Az Éhezők Viadala - Aeneas

1. fejezet

Eljött hát ez az év is, igazán csodás.

A mai hajnal mindenki számára más volt a körzetben, eltérő a megszokottól, és éppen ezért kivételes ideget keltett az egyébként fegyelmezett és hűvös lakókban. Az egyik jó barátom, Misha elmondta, tizenkét éves kora óta minden Aratás reggelén kihányja a belét.

Én soha nem fogtam fel ilyen tragikusan a dolgot. Egyetlen gyerek voltam, az apámmal éltem, és sem a saját halálom ténye nem izgatott fel túlságosan, sem a barátaimé. Ha menni kell, hát menni kell, és akkor az ember legalább menjen el látványosan. A kapitóliumi nagy adathordozó készülékekben örökre fog élni az kiválasztottak emléke, még jóval azután is, hogy az utolsó ember is porrá vált, aki valaha élve látta őket. Ez is egy formája a halhatatlanságnak.

Csendben reggeliztem meg, az asztallapra meredve gondolkodtam, miközben az apám egy olcsó, használt papírra nyomott újságot lapozgatott. Hiába éltünk a Harmadik Körzetben, a technika gyártásának fellegvárában, meglepően jó anyagi körülmények között, soha nem volt, és soha nem is lesz opció számunkra egy olyan elektronikus eszköz, amin híreket lehetne olvasni.

Amikor végeztünk az evéssel, az asztalon heverő tányérokért nyúltam. A mai napon először apa rám emelte a tekintetét.

– Azt hagyd. Ma ne, majd én.

– Apa, ez egy ugyanolyan nap, mint a többi. Add ide a tányérod.

Nem ellenkezett, így leszedtem az asztalt. A körzet leggazdagabb lakosai közé tartoztunk, mégis mi végeztük el a háztartás körüli munkákat. Régebben még máshogy álltak a dolgok, de mióta a szüleim elváltak, apa nem fogadott fel senkit. A régi segítőinket anya elvitte magával. Fogalmam sem volt, apa miért viselkedett így, de soha nem kérdeztem rá az okára. Nem voltam benne biztos, hallani akarom-e a választ, és amúgy is megszoktam már, hogy csak mi ketten élünk a hatalmas házunkban, így nem hiányzott, hogy idegenek túrják fel az életterünket. Ráadásul a cselédség szeretett lopni, ami nem volt túl meglepő.

Reggeli után kényelmesen felöltöztünk, a legszebb ruháinkat vettük fel. Apa próbálta nem mutatni, de láttam rajta a feszültséget. Én nem éreztem semmit, miközben az ingemet gomboltam. Ez volt az utolsó Aratásom, jövőre leszek tizenkilenc, és akkor örökre vége lesz ennek a mizériának. Az ing túl szűk volt a mellkasomon és a vállam körül, tavaly óta sokat változtam, de egyikünknek sem jutott eszébe új ruhákat venni, hiszen a hétköznapokon úgysem ilyeneket viseltem. Most meg már mindegy volt, ilyenkor úgysem volt semmi nyitva, és mivel vagy tíz kilóval nehezebb voltam nála, apa ruhái sem jöhettek szóba.

Megszólalt a csengőnk, egymás után vagy ezerszer, és ahogy ajtót nyitottam, Misha vigyorgott rám. Volt benne valami remegős, ezért nem igazán lehetett volna jókedvnek nevezni a hangulatát.

– Aeneas!

– Elárulnád, miért üvöltesz?

– Nem üvöltök!

– De.

Misha beletúrt a hajába, szürke arca kipirult, így sejtettem, hogy idáig futhatott. Használt inget viselt, a cipője és nadrágja pedig ugyanaz volt, mint amit hétköznapokon hordott az iskolában.

– Legalább ma nem kellene ekkora seggfejnek lenned.

Megforgattam a szemem, aztán félreálltam, hogy beengedjem őt. A mi körzetünkben viszonylag korán volt az Aratás, hogy a kapitóliumi lakosok élőben követhessék végig, így csak fél óra állt rendelkezésünkre, aminek zömében Misha beszélt, én pedig néha hümmögtem vagy bólogattam. Nem érdekelt, mit mondott, és ő sem igazán beszélgetni akart, csak leadni valahogy a feszkót. Azon kevesek közé tartozott, akik képesek voltak hosszú távon is elviselni engem. Úgy peregtek le róla a sértések és a rideg viselkedés, mint a sima golyók a békeőrök páncéljáról. Alapból is olyan izgága volt, mint akibe áramot vezettek, és ma még a szokásosnál is kevésbé bírt magával.