A határvonalon túl

3. fejezet - Ember tervez...

– Hallgasson rám, Magda – kezdte komolyan-anyáskodóan. – Sok fiatal, szép nőt láttam elveszni, mert elment az eszük a szerelemtől. A legokosabbakat is képes kijátszani egy férfi, ha elég jókiállású. Ma még csak egy szódolgozatot rontott el, holnap meg már az egész felvételijét akár. Keményen kell dolgoznia, Magda, hogy nőként elérje mindazt, amit akar. Főleg innen, az Isten háta mögül. Nem azt mondom, hogy ne legyen szerelmes, de ne veszítse el a fejét, a legnagyobb, legforróbb szerelmek is elmúlnak. Ne hagyja magát, ne vágjon sutba mindent, mert egy helyes fiatalember szépen mosolygott magára. Kár lenne a tehetségéért.

Megrökönyödve pislogtam a tanárnőre, aki ciccegve írta az osztályzatot a dolgozat aljára. Átadta nekem a papírt, elkeseredetten állapítottam meg, hogy a szokásos ötös helyett egy hármas virított rajta.

– No, ne kámpicsorodjon el mindjárt – vigasztalt Bercsényiné. – Mindjárt átnézzük az elrontott szavakat, aztán gyakoroljuk egy kicsit a hangsúlyozást.

– Rendben, tanárnő.

Elővettem a füzetem és tankönyvem, a tanárnő közben visszakérte a dolgozatot, felírta a szavak helytelen alakját és magyar jelentését a táblára. Minden erőmmel azon voltam, hogy teljes mértékben Bercsényinére figyeljek, ám furdalt a lelkiismeret, amiért csalódást okoztam nemcsak a tanárnőnek, hanem magamnak is.

Bár Bercsényiné megdicsért óra után, én mégis borús hangulatban bandukoltam haza az esőben. Lám, én voltam az mindig, aki megrótta Katkát, ha elhanyagolta a tanulást egy fiú miatt, aztán én magam estem ugyanabba a hibába. Még okom sem volt rá, hiszen mindössze egyszer találkoztam Vaszilijjal, alig váltottunk szót, nekem meg már máson sem járt az eszem, mint azon a pár percen, amit együtt töltöttünk.

Vajon ő pont ugyanígy gondol rám? – futott át gondolataimon.

Már megint ott jár az eszed, ahol nem kellene, Magda!

Gyors léptekkel kerülgettem a pocsolyákat a Marx téren. Haragudtam az egész világra, ráadásul a felverődő sár összemocskolta nemcsak a cipőm, hanem az új harisnyám is.

Megkönnyebülten léptem be végre a társasház ajtaján, kizártam a szakadó esőt. Összecsuktam, és kiráztam esernyőm, majd megszokott mozdulattal, szinte oda sem figyelve húztam elő a postaláda kulcsát a zsebemből. Egyetlen levél árválkodott a ládában.

A borítékon szovjet címeres, cirill írásos pecsét piroslott, izgatottan sikítottam fel, majdnem homlokon vágtam magam az esernyővel, ahogy kezem a számhoz kaptam. Ó, te jó ég, hiszen válaszolt! Messzire tartottam magamtól a levelet, nehogy összemasztoljam az ernyővel, megiramodtam a lépcsőn felfelé. Kapkodva nyitottam ki lakásunk ajtaját, és csaptam be magam mögött, elfordítottam a kulcsot a zárban. A levelet a küszöbről az asztalra dobtam, lerúgtam sáros cipőimet, kabátomat a fogasra akasztottam, az esernyőt pedig a fürdőszobába vittem, kinyitottam a kádban. Nem törődtem azzal, hogy kifésüljem a gubancokat elázott hajamból, ahogyan általában tettem, éppen csak egy pillantást vetettem tükörképemre: tágra nyílt szemeim csillogtak az örömtől.

A szobámba rohantam, késlekedés nélkül téptem fel a borítékot, abból egy teleírt lap került elő. Leültem ágyam szélére, és olvasni kezdtem:

"Kedves Magda!

Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam levelét. Bevallom, féltem, hogy mégsem fog nekem írni. Ha egyszerűen kidobja a címemet, mert a frászt hoztam magára, teljes mértékben megértettem volna, talán engem is megrémisztett egy kicsit, hogy ilyen vonzónak és különlegesnek találtam magát. Illetlenség volt követni magát és a barátnőjét az udvarra, de arra gondoltam, ha beszélünk egy keveset, majd elmúlik ez a különös kíváncsiság, amit érzek. Éppen ellenkezőleg történt, amint hozzám szólt, tudtam, hogy végleg elvesztem.