Örökké az enyém /befejezett/

2. Camryn

Megfogtam a kezét és megráztam.

-Camryn. - mondtam. - Kösz, hogy megmentettél. - hebegtem. Felnevetett és elengedte a kezem. Észre se vettem, hogy még mindig fogtam.

-Nincs mit. - mondta mosolyogva. - Ha megkérdezhetem, miért menekültél? - kérdezte. Nem voltam biztos benne, hogy bízhatok benne. Bár abból nem lehet semmi baj, ha elmondok neki egy kicsi részletet. Abból végülis nem lehet baj. Soha nem bíztam meg eléggé az emberekben. Köszönhetően az emlékeimnek anyáról és a barátjáról, egy csepp önbizalmam sem volt. Van az a mondás, "Ha nem bízol magadban, nem bízol másokban." Na, ez pont rám jellemző. Egész életemben megmondták, mit tegyek. Most először, azt mondhatok, amit akarok. Nem ismerem ezt a fiút. Nagy valószínüséggel soha nem találkozunk többé. Akár azt is mondhatom neki, kiraboltam egy bankot.

De én mégis, ahelyett, hogy bármit is mondtam volna, sarkon fordultam és elrohantam. Egyszer sem néztem hátra. Tudtam, hogy nem követ. Nem is vártam el. Nem is kellett. Nem engedhetem túl közel az embereket, mert ha valaki megtudja az igazságot, egyedül maradok. Már így is mindenki undorodik a külsőmtől, amit megértek. Sőt, átérzem. Nem kell, hogy megismerjenek ahhoz, hogy ne szeressenek.

Mikor hazaértem, apa már otthon volt. Nagyszerű. Mégegy érdektelen "Hogyvagy? Jól, kösz." beszélgetés. Mindig ez van. Már megszoktam, hogy nem érdeklődik utánam igazán. Most azonban, ahelyett, hogy köszönt volna, mikor meglátott, bement az irodájába. Apám az egyik gazdag ember San Francisco városában, akinek számos étterme van. Ennek köszönhetően remekül élünk. Nekünk is megvannak a magunk személyes bajai, de alapvetően jó életünk van pénzügyileg. Mikor kijött az irodából, egy papír volt a kezében. Odajött hozzám, megvolt a szokásos szia, majd átnyújtotta a lapot. Egy ajánló levél volt egy bárhoz pár utcányira. Aha. Szóval most azt akarja, hogy dolgozzak. Végül is nincs nagyon más dolgom.

-Nem kell itt dolgoznod, ha nem akarsz. Csak gondoltam, jólesne egy kis munka a nagy semmittevés közepette. - mondta apa.

-Rendben. - mondtam fél perc habozás után. - Mikor kezdhetek?

-Már ma is ha szeretnél.

-Akkor ma.

Hát, így jutottam el idáig. Most éppen az új munkahelyemre tartok, a Redbe. Odafordulok az autót vezető sofőrömhöz. A feje hátulról éppen olyan feketének látszik, mintha becsuknám a szemem.

-Itt már kitehet. - mondtam, mikor már egy utcányira voltunk a klubbtól. Nem voltam olyan védtelen.

-Az apja azt mondta, addig nem mehetek haza, amíg nem láttam, ahogy bemegy a Reddbe, úgyhogy ne is álmodjon róla, hogy eltűnik a szemem elől. - mondta komoran, én pedig beletörődtem, hogy nem tudom lerázni.

Megérkeztünk a Redhez. Kiszálltam, elköszöntem a sofőrtől, majd bementem a bárba. Majdnem teljesen üres volt. Páran takarítottak, Egy lány pedig éppen poharakat törölgetett, mikor felnézett, és elmosolyodott. Lerakta a poharat és a könyharuhát, kijött a pult mögül, megállt előttem és a kezét nyújtotta. 

-Anna. - mutatkozott be. Hosszú, vörös, göndör haját copfba fogta, kék szeme csak úgy ragyogott. Fekete ujjatlanja alól kilátszódtak a vállát borító szeplők. Olyan volt, mint egy angyal.

-Cam. - ráztam meg a kezét. Mosolyt varázsolttam az arcomra. Akkor kezdődjön a munka.