Csak fekszem mellette. Figyelem a naplementét, teljes a nyugodság. Végtelen boldogság fog el, szinte a felhők fölött lebegem. Védelmező karjai biztonságot nyújtanak nekem és gondolataimnak. Látom a kertet teli virágokkat, fákkal, egy futkározó kutyussal. A tornácon állok, ő odajön és hátulról ölelésébe von. Csak ő, én és a természet csendje, mely mégis oly hangos. Látom magunkat, gondtalan arccal, ahogy éppen a rózsaszínködben lebegve létezünk. De egy váratlan pillanatban a köd elillan. Az elképzelt, mégis valóságosnak hitt kép szertefoszlik, majd lassan eltűnik. Visszatérek a keserű valóságba, hol egyedül, gondokkal küszködve, boldogtalanul harcolok napról napra. Ezért vagyunk itt, túlélni.
