A határvonalon túl

6. fejezet - Visszavonhatatlanul, tagadhatatlanul

– Hogy esküszöm, soha nem láttam még ezt az embert életemben.

Vaszilij felkacagott, önkéntelenül húzódott mosolyra szám, először hallottam őt szívből nevetni.

– Elhitte?

– Azt hiszem, igen. – Kezdett felmelegedni az autó beltere, levettem fejemről a sapkát, bojtját kezdtem piszkálni. – Szerintem elhitte. Bár nehéz volt nem arra gondolni közben, hogy azzal a katonatiszttel, akit én egyáltalán nem ismerek, egy pár nappal korábban csókolóztam.

Elértük a városhatárt, az utcai lámpák elmosódott foltként világítottak a visszapillantóban. Vaszilij lehúzódott az út mellé, leállította a motort, bársonyos sötétség borult ránk. Az orosz keze engem keresett, kitapintotta vállam, majd nyakamra csúszott, hüvelykujja finoman érintette meg szám sarkát. Szelíden húzott maga felé, és én szemeimet lehunyva hagytam. Lassan csókolt, puhatolózva becézgette ajkaim, közben az arcomat cirógatta. Halk sóhajjal, hívogatóan nyitottam el szám, Vaszilij mohón mélyítette el a csókot. A néma éjszaka elnyelte a világot körülöttünk, egy kicsit mintha a Föld is megállt volna forogni a Nap körül.

– Ne haragudj – mormolta Vaszilij –, nem tudtam tovább várni.

– Ha valamiért, ezért soha ne kérj bocsánatot – rebegtem. – Én sem tudtam már várni.

Leheletkönnyű csókot nyomtam szájára, és kértem, hogy induljunk tovább. Vaszilij beindította a motort, és az útra kormányozta az autót. Egy darabig hallgattunk, az ülésen hátradőlve néztem Vaszilijt, ahogy vezetett. Finoman ráncolta homlokát, erősen összpontosított, hogy ne tegyen túl hirtelen mozdulatokat. Még ebben a teljesen hétköznapi helyzetben is vonzónak találtam.

Egy óvatlan pillanatban elkapta tekintetem.

– Na, mi az? – hunyorgott vidáman.

– Semmi... – motyogtam zavartan. – Csak... elgondolkodtam. Hova megyünk voltaképpen?

– Ugyanoda. Mármint, ha megfelel...

– Jó lesz – bólintottam. – Ó, és még mielőtt elfelejtem! – csettintettem. – Tudom, hogy miért voltál múltkor a taggyűlésen.

– Mégis honnan? – lepődött meg.

– Az orosz tanárnőm kotyogta el véletlenül.

– Még jó, hogy nem árultad el neki, hogy tényleg ismersz, az egész város tudná mostanra – komorult el Vaszilij. – Ne add tovább senkinek a hírt, Magda.

– Mint látod – tártam szét karjaim –, titkolózásban jó vagyok.

– Igaz – ingatta fejét.

– Na, de mégis – mocorogtam az ülésen –, te is ott leszel, ha Katyin rábólint az egészre?

– Szalasszak el egy alkalmat, hogy lássalak? – tette fel a költői kérdést.

– Gondolod, hogy tudsz majd úgy tenni, mint akinek semmi köze hozzám? – kételkedtem.

– Gondolod, hogy nem tudnék?

– Válaszolnál ahelyett, hogy visszakérdezel? – bosszankodtam.

– Túl sokat aggódsz – vélekedett Vaszilij kimérten.

– Szerintem pedig te nem aggódsz eléggé – vágtam vissza. – Ha kiderül, hogy egyáltalán szóba álltam veled, megkeserítenék az életem az iskolában, tudod? Arról nem beszélve, hogy mit mondana a családom.

– Ugyanúgy bajban lennék, mint te, ha bárki rájön, mit művelek – felelt ingerülten.

– Akkor vedd egy kicsit komolyabban, ha óvatos próbálok lenni!