A határvonalon túl

12. fejezet - Mit fog mondani anyu?

Megdörzsöltem arcom, hitetlenkedve meredtem saját magamra.

– Mi művelek? – motyogtam.

Azt kívántam, bárcsak közölhettem volna az egy évvel ezelőtti énemmel, hogy ilyen kihívó ruhában – vagy éppen anélkül – fogok tetszelegni egy szovjet katonatiszt előtt, szívesen megnéztem volna, milyen képet vágtam volna. Zavartan húzgáltam lejjebb combomon a hálóruha szegélyét, hátha azzal kicsit többet takarhatok magamból, és a harisnya sem fog olyan szemérmetlenül kivillanni alóla.

De hisz éppen ez a lényeg! – förmedt rám egy ingerült kis hang, ami kísértetiesen hasonlított Katkáéra.

– Minden rendben?

Az előszoba felől hangzott a kérdés, Vaszilij alakja sejlett a sárga üveg mögött.

– Igen! – vágtam rá furcsán vékony hangon.

– Magda, ugye, tudod, hogy semmit nem kell megtenned, amit nem akarsz? – emlékeztetett.

– De akarom! – tiltakoztam.

– Hát akkor... Szólj, ha mehetek.

Bezártam a szekrényt, hogy ne lássam magam, ahogy kimondtam:

– Gyere, Vaszilij.

A szoba közepére léptem, karjaim lóbálva. Szemtől szemben álltam a belépő Vaszilijjal.

– Ó, nahát! – bukott ki belőle rögtön.

Pillantása végigsiklott rajtam, követve a fehérnemű vékony pántját, csinos derekát, le egészen a szoknya alatt sejlő harisnyán át cipőm orráig. Azt az éhes sóvárgást láttam rajta, mint Averkijen, de ebbe a vágyon kívül szerelem is vegyült. Vaszilij becsukta maga mögött az ajtót, megnyalta szája sarkát, és közelebb lépett, egy másodpercre sem fordítva el tekintetét rólam. Különös diadalérzettel töltött el a megbabonázott katonatiszt látványa, az én meztelen vállamnak egyszeriben nagyobb hatalma volt, mint a Vaszilijén csillogó hadnagyi rangnak.

– Hadd nézzelek – szólalt meg rekedten.

Megfogta kezem, és lassan perdített meg, szinte éreztem, ahogy tekintete végigsimított gerincem vonalán. Hirtelen rántott magához, lélegzetem elakadt egy pillanatra. Orra az enyémhez ért, megmarkoltam zubbonyát mellkasán, idegesen, de izgatottan dobbant nagyot szívem.

– Szóval... szóval tetszik a meglepetés? – hebegtem kiszáradó torokkal.

– Határozottan. – Vállamra hajolt, apró csókokat lehelt rá. – Örülök, hogy nem égetted el azokat a cipőket végül.

Halkan nevettem fel, Vaszilij forró csókja fojtotta belém.

Vaszilij karjaiban biztonságban éreztem magam, nem a szorongás, hanem a kéj borzolta idegeimet. Remegő kézzel bontottam ki a derékövét, Vaszilij türelmetlenül oldotta ki a ráerősített szíjat, és húzta át vállapja alatt, nemes egyszerűséggel a padlóra dobta. A táskában rejlő Makarov pisztoly elég nagyot koppant ahhoz, hogy felrezzenjek a fülledt pillanatból, elhúzódtam Vaszilijtól.

– Hoppá – pihegtem. – Remélem, nem vertük fel a szomszédot – aggodalmaskodtam.

– Édes Magda – a derekamba markolt, közelebb vont magához, jól éreztem őt a nadrágján keresztül –, engem ez most a legkevésbé sem érdekel. – Mohón csókolt újra, és én megadóan zuhantam vissza a mámoros révületbe.

Sietve szabadítottam meg zubbonyától, és ejtettem a szőnyegre a pisztoly mellé. Vaszilij óvatosan simogatta egyre feljebb combomon a vörös szatént. Amikor nadrágját kezdtem kigombolni, elvált tőlem, és megragadta a hálóruha szegélyét, lehúzta rólam. Félénken húztam össze magam, önkéntelenül bújtam hozzá, hogy takarjam meztelenségem. Vaszilij szelíden kényszerített, hogy átkaroljam nyakát, majd combomnál fogva felemelt, és az ágyamhoz cipelt. Óvatosan fektetett el rajta, vágytól fátyolos tekintete végigszaladt nyakamon és mellemen, libabőrös hasamon át a csípőmig.