Szabadnak lenni (Harry Potter ff.)

26: Choi ládája

– Oh jó, hogy mondod Wade, már majdnem elfelejtettem! – tapsolt kettőt, mire a bokrokból sorra jelentek meg farkasoknak kinéző sötét lények, amelyek fogaikat csattogtatva vicsorogtak ránk.

– Ha még egyszer ötletet adsz annak a baromnak esküszöm, hogy nem csak kiátkozlak erről a helyről, de amint elpusztítottam azt a lényt, a saját kezemmel foglak megfojtani! – morogtam Wadenek.

– Azt szívesen megnézném! Astrid Norton megfojtja Wade Kwont saját kezűleg. Bár tudnád milyen régóta álmodom erről már! Na, de nem akarok a szórakozás útjába állni. Kezdjük a műsort! – kacagott fel Kane, majd intett egyet a szolgálóinak. – Szórakozzatok drágáim!

Kane szörnyei, ahogy meghallották a parancsot elindultak. Legtöbbjük lassan mozgott, ezzel is húzva idegeinket, míg volt egy-két olyan négylábú szörnyeteg, akik gyorsaságukat kihasználva szinte azonnal lecsaptak ránk.

– Stuport! – ordítottam fel hangosan, mire pálcámból egy villanással tört ki a bűbáj, amely telibe találta a felénk igyekvő állatot. A farkas hátra esett, majd mikor belecsapódott a földbe, egy hangos nyüszítés kíséretében, csak a jól ismert, undorító fekete masszát hagyta hátra.

A mellettem lévő fiú is hasonló ártást küldött a tömegre, amivel pár lényt tudott csak kiiktatni, de ezeknek a szörnyeknek a hiánya egy pillanatig sem látszott meg. Inkább úgy tűnt, mintha megsokszorozódtak volna.

– Van valami terved? – kérdeztem kétségbeesetten a fiút, aki hátra kapva rám a fejét, csak idegesen megrázta azt.

– Adj pár percet – felelte, amire szinte hisztérikusan nevettem fel.

– Tudod én szívesen adok, sőt több napot is, ha kell. Ezt inkább velük kell lebeszélned, mivel nem tűnnek türelmes lénynek – böktem pálcámmal a szinte idegtépően lassan közeledő tömeg felé.

– Incarcerandus! Confringo! Confundo! – soroltam az összes bűbájt, amely eszembe jutott és még hasznosnak is volt nevezhető. Igaz mind egytől egyig hatásos volt, talán 5 vagy 9 sötét szolgát el is pusztítottam, de amint észbe kaptam érkezett a helyükre vagy 20 újabb szörnyeteg, amelyek egyre jobban közelítettek felénk. Nemsokára az eredeti 15-20 méter távolságból, alig 5 méter lett, így pedig már mindketten sokkal komolyabban éreztük azt, hogy sarokba szorítottak minket. Egyre jobban kezdett szorulni a nyakunk körül az a bizonyos hurok.

– Milyen kis kitartók, a végletekig harcolnak – jegyezte meg mókásan a kátrány szörnyek teremtője, aki kimondottan élvezte az általunk okozta műsort. Fél szemmel láttam csak, ahogy kint a sötétben elrejtőzve várja a csata kimenetelének végét, miközben gyönyörködött a szenvedésünkben. Még a pillanatnyi látványától is elfogott a hányinger.

Egy dologban viszont igaza volt. Ha kell, a végsőkig kitartanánk, ez pedig egyre jobban közeledett. Ahogy közelebb és közelebb férkőztek hozzánk, annál inkább kilátástalanabb lett a helyzetünk. Ezt pedig mindketten éreztük már.

Egyre kétségbeesettebben küldtük az átkokat a körülöttünk állókra, néha még célozni is elfelejtettünk. Csak kiáltottuk a hasznos ártásokat, miközben kezünkkel nem győztük suhintani a megfelelő mozdulatokkal. Egyszer azon kaptam magamat, hogy majdnem Wade fejét átkoztam le, de a fiúnak még volt annyi lélekjelenléte, hogy kikerülte az átkot.

– Koncentrálj Rachel! Koncentrálj! – kiáltott rám a társam, kibillentve engem az elkeseredett kapálózásból.

Rápillantottam lihegve a fiúra, akivel találkozott a tekintetünk. Láttam a szeméből áradó fáradságot és félelmet, amely ösztönözte őt a harcra. Nem tudtam mit akart a fickó annyira tőle, de volt egy olyan érzésem, hogy az a dolog talán még halálnál is rosszabb lehet. Egyszerűen nem állíthatta meg őt semmi, még azok a sebek sem, amik végig sorakoztak rajta. Ruháját több helyen is megtépték, néhol vágások is díszítették azt, ahogy a vállán is volt egy mélyebb metszés, amely nem csak a ruháját, hanem a fiú karját is rendesen megsebesítette. A homlokát is eltalálták, Merlinre az sokkal kisebb seb volt.