A határvonalon túl

1. fejezet - Szikrák és puskapor

Az idő kínosan lassan vánszorgott, mintha egy örökkévalósággal később szólalt volna meg a csengő. Szabó tanárnő kiadott házi feladatnak két elemzést, aztán összepakolta holmiját, köszönés nélkül hagyta el a termet.

– Gyere, menjünk le – lökdöste meg könyököm Katka.

Csatlakozott hozzánk a másik barátnőm, Cservák Emma, egy padra telepedtünk le.

– Jössz este Dávid bulijára, igaz? – kérdezte Katka.

– Anya biztos megtudja, hogy megint késtem – sóhajtottam. Anya az iskolamenzán dolgozott, ahova a tanárok is jártak ebédelni, esélyem sem volt bármit eltitkolni előle. – Nem fog elengedni.

– Hm. – Katka elgondolkodva csücsörített.

Tetszett neki a rendőrfőnök fia, Kalmár Dávid, és számított rám, mint támogatásra, ha esetleg sikertelenül végződne a csábítás. Nem értettem, miért izgult, hiszen magas, csinos, vékony derekú, hosszú lábú lány volt, fekete hajjal, kék szemekkel, és egyértelműen ő is tetszett Dávidnak.

Katka után az összes fiú megfordult. Kezdetben irigyeltem érte, ám lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy én sosem leszek olyan, mint ő. Katka persze váltig bizonygatta, hogy nem vagyok véznácska, meg hogy a hajam akkor is remekül áll, ha nem fésülködöm minden félórában, nem nézek ki úgy, mint egy kócos boszorkány. Egyszer szóvá tettem, hogy bárcsak olyan egyenes és sötét hajam lehetne, mint neki, Katka erre a hajamba túrt, és közölte, ő pedig ilyen hullámos, világosbarna fürtökre vágyik titokban. Összenevetve egyeztünk ki abban, hogy mindketten telhetetlenek vagyunk.

– Lehet, hogy én sem megyek – motyogta Emma, kerülte Katka lesújtó pillantását.

Amúgy is apró termetű lány volt, Katka előtt még kisebbre húzta össze magát, olyan kicsire, mint amilyennek Katka előtt érezhette magát. Emma nem kedvelte a nagy társaságokat és felhajtást, nem is tudtam elképzelni, hogy önfeledten táncol és iszik. Némán sóhajtottam, a beálló, feszült csendben várakozóan jártattam pillantásom a két lány között. Általában én töltöttem be a villámhárító szerepét kettejük között, mert ugyan nem voltam olyan nagyszájú, mint Katka, azért annyira gyámoltalan sem, mint Emma.

– Jaj, Emma – forgatta szemeit Katka –, már meg sem lep, hogy az utolsó pillanatban nyafogva meggondolod magad, mint mindig. – Emma beharapta alsó ajkát, elpirult, nem mert Katkával vitatkozni.

– Hagyd már – csitítottam Katkát, mire ő legyintett, és következetesen úgy tett, mintha Emma ott sem lenne.

– Azt mondta Dávid, hogy szőlősből látni a Bodrogot. Magda, szökj ki! A múltkor is sikerült.

– Kevésen múlott – csóváltam a fejem. – Nem kísértem a sorsom, szó sem lehet róla, hogy megint kiszökjek.

– Ne legyél már unalmas! – fakadt ki Katka. – Ez az utolsó évünk az iskolában. Ki kell használnunk, majd utána lehetsz unalmas az életben.

– Kedves vagy – húztam el számat.

Katka nem győzködhetett tovább, ugyanis becsengettek.

Orosz óra következett, a kedvencem. Előző év végén az orosz tanárnő, Bercsényiné bogarat ültetett a fülembe, hogy egyetemen kellene folytatnom a tanulmányaimat, orosz nyelvre szakosodva. Ha nem sikerül tolmácsot vagy fordítót faragni belőlem, lehetek tanár is, az meg úgyis mindig kell, mondta akkor. A nyáron sokat gondolkodtam rajta, anyával is meghánytuk-vetettük, és mindketten arra jutottunk, hogy ez a legjobb megoldás jövőmre nézve. Anya amúgy is mindig azt akarta, hogy Budapesten járjak egyetemre, ahogyan a bátyám, Imre, aki a Műegyetem Villamosmérnöki karán tanult.