Porcelain Melody ¦ Hyunlix

𝐩𝐫𝐞𝐬𝐭𝐨 - 𝐬𝐞𝐛𝐞𝐬𝐞𝐧

" 𝐀 𝐳𝐞𝐧𝐞 𝐚 𝐦𝐢𝐧𝐝𝐞𝐧𝐞𝐦. "

Mekkora egy klisés mondat, de belegondoltunk már a valódi jelentésébe?

Anyám fiatal kora óta nagy táncos karrierrel rendelkezett. Rögtön felfigyeltek rá, hisz nagy tehetséggel rendelkezik, mi tagadás. Aztán volt egy balesete. Soha többé nem táncolhat. Mit jelent egy embernek ez, ha eddig mindenét a táncra tette fel, majd egy baleset után mindent elveszít?

Apám karmester a szöuli center operaháznál, így a vérében van a parancsolgatási mánia, amit igen szépen gyakorol rajtam. A lényeg, hogy ő is benne van a műfajban. Egész életében ezt csinálta, mindenének köze van a zenéhez. Mondhatni neki tényleg a zene az élete, és ha úgy vesszük anyámnak is ez volt, hisz a zene ritmusára táncolt.

És mi van velem?

Ha egy zeneközpontú családba születsz bele, onnantól kezdve már te is benne vagy a szakmában. Nem mondom, hogy teher lenne. Mivel így nevelkedtem, vágyom is a zenére, hogy nekem is közöm legyen hozzá. A választás pedig teljesen saját döntésként hagyták, hogy megéljem.

Mindig is elvarázsolt és megnyugtatott a zongora lágy hangja, vagy éppen felpörgettek a gyorsabb ritmusú szólamok. Így nem is meglepő, hogy mikor betöltöttem a hatot, hivatalosan is elkezdtem az elemi iskolával egyidejűleg a zeneiskolát is, a zongorát választva. Első pillanattól varázslattal töltött el az, ahogyan leütöm a billentyűket, a kotta egyre jobban válik hangok összességévé, nem csupán krickracok pár vonalon, s csomó oldalon át.

Most pedig itt vagyok tizenhat évesen és egyetlen célom van: megkapni az év legnagyobb szerepét; én akarom eljátszani az utolsó, azaz a záródalt a május végei országos operaházi zenei előadáson. Ez az egyik legnagyobb pozíció, amit megszerezhetek. Bizonyítanom kell a családomnak és magamnak is, ezért mindent megteszek, hogy az enyém lehessen.

És úgy tűnik minden a terveim szerint halad.

- Hol vagy? - kérdi a telefon túloldaláról Seungmin, a legjobb barátom.

- Úton - mondom, majd leguggolok cipőm befűzéséhez.

- Aha, persze. Ismerlek már - Hanglejtése hallatára rögtön a szemem elé tárul, ahogy megforgatja szemeit és el kell mosolyodjak. - Mindegy is, a lényeg, hogy siess! Azt hiszem lesz egy rossz hírem.

- Rossz hír? - kérdem vissza elképedve, hisz ezen a napon szóba sem jöhet. - Ma lesz kihirdetve a válogatóra bejutottak. Az ünneplés után esetleg közölheted a problémád - vázolom fel neki a lehetőségeit, közben már a kulcsom forgatom a zárban, ugyanis senki sincs ma itthon. Rablásnak meg nemigazán örülne senki.

- Felix, pont erről van szó! - annyira belevisít a telefonba, hogy a hangszóró berecseg, az én hallásomat meg mindjárt kiviszi.

- Mi a baj?

- Elnapolják a kihirdetést, ha igazak a pletykák... - nyújtsa el mondatát, nekem meg a lépteim egyre gyorsulnak a zeneiskola felé, ahogy egyre idegesebb leszek. - Nem biztos, hogy igaz, de mindenki erről beszél.

- Nyögd már ki, mert kezdesz megijeszteni - sürgetem, mert ez a téma a legérzékenyebb pontom mostanában. Bármi is van, tudni akarom!

- Kérlek ne boruljon el az agyad! Mindig nagyon aggódom érted, mikor a tömött utcákat járod. Elmondom, lesokkolsz, valaki kilök az útra és meghalsz! - darálja a horrorba illő képzelt jelenetét. Talán, ha más lenne a helyzet poénra venném, de jelen esetben csak minden másodperc elteltével megy felfele a pumpa az agyamban.

- Seungmin! - ejtem ki nevét, immár teljesen feszülten.

- Lehet nem a tiéd lesz a záródal. Vagyis, nem igazán tudom, de az a pletyka járja, hogy - meséli, de muszáj félbeszakítanom, mert mindjárt elnevetem magam.