Az Apokalipszis négy lovasa

[01.]

[Lucien 1. - Lysa]

- ...Az Úr nevében. Ámen. – Lucien befejezte a bemagolt ima felmondását, és keresztet vetett az előtte az ágyhoz kötözve tekergő lányra, ám az csak tovább szitkozódott. A vörös hajú vadász a szemét forgatva arra gondolt, hogy a rohadt démonja igazán jól bírja ezúttal. Minden bizonnyal magasabb szintű döggel volt most dolga, ám ez kicsit se rémítette meg, valahogy épp ellenkezőleg; eddig unott tekintetébe végre valamiféle tűz költözött. Az ágy fejéhez sétált, és a szalmaszerűen száraz és kusza, egykor szőke tincsek közé markolva maga felé fordította a fiatal nő fejét. Cindy Wells. Így hívták a lányt, ennyit tudott róla, és azt, hogy ő már feltehetően nincs itt, hiszen hiába próbálta korábban többször is szólítani, hogy segítsen neki legyőzni a megszállóját.

- Mondd a neved, pokolfajzat! – fúrta pillantását a vérben úszó szemekébe, de talán ő maga lepődött volna meg a legjobban, ha választ is kap. A démonok általában nem voltak túl közlékenyek a személyazonosságukat illetően.

Ez a példány sem. Név helyett Lucien csak egy adag véres nyálat kapott az arcába, és a sikeres célzást követő gúnyos röhögést.

- Egy hitetlen vadász. Azt hiszed sikerrel fogsz járni? – a lány egykor talán szép ívű ajkai most elvékonyodva, szürkén feszültek elfeketedett fogaira, amik mögül lepedékes nyelv bukkant elő. Manapság a modern világban egyre kevesebben hittek a természetfelettiben, a vallásban, így egyre kevesebben hittek az efféle dögök létezésében is. Épp ezért sokszor a Szent Testvériség ördögűzői és démonvadászai csak akkor értesültek a megszállásról, amikor már késő volt. Hiszen a kinek szúrt szemet ha valaki hirtelen elkezdett furcsán viselkedni? A legtöbbször senkinek. Ráfogták a stresszre, a rossz társaságra, a túl sok okostelefon-használatra, és még véletlenül se gondolt rá bárki is, hogy estleg az okot nem ezen a világon kellene keresni.

Lucient mondjuk személy szerint nem különösebben bántotta ha az ördögűzés végére az alanyt is elvesztette. A pénzét ugyan úgy megkapta a Testvériségtől, maximum a híre lett rosszabb, de azt meg az évek alatt úgyis tropára vágta annyira, hogy egy cseppet sem aggódott érte. Őt akkor hívták, amikor már mindenki más kudarcot vallott volna. Az együttérzés és a szánalom, a segíteni akarás ebben a szakmában nem mindig volt előny, hiába gondolta volna mindenki azt elsőre, hogy a legjobb démonvadászok bizonyára Isten báránylelkű szolgái. A pokolfajzatokat hajkurászni elég mocskos meló volt, és sok áldozattal járt.

- Elég ha benned hiszek, nem igaz? – a férfi egy fintorral törölte a nyálat a kézfejébe, és a következő mozdulattal visszakézből arcon csapta a démont úgy, hogy annak feje hátra bicsaklott. – érzed a fájdalmat, amit az emberi test, amit megszálltál, nem igaz? Ha azt képzelted, kímélni foglak, mert egy kis ribancot választottál, hát nagyot tévedtél. – farmerjának hátsó zsebébe nyúlva előhúzott egy ezüst keresztet, és a lány homlokának nyomta. Az egészségtelenül szürkés bőr sisteregni kezdett, és a démon felsikoltott. – Mondd a neved, szarházi, Isten nevében parancsolom!

- Soha! – a következő pillanatban Lucien hátra zuhant, lesodorva az éjjeli szekrényen álló lámpát, és a vízzel félig teli koszos poharat, ami ezer darabra tört a földön. A démon gyűlölettől telve, zihálva meredt rá, homloka közepén még ott vöröslött a kereszt nyoma, ami hólyagosra égette a bőrét. – Hallottam már rólad, Romlott Lucien! – rekedten felnevetett, miközben a vadász felkászálódott a földről. – a társaid így neveznek a hátad mögött, tudtad? Nem bíznak benned.

- Azt jól is teszik. – a férfi a táskájához lépett, és kutatni kezdett benne. Úgy érezte itt az ideje bekeményíteni. – nem vagyok megbízható fajta.