A határvonalon túl

5. fejezet - Lányos gondok

– Milyen volt? – suttogta.

– Hát... – Fülem mögé tűrtem hajam, miközben a szavakat kerestem. – Az, hogy jó, nem kifejezés. Olyan hirtelen történt, tudod, az egyik pillanatban még a Bűn és bűnhődésről beszéltünk, a következőben meg már csókolóztunk.

– Ácsi! – Katka feltartotta kezét. – Azt akarod mondani, hogy Dosztojevszkijtől jutottatok el a csókolózásig? – Értetlenkedve grimaszolt. – Furák vagytok ti ketten.

– Igen, mert arról beszéltünk, hogy Raszkolnyikov...

– Magda – szakított félbe Katka –, nekem ezekről a nevekről nem a romantika jut eszembe, hanem Szabó tanárnő, és menten rosszul leszek.

– Te lehet, viszont Vaszilij meg én szeretjük az orosz klasszikusokat.

– Ti tényleg furák vagytok – hagyta rám Katka. – Na, és nyelves csók volt?

– Jaj, Katka... – sóhajtottam. – Minden apró részletet tudni akarsz?

– A Dosztojevszkij elemzésen kívül mindent, igen.

– Igen, az volt – árultam el pirulva, hajam végét babráltam.

– Nem akart többet?

– Nem, dehogy, Vaszilij nagyon figyelmes.

– Helyes – bólintott komolyan Katka. – Ajánlom neki, hogy az legyen. Persze, azért számítok arra a krími nyaralásra is.

Felnevettünk.

A pad támlájára könyököltem, tenyerembe támasztottam fejem, a felettünk magasodó fa sárga leveleit néztem.

– Megkért, hogy írjak, pedig találkozunk szombaton megint – mondtam.

– Megint kiszöksz? Nem kockázatos ez egy kicsit? – akadékoskodott Katka. – Mármint, az a jobbik eset, ha anyukád fülel le, nem a rendőrség. Egyébként is, hogy járkál ki az oroszod ilyen szabadon a laktanyából?

– Leitatják a főhadnagyot – feleltem fojtott hangon. – Vaszilij azt mondta, hogy a többi tisztet le tudja fizetni mindenfélével.

Katka megütközve pislogott rám.

– Őrület.

– Talán az. – Nagyot sóhajtottam. – Ha lebuknánk, abból hatalmas botrány lenne.

– Minden csoda három napig tart – bölcselkedett Katka.

– Hidd el, ezt évekig emlegetnék.

– Na, jó, talán – ingatta fejét Katka. – Viszont a nyáron érettségizünk, aztán úgyis elmész Budapestre. Vagy a Szovjetunióba, ki tudja, hogy alakul ez az egész köztetek Vaszilijjal.

– Igaz – hümmögtem. – Mondd csak, hogy áll a dolog Dáviddal? Gondolod, hogy tudnál tőle a nevemben kérni egy szívességet?

– Attól függ – vonta fel szemöldökét Katka.

– Emlékszel arra a gusztustalan pálinkára, amivel kínált minket, amikor Torkos Istvánnál voltunk?

– Élénken – fintorgott Katka.

– Megkérdeznéd tőle, mennyiért tudna adni belőle vagy két üveggel?

– Minek az neked? – értetlenkedett. – Ó, várj, ne is válaszolj – intett le. – Elviszed Vaszilijnak, hogy azzal itassa azt a főhadnagyot?

– Igen – bólintottam.

– Ezt még elintézhetem.

Szája szélét rágcsálta, láttam, hogy bántja valami.