A határvonalon túl

13. fejezet - Karácsonyi perpatvar

– Én szeretem őket!

– Te teljesen hülye vagy, Magda.

Szemembe húzta a sapkát, ingerült mozdulattal igazítottam helyére, és felpillantottam bátyámra.

Imre és én alig hasonlítottunk egymásra, mindössze az ugyanolyan világosbarna, örökösen borzas hajunk és szemeink kerek formája árulkodott róla, hogy testvérek vagyunk. Bár az ő szemei kékek voltak, mint az anyáé, az enyémek meg sötétbarnák, mint az apáé.

A bakter sípja hosszan harsant, egy zöld folt integetett valahol a vonat végében, a szerelvény egy döccenéssel ismét mozgásba lendült.

– Katasztrófa volt az út – zsémbelődött Imre, miután a vonat elzúgott Sátoraljaújhely felé. – Az utolsó percben kaptam el a csatlakozást a Tiszain, mert késve indultunk a Keletiből. Alig várom, hogy egyek és aludjak...

– Na, gyere – karoltam belé, és sínek felett átlépve a kapuhoz indultunk. – Melegítek neked otthon borsólevest meg rántott húst, mit szólsz?

– A lelkemet is eladnám érte! – sóhajtott Imre.

Hirtelen odahajolt hozzám, és beleszimatolt a levegőbe.

– Te cigiztél? – szegezte nekem.

Meglepetten hőköltem hátra.

– Dehogy! – tiltakoztam. – Biztos magadat érzed. Dohányzó fülkében ültél, nem?

– Igaz – hümmögte Imre. – Na, és holnap van még iskola?

– Négy rövidített óra délelőtt, tizenegyre szerintem végzünk.

– Akkor holnap suli után megvesszük a fát – határozott Imre. – Majd megvárlak az iskola előtt. Minél előbb szeretném letudni a karácsony legrosszabb részét.

– A karácsonyfa vásárlást? – találgattam.

– Nem – komorult el. – Hanem azt, amikor bele kell faragni a fát a talpába.

Fejemet csóválva nevettem rajta.

– Aztán mesélj – kértem, az üres úton sétáltunk a ködben alig sejlő város felé –, milyen az élet Budapesten?

– Zajos és sietős, mint amilyen Budapesten mindig. Tudod, amikor ott vagyok, mindig haza vágyom, most meg egészen hiányzik a város.

– Hiszen alig pár perce vagy itthon.

– Lehet – vont vállat. – Hiába, elragadott a pesti élet. Megbeszéltük Dani barátommal, tudod, a miskolci fiúval, hogy visszamegyünk szilveszterre a városba.

– Igazán?

Talán el sem kell neki mondanom most, békésen tölthetjük a karácsonyt – futott át gondolataimon.

– Igen, ott ünnepelnénk. Képzeld, múltkor találtunk egy elég jó pince kocsmát Józsefvárosban, aztán majdnem verekedésbe keveredtünk! – újságolta nagy vidáman, mintha a világ legjobb hírét közölné velem.

– Te? Verekedésbe? – csodálkoztam.

– Bizony – bólogatott. – Pedig azt hittem, Miskolc felkészíti az embert mindenre, de ezek a fiúk keményebbek az ittenieknél...

Hazáig hallgattam a történeteit Budapestről, egészen lekötötte a figyelmem, nem volt időm máson rágódni. Odahaza aztán asztalhoz ültettem Imrét, kései ebédet tálaltam, aminek ő nagy étvággyal esett neki.

– Jól teleeszem magam – mondta két falat között –, hogy anya ne szörnyülködhessen, milyen sovány vagyok.

– Mindenképpen szörnyülködni fog. – Elzártam a forró teával teli lábas alatt a gázt.