Rejtély és croissant • 𝙖́𝙩𝙞𝙧𝙖́𝙨 𝙖𝙡𝙖𝙩𝙩

2. Búcsúzás

15 February

Reggel az átlagnál is morcosabban keltem, és ez az állapot az egész napomat jellemezte. Általában órákon figyeltem, megosztottam a gondolataimat, szünetekben pedig Lolával, Chloéval és Mathilde-del beszélgettem, miközben rendszeres látogatásokat tettünk a büfébe és a felsőbb osztályok tagjaihoz.
Ma azonban alig szólaltam meg az órákon (bár figyeltem és jegyzeteltem), a szünetekben pedig inkább a teremben maradtam és zenét hallgattam, vagy ha máshol volt óránk, a lehető leghamarabb mentem el a teremig, és a zárt ajtó előtt vártam egyedül a tanárt és a csengetést.
Mikor barátnőim érdeklődtek hogylétem felől, egy "Megvagyok"-kal ráztam le őket, figyelmen kívül hagyva kíváncsi, mégis aggódó pillantásaikat.

Senkivel nem akartam beszélni. Nem kellett senki sajnálata, méginkább, hogy tanácsot adjanak, hogyan kéne kezelnem ezt az egész helyzetet. Egyedül próbáltam átgondolni, mi lenne a helyes. Képzelhetitek, mennyire sikerült.
Nem azzal volt a baj, hogy elváltak a szüleim – eddig se láttam sokat őket, ők se egymást –, ez még egész elviselhető tény volt. Sok mindenen nem változtatott volna az életünkben.
A költözés? Na, az annál inkább. Majdnem öt teljes éve járok ebbe a magángimnáziumba, ahol ismernek és szeretnek a diákok és a tanárok egyaránt. Magas színvonalú oktatásban lehet részem, emellett a komolyzenei pályán is kiemelkedő eredményeket értem el, amióta ide járok. Barátaim vannak, akik elfogadnak, ahogy vagyok, szeretnek, én is szeretem őket, tűzön-vízen átmennénk egymásért. Ráadásul jövőre érettségiznék, utána pedig tárt karokkal várnának a világ híres-neves egyetemei. És ezt az áloméletet most, mint egy cérnaszálat, a szüleim kettévágták a válással.

Éppen ezeken a gondolatokon emésztettem magam, mikor Chloé nem bírta ki, és másik két baránőnket otthagyva a büfében, leült mellém az üres teremben. Nem mondott semmit, várta, hogy észrevegyem. Felnéztem rá, de az arcán nem az előző kíváncsiságot láttam, hanem azt, hogy szeretné megérteni, mitől fordultam be és szeretne mellettem állni.
Sóhajtva elmosolyodtam, kikapcsoltam a zenémet, és belevágtam a közepébe...

•••

– Hát, ez nem semmi – próbálkozott a szavakkal Chloé, mikor végre befejeztem a regélésemet az elmúlt négy nap eseményeiről. – Ez...erre nem tudok mit mondani...egyszerűen...fhuu, de nehéz ezt megfogalmazni – túrt a hajába.
– Mi lenne, ha most az órákra koncentrálnánk, közben átgondolod, és délután átjönnél megbeszélni? Úgyis van még némi pakolnivalóm, addig megdumáljuk.
– Remek ötlet! Ötkor nálatok. Viszek muffint!
– Te vagy a legjobb! – öleltem meg legjobb barátnőmet, majd a székemre visszahuppanva konstatáltam, hogy egy percünk maradt az óra kezdetéig, és mire sietve előkapkodtam a tankönyvemet és a füzetemet, a tanár már be is csukta maga után az ajtót.

•••

Épp a fontosabb dolgaim válogatásával voltam elfoglalva a háttérben szóló popslágereket dúdolva, mikor csöngettek. Amilyen gyorsan tudtam, felálltam a térdelőülésből, amelyben az elmúlt egy órát töltöttem. Kinyújtóztatva elgémberedett végtagjaimat, leszaladtam a lépcsőn, hogy végre ajtót nyissak türelmetlenül toporgó barátnőimnek, akik azonnal szoros ölelésbe vontak. Viszonozva a gesztust köszöntem nekik, majd – már kabátok és csizmák nélkül – letelepedtünk a konyhai bárszékekre.
– Köszönöm, hogy eljöttetek, lányok, nem is tudom, mi lenne velem nélkületek! Anyámmal már beszéltem, de mintha a válóper az összes maradék empátiáját kiírtotta volna belőle! Bár már megszoktam, hogy inkább törődik egy csésze kávéval, mint velem – húztam el a szám.
– Jól van, elég a fölösleges traccspartiból! Tömjük be a muffint, te pakolj, és közben csacsogd el nekünk, miért is csináltunk nagyobb rendezvényt a házatokban, mint a nyári fesztiválok! – csapott az asztalra Lola, ezzel átvéve az irányítást az este felett. Kissé kijött belőle olasz felmenőinek temperamentumossága, de legalább egyenes pályára terelt minket, ami valóban jót tett a rendkívüli összejövetelünknek.

Mikor beavattam barátnőimet a családi drámánk rejtelmeibe, és megosztottam velük ötleteimet az esetlegesen felmerő következményekről, mint például, hogy sokkal ritkábban fogunk találkozni a költözés miatt, ők sem repestek az örömtől. Bár a búskomor hangulat nem tartott sokáig, ugyanis azonnal elkezdtek tervezgetni, hogyan és milyen módokon fogjuk a távkapcsolatot fenntartani, illetve a személyes találkozásokat megoldani. Abban a pillanatban boldognak éreztem magam, hogy ilyen barátnőim vannak, és hálát adtam az égnek, hogy nem kell őket teljesen elveszítenem.
Lassan a muffin is elfogyott, az ágyam és a szekrényem közti üres fal előtt immár gondosan lezárt doboz‐hegyek tornyosultak. A csellókkal és hangjegyekkel díszített falióra a tükröm fölött negyed 10-et mutatott, így Mathilde és Lola hazaindultak egy ölelkezős búcsú után, Chloé pedig úgy döntött, nálam tölti az éjszakát, amire nem tudtam nemet mondani.

Egy hét múlva végleg itt hagyom ezt a helyet, és egy új fejezet kezdődik az életemben.

•••

Új réééész! Már nem is fűzök hozzá semmit, örülök, hogy megírtam. Hehe :D
Írjátok meg a véleményeteket róla eddig, hideget-meleget bátran! Ha tetszett, csillagozhatjátok is :)
Vigyázzatok magatokra!

Puszi mindenkinek! B