A rubin virág [Novella]

A rubin virág

Anna ébresztett engem. A mezőn ültünk, ropogott alattunk a műanyagfű. Kellemesen dörgölőztünk hozzá, vakarva arcunkat, összekócolva a hajunkat. A csövekben futó olaj és fém illata töltötte meg a tüdőnket. Anna boldogan rám vigyorgott, és összedörgöltük az orrunkat. A zöld fény szinte teljesen beborított minket, így testeink eltűntek a kertben.

Kopogást hallottam az üvegajtón. Henrik volt az, a botanikusunk. A szerszámosládáját hozta, hogy megjavítsa a növényeket. Óvatosan felkeltem, nyújtózkodtam egy sort, megropogtattam csontjaimat, és az ajtóhoz léptem. Henrik már bent volt és szerelt. Anna kisiethetett a konyhába, lassan ebédidő volt. Ez volt a legkedvesebb időszakom, ilyenkor az egész közösség egy asztalnál evett. Én, Henrik, Anna, Lukács, Edward, Wilhelm, Xena, Péter, és még sokan mások. Egy családként. Szívmelengető érzés volt.

– Minden rendben van, Henrik? – kérdeztem őt, miközben figyeltem, hogy olajat tölt egy hatalmas rózsa szirmai közé.

– Mi lehetne? Már rég halottak – mindketten felnevettünk. – Alig várom már az ebédet! Tudod, hogy mi lesz? A kedvencünk.

– Ó! Gofri tejszínhabbal? – kiáltottam örömömben.

– Valószínűleg – mosolyogta Henrik.

Kiléptem a folyosóra. Ezután suhanni kezdtem – a mozgópadló vitt engem tovább. Körbejártam a sok, tündöklő szobát. Peti gyerekeinek az édes hálószobáját, amit csillámló díszekkel és lávalámpákkal rendeztek be. Aztán ott volt Xena szobája, a pumatetemmel és az indián talizmánokkal – ettől valahogy mindig kirázott a hideg, de attól még gyönyörűnek találtam. Aztán hamarosan érkezett Wilhelm kapitány kabinja! Hajókerékkel, egyenruhákkal, igazán katonás rendben! Az öreg mindig meg tudott nevettetni engem.

Hamarosan megérkeztem a közösségi csarnokba. Mindannyian ott voltak, énekelve. Virágokat fűztek a hajukba, és táncoltak. Gyönyörű volt a lengedező alakok látványa, különösen Anna, aki ezer spirálban forgó színkavalkádként mozgott, hol kecsesen lengedezve a levegőben, hol a földhöz lapulva folyva szét a földön, akárcsak valami különös habtest. Néztem őt. Nem tudtam levenni róla a szememet.

Vörösen világított a rubin virág.

Az éneklés után mind összeültünk az ebédlőben, hogy a napi tevékenységeinkről meséljünk egymásnak. Azok, akik hangszereikkel a zenéket adták, a legújabb alkotásaikat mutatták be nekünk. Voltak, akik verseltek, líráikkal a lelkem mélyéből szaggattak ki darabkákat, mint fekete keselyűk, hogy aztán zöld-kék fényben tündöklő koronákat varázsoljanak a fejünkre. Hipnotikus volt. Aztán ott voltak az írók, ők épp hallgattak – elnézést kértek, de éppen egy esős buszmegállóban álltak, és történeteken dolgoztak. Nem lehetett megzavarni őket. A szobrászaink a gofritortán dolgoztak. Finom hússal töltötték meg, ropogós májjal, kézzel, szemekkel. De mind olyan szépen énekeltek. Mind annyira boldogok voltak.

Nekiláttunk a fogásoknak. Mámorosan csámcsogtunk a húsdarabokon, a tészta folyékonnyá vált forró ajkaink között, és túlvilági simításokat tett ízlelőszerveink felé, mintha a másik oldalról valaki szerető üzeneteket küldött volna nekünk. Én azt hittem, hogy szétpukkadok, annyit ettem.

A nehéz vaszsilip mögé néztem, ami a raktárak felé vezetett. Egy sötét folyosón voltam, most egyedül. A távolban még lehetett hallani a hangokat, de egyre elhalványultak. Vajon mi is lehetett az énekük szövege? Nem emlékszem már, annyira régen történt.

A zsilip mögött volt a raktár. Most Lukács köszöntött, éppen pár üveg között fetrengett.

– Nos, ételkapitány, hogy állunk?