A határvonalon túl

17. fejezet - Rettegett Ivan

– Vaszilij nem tud tankot kezelni.

– Teljesen mindegy. Na, menj már öltözni – lökdösött el a mosogatótól a szobám felé. – Nem lesz semmi gond, esküszöm neked.

– Hát legyen – adtam meg magam.

Húsz perccel később beszálltam a kocsiba Dávid mögé, ő barátságosan köszönt, érdeklődött hogylétem felől. Úgy tűnt, az én sikeremnek tudta be a változást Katka véleményét illetően, és sokkal kedvesebben viselkedett velem, mint korábban. Szórakozottan cseverésztem vele és barátnőmmel, de közben nem tudtam legyűrni azt a furcsa, szorongó érzést, ami már odafent is elfogott. Reméltem, hogy nem fogunk bajba kerülni.

A Bodrog partján, egy tisztás közepén állt az a lyukas fém hordó, amiről Dávid és Pisti beszéltek, néhány hólepte rönk és egy görbén összetákolt pad vették körül. Amíg Dávid és Pisti kikaparták a havat a hordóból, addig Peti és Ádám viszonylag száraz faágak után néztek, a lányok pedig csacsogva láttak neki kipakolni a hozott szalonnát, kolbászt és hurkát. A folyópartra evickéltem, óvatosan léptem le a Bodrog jegére, az elég stabilnak tűnt csizmáim alatt. Tettem néhány lépést befelé, a lehajló faágak alól kilestem az átlátszó köd mögött sejlő hegyaljai borvidékre, a befagyott Bodrog tisztán és fehéren terült el alatta. A fekete szőlőkarókról Vaszilij jutott eszembe, a vállamra nehezedő zubbonyának illata, hűvös érintése, puha csókja, a fülledt órák az olvadó téli délutánban.

– Szép, igaz?

Megilletődötten pislogtam fel Petire, nem vettem észre, mikor állt meg mellettem. Karjaiban faágakat tartott, rám mosolygott.

– Az – hagytam rá tartózkodóan, és eliszkoltam a többiekhez.

Hamarosan fellobbant a tűz, nyársra tűzve sült felettük az étel, sercegett a lecsöpögő zsír. Valamelyik kocsi hátuljából poharak, valamint bor és pálinka került elő, a hangulat hamar oldottá vált. Bár együtt nevettem a többiekkel, a gyomromban tátongó kellemetlen érzés tovább kísértett. Az egyik rönkön ücsörögtem felhúzott térdekkel, kesztyűs kezemben forgattam a bort, amibe alig-alig ittam bele. Noémi és Katka a barátaik ölében ültek, Lilla és Peti a lócán andalogtak, Pisti pedig egy horgászszéken gubbasztott, amit a kocsi csomagtartójából szedett elő. Igyekeztem elhessegetni a baljóslatú gondolatot, hiszen minden a legnagyobb rendben volt.

– Szóval akkor elvisznek augusztusban bakának? – szólt oda Dávid Ádámnak.

– Úgy tűnik – vont vállat Ádám egykedvűen.

– Elrepül az hamar – legyintett Pisti. – Egy év, nem sok. Eltűröd a bolond tiszteknek, hogy ordítsanak veled, éjszakánként meg jól berúgtok a fiúkkal.

– Hű, alakizni másnaposan maga a pokol! – csóválta fejét Dávid.

– Na, de ezt figyeld! – röhögött fel Pisti. – Amikor rádiós voltam, néha befogtam a ruszkikat, azt' jól megmondtam nekik oroszul, hogy a kurva anyjukat!

A fiúk hangosan hahotáztak, Pisti a könnyeit törölgette. A lányok elnézően mosolyogtak, és lopva sandítottak rám, zavartan kortyoltam boromba.

– Na, majd aztán énekled te is, Ádika – nevetett Dávid –, majd énekelheted te is, hogy... De szeretnék, de szeretnék... – zendített rá.

– Kun Bélával beszélni! – rikkantotta Pisti.

– De hülyék vagytok – forgatta szemeit Noémi.

– Megmondanám Kun Bélának magának! – harsogta Dávid.

– Nem is így van! – kotyogott közbe Peti.