A határvonalon túl

14. fejezet - Acélváros

Másnap reggel hétkor, más választásunk híján, ott fagyoskodtunk a gyéren kivilágított peronon a hófödte semmi közepén. Az egyik pad szélén ücsörögtem zsebre dugott kezekkel, homlokom anya könyökének támasztva pislogtam laposakat. Tőlünk pár lépésnyire Imre türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra, kitartóan hunyorgott a sötétségbe, hátha megpillantja a mozdonyt.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy régi, elnyűtt kesztyűjét viselte az új helyett, amit karácsonyra adtam neki.

– Miért nem mehettünk busszal? – bosszankodott.

– Egyszerűbb a Tiszain felszállni a diósgyőri vonatra Hejőcsaba felé – felelt anya.

– A busz gyakrabban jár, mint a hülye vonat! – panaszkodott Imre.

– Hagyd már abba az állandó nyavalygást! – mordult rá anya.

– Katasztrófa a közlekedés errefelé! Budapesten már rég elment volna vagy négy villamos, mióta itt ácsorgunk.

– Ez nem Budapest, kisfiam.

– Pontosan, ezt mondom!

Fél füllel hallgattam a vitát, nagyokat ásítottam sálamba. Az egyetlen dolog, ami vigasztalt, hogy legalább egy nappal közelebb kerültünk az újévhez, és nemsokára ismét találkozhattam Vaszilijjal.

Szemem sarkából figyeltem fel a közeledő alakra, odaköszönt nekünk.

– Szia, Ilonka! Sziasztok!

– Szervusz, Irénke! – üdvözölte anya.

Felkaptam fejem, és a magas, vastag kabát ellenére is soványnak tűnő hölgyre néztem. Gerleinére ismertem, Palika édesanyjára. Kezében telepakolt szatyrot hozott.

– Csókolom! – köszöntünk egyszerre Imrével.

A lámpák fényében is jól láttam, hogy nyúzott volt az arca, mély árnyékok barázdálták, szemei felpuffadtak, mint aki napok óta sírt.

– Rokonokhoz? – csevegett anyu.

– Nem – rázta fejét Gerleiné. – Palikához megyek az Erzsébet kórházba.

Gyomrom ijedten ugrott görcsbe.

– Kórházba? – csodálkozott anya. – Mi történt?

– Hát...

Gerleiné tétovázott, elfordította fejét, mintha a vonatot keresné a sötétségben.

– Szenteste legurult a lépcsőn – mondta elfúló hangon. – Tudod, csúsznak a fokok a sok hótól. Szegény Palika leesett a legfelsőről... Kórházba került, ott töltötte az ünnepet.

Arcomból kifutott a vér, és örültem, hogy eltakarta a sál. Megszédültem, homlokom anyu könyökének döntöttem. Tompán érzékeltem, hogy Imre megállt mellettem összefont karokkal.

– Ez szörnyű! – sajnálkozott anya. – Remélem, hamar jobban lesz. Nem lett semmi maradandó baja?

– Nem, nem, szerencsére. – Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. – Pár hét, és felépül.

– Ejnye, de rémes – ciccegett anya. – Mindig a legrosszabbkor jönnek az ilyen balesetek.

– Igen, csúnya baleset volt – motyogta Gerleiné.

Ahhoz túl korán volt, hogy a bakter bejelentse a vonat érkezését, de a mozdony kerek, élesen világító lámpáját messziről kiszúrtuk. Ráérősen, fémes nyekergéssel gurult be a vágányra, sziszegve fékezett le előttünk. Imre felsegítette Gerleinét és anyát a meredek lépcsőn, aztán nekem nyújtotta kezét. Beültünk egy üres, nemdohányzó fülkébe, Imre és én egymással szemben az ablakhoz, anyu mellém telepedett el. Bátyám az összegyűrt sálját használta párnának, épphogy a vonat mozgásba lendült, ő már békésen szuszogott.