Az emlékek kabátja

A temetés

Süt a nap, szinte égeti az arcomat. Mindenhol gyönyörűen kivirágoztak a fák, bokrok, egyre több sétáló ismerőst láthatok a már oly jól ismert utcákon. Már szinte nyári az idő; mindenhol rohangáló gyerekek, sétáló felnőttek és idősek együtt szívják a tavaszi, friss levegőt. Minden és mindenki boldog, vidám, örömteli.

De bennem mégis vihar dúl; szenvedek a fájdalomtól. A templom felé tartva szertenézek. Olyan furcsa, ahogyan az élő környezetben egyre több és több haldokló embert látok. Az ideiglenes boldogságunk szelleme mintha elveszett volna a semmiben. Gyász van, mély, fekete gyász. Sok fájó lélek megy a földi purgatóriumra: temetésre.

Lassan odaérek az ajtóhoz. Mikor belépek, érzem, hogy ez a búcsú nem lesz könnyű. A nagymamám már bent van, nem tudom, hogy van neki akkora lelkiereje, hogy lassan fél órája ott ácsorogjon. Szörnyű így látni őt, ahogyan a könnyei csak folynak megállás nélkül, levegőért kapkodva. Édesapámba karol, aki csendben hullatja el szemeinek sós gyémántjait, egészen férfiasan. Kissé tétovázva odaállok és csak meredek magam elé, ezzel a roppant egyszerű koporsóval nézek farkasszemet. Egy kissé ütött-kopott, a rajta lévő festék valószínűleg már régen kifakult. Jaj, nem ilyet érdemelne meg...

Még képet sem tettek ki Róla, pedig ennyivel tartozhatnának nekünk. Legalább utoljára láthatnánk Őt. Viszont, ha jobban belegondolok, sokkal fájóbb lenne, ha így látnám azt a kedves mosolyát egy komor, szürke képen. Így jobb lesz mindenkinek. Ehelyett olyan érzésem van, mintha látnám az arcát a koporsó mögött. Mintha kissé ijedten nézne körbe, mintha most venné észre, hogy ez a sok ember miért van itt.

Lassan már az egész terem megtelik emberrel, mondhatni telt ház van. Utálom ezt a kifejezést használni egy temetésen, de nem tudom máshogyan kifejezni magamat. Ezt ellenőrzöm is egy körbetekintéssel. Oh, igen, egy szem nem marad szárazon, még az enyém sem; holott nem vagyok az a sírós típus. Halkan indulnak el útjukra sós és fájdalmas könnyeim, nem is tudva, meddig haladnak végig az arcomon. Csak potyognak, és potyognak....

Nagymamám remegve és bőgve odasétál a pap mellé. A pap megfogja szeretett nagyim vállát és úgy kezd el valamit mondani. De én képtelen vagyok figyelni rá. Gondolataim a múltban cikáznak folyamatosan.

/Flashback/

- Papa! Nézd, mit rajzoltam! - mutattam meg nagy mosollyal az új remekművemet, ami egy naplementét ábrázol.
- Nagyon szép! És ezt teljesen magadtól rajzoltad?
- Nem igazán. Kinéztem az ablakon, és amikor megláttam az eget, egyszerűen nem tudtam kibírni; lerajzoltam.
- Ez csodálatos! Büszke vagyok rád, Babóca! - megsimogatta a fejemet egy elégedett mosollyal.
- Köszönöm, Papi!
- Majd meglátod, ha nagy leszel, egy igazi művész lesz belőled!
- Úgy gondolod? - kérdeztem érdeklődően.
- Úgy bizony! - emelt fel az egekbe, majd visszatett a kanapéra.
- Jaj, kicsi Gyémántos Macskám, annyira, de annyira szeretlek!
- Én is nagyon szeretlek Papa! - és ezzel egy hatalmas öleléssel mutattuk ki, hogy milyen szoros is a családi kötelék egy nagypapa és az unokája között.

A könnyeim már meg sem állnak. Folyamatosan hullanak, és nem tudok mit tenni ez ellen. A könnysor szinte táncot jár a sima, már-már ijesztően fehér bőrömön. Egy pillanatra felnézek, hiszen idáig lehajtott fejjel meredtem el gondolataimban. A koporsó fölött a parányi ablakon át egy fénysugár érinti az arcomat. Megint becsuktam a szememet, és újonnan a múltban találtam magamat.

/Flashback/
- Babu, gyere, megyünk le a partra! - kiáltott be nekem kintről azzal a folytonos boldog hangjával.
- Éljeeen, végre lemehetünk fürdeni! - futottam ki szinte villámsebességgel az ajtón.
- De szép az idő! - rohantam tovább a kert felé, ahol a napsugarak pajkosan csiklandozták meg a lehűlt testemet. Eközben kicsit megborzongtam.
- De előtte gyere! Gyorsan bekenlek naptejjel, nehogy nekem leégj! Utána aztán tényleg irány a strand!
- Előbb kapj el, ha tudsz! - nevettem el magamat, majd játékosan kergetőztünk a bongyoros felhőkkel teli, kék ég alatt.

Megállíthatatlanok a könnyeim. Ezek a kis csodák, amik rajtam keringőznek, kiadják ezt a hatalmas fájdalmat, ami most bennem uralkodik. Hirtelen a pap befejezi a mondandóját, majd elindul. Mi megyünk utána, s tudatosul bennem, most jön a legfájdalmasabb rész: a végleges búcsúzkodás. A koporsót nehézkesen engedik le, sokan bedobják az utolsó virágcsokrokat. Én is bedobom a sajátomat, ami után elkezdik a föld visszalapátolását. Belegondolnom is szörnyű, hogy egy életre elszakítják tőlem Őt, aki apám helyett apám volt. De ez így kell történjen. Hiszen semmi sem tarthat örökké. Még az Ő élete sem.

Mindenki részvétet nyílvánít a nagymamámnak, engem figyelmen kívül hagynak. Ezt nem is bánom. A tömeg megy kifelé, de én ott maradok, és a sír mellé állok, a meleg ellenére beleburkolózok fekete kabátomba és csak bámulok. Arra a sírkőre, ami pár perce még ott sem volt. Ahogyan egyre tovább nézek a sírkőre, hirtelen....elmosolyodok. Rájöttem, a Tőle kapott emlékek fognak éltetni engem. Bármilyen keserű már, hogy nem élhetek mellette, nemcsak az emléke, Ő maga is mindig itt lesz mellettem. Már-már szinte érzem, ahogyan átölel vastag, biztonságot nyújtó karjaival. Ennek tudatában elkezdek halkan sírni. Egészen halkan, keservesen, hosszadalmasan.

Egy kis feketerigó ideszáll és rám figyel. Elkezd egy szomorkás dalt énekelni, és két apró szemével mintha azt akarná sugározni felém: minden rendben lesz.