába mentél volna el. A semmiért haltál volna meg. A semmiért. Pedig értem tetted. Feláldoztad magad, hogy én élhessek. 

Ezekkel a gondolatokkal dobom a kukápa ócska borotva pengémet. Felkelek az ágyról, felkapok valami elfogatható göncöt. Lebattyogok a nappaliba, ahol anya éppen két kisöcsémmel játszik.

-Annie! - kiált fel Michael, majd Ethannel a nyomában odaszalad hozzám. Letérdelek, és magamhoz szorítom őket.

-Sziasztok. - suttogom hajukba. Elengednek, szaladnak is vissza tovább játszani. Anya feláll, szomorú mosollyal és széttárt karral közelít felém. Szorosan megölel.

-Örülök, hogy visszajöttél, kislányom. - suttogja, majd ő is elenged.

-Megkaphatom a kocsit? Nyugi, nem csinálok vele semmit. - kérdezem félénk mosollyal az arcomon. Bólint, mire felkapom a kocsikulcsot, kimegyek a házból, és elindulok a legkülönlegesebb helyre, ahova csak mehetek.

Mikor odaérek a parkba, kiszállok a kocsiból, bezárom, és elindulok. A kistavat már méterekről meglátom. Leülök a partjára.

Ahogy nézem a vizet, visszaemlékszem arra, hogyan kezdődött a történetünk...

3 éve történt, nyáron. Éppen Ethannel játszottam itt, a parkban. Michael otthon maradt anyával. Ethannel bújócskáztunk. Elfutott valamerre, de mivel számoltam, nem tudtam, merre. 10 perce kerestem, mikor megtaláltam itt, veled. Telefonnal a kezedben mosolyogtál rá. Rövidnadrág volt rajtad, egy olyan pólóval melyben tökéletesen kirajzolódott izmos mellkasod. Odamentem hozzátok.

-Nézd, ő a nővérem, Annie. - mondta Ethan fülig érő vigyorral. Ahogy felnéztél rám, azzal a csodálatos, mélykék szemeddel, melyekben mindig elvesztem. A szívdöglesztő mosolyoddal, melyet minden találkozásunknál rám villantottál. Felálltál, nyújtottad a kezed.

-Bryan.

Ahogy rajtad gondolkodom, eszembe jutnak azok a csodálatos emlékek, melyeket neked köszönhetek. A nyári tábortüzek. A sátorozások. A közös nyaralásaink. A kirándulások az erdőben. A közös karácsonyok. A filmezések. A bulik. Az ölelések. A csókok. Te.

Hiányzol. Nagyon. Most még nem vagyok jól. De igyekezni fogok. És egy nap jól leszek.

Hátradőlök, és ahogy felnézek az égre, rád gondolok.

-Ígérem, hogy helyetted is élni fogok, szerelmem.