A határvonalon túl

2. fejezet - Utánam a vízözön

– Én? – Színpadiasan szorítottam mellkasomra kezem. – Soha!

Anya megcsóválta fejét, és a konyhába ment.

Felkaptam a köntösöm, és követtem anyut, aki bekapcsolta a rádiót, kávéját lassan kortyolgatva a reggeli híreket hallgatta. Én egy zsemlét vajaztam magamnak. Örültem, hogy nem kérdezett az előző estéről, nem akartam hazudni, viszont Vaszilijról sem beszélhettem neki. Az ő világában a szovjet katona képe nem a posztereken daliáson feszítő férfiakkal volt egyenlő.

Reggeli után azért kiszabta nekem büntetésképpen, hogy takarítsam ki a fürdőt meg a szobámat, délután pedig szigorúan tanulnom kellett. Persze, hogy hallotta Bercsényi tanár úrtól, hogy hétfőn dolgozatot írat matematikából. Nekem azonban nem holmi unalmas matek tételeken járt az eszem, miközben a csempén térdelve sikáltam a kádat, hanem értelmes, orosz mondatokat próbáltam összeállítani. Folyton kétségbe vontam a saját tudásom. Biztos, hogy így mondják ezt? Helyesen írnám ezt vagy azt a szót?

Írjak én neki egyáltalán? Ha igen, mégis miről? Miről írhatnék én, egy kisvárosi magyar lány egy szovjet katonának?

Takarítás közben legalább gondolkodhattam szabadon. Amikor délután leültem tanulni, rendre azon kaptam magam, hogy a fiókban rejlő cetlin jár az eszem, kezemmel a fogantyút babráltam. Nem adtam kísértésnek, hogy a kézírását bámuljam megint, attól rémesen ostobának éreztem volna magam. Viszont akárhogyan néztem a számokat a füzetemben, a négyzetrács vékony, kékes vonala elfolyt szemem előtt, a ceruza csak lógott a kezemben. Szenvedtem így egy órát vagy kettőt, aztán összepakoltam a holmimat, és átmentem az anya szobájába tanulni. Ott ugyan az alacsony dohányzóasztalnál kellett kuporognom a földön, de a kanapén hímző anyu alakja elég ösztönző volt ahhoz, hogy sikerüljön megerőltetnem magam, és végre koncentráljak a példákra.

– Milyen jó, hogy két ilyen okos gyerekem van – duruzsolta anya egyszer csak. Felpillantottam rá, büszkén mosolygott hímzése felett. – Imre mérnök lesz, te meg tolmács. Vagy akár műfordító is.

– Nehogy ezt elmond Szabó tanárnőnek – fintorogtam, és folytattam egy másodfokú egyenlet megoldását –, mert még kitér a hitéből.

– Hiszen jó vagy nyelvtanból és irodalomból. A tanárnő arra panaszkodik, hogy elkésel órákról, arra nem, hogy rosszul tanulsz.

– Ez tőle egy dicsérettel ér fel.

– Na, azért nem is szabad elbíznod magad, hiába magasztal téged Bercsényiné tanárnő – figyelmeztetett. – Meg van győződve róla, hogy az egész iskolában te vagy a legjobb oroszból. – Mondhatott akármit, kihallottam a szavaiból, hogy bizony dagad a büszkeségtől. – Ki tudja, még a végén eljuthatsz Moszkvába is! Aztán nehogy valami jó kiállású, szép orosz férfi ott is tartson... – nevetett.

A ceruza megakadt a kezemben egy nyolcas gömbölyítése közben, hibát húzva a kerekded formába.

– Hm, ki tudja – dünnyögtem, és próbáltam egy orosz férfira sem gondolni, akik Moszkvába csábíthatnának engem.

Fürdés után nem voltam hajlandó tovább a matekkal foglalkozni, a súlyos orosz szótárt forgattam kezemben az íróasztalnál szobám magányában. Anyának azt mondtam, hogy egy fogalmazást kell írnom órára, amit ő elhitt. Mázlim volt, hogy egy kukkot sem értett oroszul.

Sok képzelt szituációban írtam oroszul levelet órákon, erre viszont nem készítettek fel, nem a május elsejei ünnepségről kellett hadoválnom egy úttörő barátomnak, aki a messzi Szovjetunióban lakott. Nem, Vaszilij egy hús-vér férfi volt, és a közeli laktanyán élt. Különös, gondoltam, hogy soha nem törődtem a katonai táborral korábban, pedig sokat emlegették. Egyszer egy csapat fiú azzal büszkélkedett, hogy kavicsokkal dobálták a fák közül az egyik barakk ablakát, amíg egy dühös orosz ki nem rontott az épületből. Egy gépkarabélyt lóbálva fenyegette őket anyanyelvén, amit a fiúk nem értettek, nem is akarták, vihogva rohantak el. Legalábbis így adták elő a történetet.