A határvonalon túl

7. fejezet - Részleges felszabadulás

Emma nyitott száját, hogy visszavágjon, ám ekkor felbukkant mellettem anya a zöldséggel megpakolt kosárral.

– Szervusz, Emmácska! – mosolygott rá. – Hogy vagy mostanában? Ritkán látlak... – Lopva sandított rám.

– Csókolom, Ilonka néni – köszönt Emma. – Tudja...

– Tudod, anyu, Emmának sürgősen haza kell rohannia – fojtottam belé a szót. – Gyere – karoltam anyába –, menjünk mi is. Fázik a lábam.

– Üdvözlöm édesanyádat – szólt hátra a válla felett anyu.

Kétségbeesetten húztam el a lánytól, majd' fellökve a körülöttünk állókat.

– Mi ütött beléd, Magda? – értetlenkedett anya.

– Csak... fázom – füllentettem.

– No, ne rángass már. – Anya kihúzta karját szorításomból, rosszallóan ciccegett. – Az micsoda? – bökött a kezemben szorongatott papírzacskóra.

– Almás rétes. – Mosolyt erőltettem arcomra. – Gondoltam, majd jólesik egy tea mellett.

– Ó, de jó ötlet! – bólogatott anyu. – Tedd csak be a kosárba, ni, otthon megesszük. Még be kell mennünk a henteshez előtte, azt kibírod?

– Ki.

Amíg anyu a hentesüzletben tartózkodott, én a bejáratnál strázsáltam karba tett kézzel, a tömeget pásztáztam Emma után kutatva, de úgy tűnt, a lány valóban vagy elindult haza, vagy egy ellenkező irányba. A hajam végét babráltam. Mégis honnan sejtette Emma, hogy van valakim, és idősebb tőlem? Kihallgatott talán, amikor Katkával Vaszilijról beszéltünk egymás között? Esetleg Noémi vagy Lilla pletykáltak? Hiszen ők már hetek óta csak elvétve emlegették nekem az oroszt, ugyanis Noémi és egy évfolyamtársunk járni kezdtek, ez jobban lefoglalta kettejüket.

– Nem fagytál még meg? – csipkelődött anya az üzletből kilépve, a lábamnál lévő kosárba tette a becsomagolt húst.

Megráztam fejem.

– Idegesnek tűnsz – jegyezte meg anya.

– Nem vagyok – tiltakoztam. – Na, visszük? – ragadtam meg a kosár fülét, anya a másik oldalról emelte meg.

Némán cipekedtünk hazáig, csak anya szólalt meg néha, ha valamelyik ismerősét üdvözölte az utcán. Otthon segítettem neki kipakolni, aztán anya teát főzött, és, mivel még egyikünk sem reggelizett, mindketten leültünk az asztalhoz megenni a rétest. Anya bekapcsolta a rádiót, a hírolvasó hangja halkan, monotonon recsegett a konyhában, a szavak között néha az asztalra lerakott bögre koppant.

Ismertem anyut eléggé, hogy tudjam, nem fogja annyiban hagyni az incidenst, ezért nem lepődtem meg, hogy szóba hozta:

– Min veszekedtetek Emmával? – érdeklődött könnyednek szánt hangon.

Vállat vontam, nem néztem anyura, a morzsákat szedegettem a tányérról.

– Semmiség az egész.

– Nekem nem úgy tűnt. – Anya a piros pöttyös bögre pereme felett fürkészett. – Zaklatott vagy, mióta hazaértünk.

A fakósárga bögrém fülét babráltam, úgy tettem, mint aki nem biztos, hogy akar-e róla beszélni, miközben azon gondolkodtam, hogyan hazudhatnék hihetően. Elkeserített, hogy folyton át kellett vernem anyát, de az igazságot nem árulhattam el neki, még nem. Gyakran mondogattam Vaszilijnak, hogy kísértjük a szerencsénket minden szombaton, csodával határos módon nem buktam még le anya előtt, Vaszilij pedig a főhadnagy előtt.