Vörös, mint a hajnal •PUF ff.•

Gyerünk kismadár, ússz!

-Mindennek megvan a maga helye, a Vörösingeseknél a tiszteletnek és a fegyelemnek!-tartott egy hosszabb szünetet.-Eredj, a gyűlés este hatkor lesz!

A Pásztor pedig bólintott, még egyszer haptákba vágta magát, aztán sietős léptekkel elindult a kijárat felé.

A vezér hosszan körbenézett, majd botját kirántotta a földből, és az üvegház felé vette az irányt. Vagyis elérkezett az én időm.

Sebesen mászni kezdtem, majd az alsó ágakat kihagyva, a földre ugrottam. Helyesebben estem. Rövid ideig még a fűben hasaltam, várva, hogy teljesen tiszta legyen a terep, vagy a fájdalom múljon el a hátamon, amire érkeztem. Végül megelégelve a várakozást felpattantam, és már rohantam is a fegyvertárba, melynek a bejáratát rövidesen meg is találtam.

Lassan kinyitottam a nyikorgós faajtót, és besurrantam a házba.

Odabent az asztalok és egyebek körül hevertek letámasztva a többi fiú botjai, labdák és egyebek. Semmi hasznosnak ítélhető tárgy, vagy netalán a Grund zászlaja.

A figyelmem megakadt azonban egy szekrényen, ami három fiókból állt. Régi és poros darab volt, de ez sem tartott vissza attól, hogy kinyissam. A kezemhez legközelebb állót ragadtam meg, és óvatosan magam felé kezdtem húzni. Pár papír, tollak, egyéb érdektelennek tűnő dolog hevert benne, na meg egy lakattal lezárt doboz. Azonnal felkeltette az érdeklődésem.

A zár leverése azonban nem valami csendes művelet, így el is határoztam, hogy megelégszem azzal, amit a doboz rejteget, és rohanok, ahogy csak tudok.

De, mint minden elképzelés, ez is szépen, meg jól hangzott, csak a zár feltörése annál is hangosabbnak bizonyult, mint vártam. Illetve, pontosítva az esetet, én magát a ládát vertem fel, egy kalapáccsal.

A fa szilánkok alatt, egy apró medál hevert, egy kereszt. Nem tűnt értékesnek, mégis nagy becsben volt tartva, szóval bizonyára fontos lehetett valakinek.

Amint visszatértem a valóságba, megragadtam a láncot, melyen a medál lógott, és sietve elindultam kifelé. Az ajtót ismét a lehető leglassabban, és halkabban próbáltam kinyitni, ám a hátam mögött óriásit csattanva csapódott be.

Ijedtem fordultam hátra, azonban a bejáratnál nem az a látvány fogadott amire számítottam.

Az ajtó nem magától csapódott be, hanem valaki meglökte méghozzá egy olyan személy, akivel nem szerettem volna szemtől szembe találkozni, mikor rájön, hogy elloptam tőle valamit.

-Hová, hová?-kérdezte összefonott karokkal, a mellkasa előtt.

-Elvitted a fiúk zászlóját.

-Nem volt nehéz. Az a Nemecsek nem tűnt olyannak, mint aki „csak úgy" vissza tudná venni tőlem.

-Szóval így megy ez nálatok? Elvesztek mindent amit tudtok a gyengébbektől? Tessék, én nem vagyok az! Eljöttem ide, hogy visszavegyem a Pál utcaiak zászlaját!

-De nincs nálad-lökte el magát a faltól, majd lassú, kimért léptekkel körbesétált engem, én pedig még jobban szorítani kezdtem a medált, amit a markomban tartottam.

-Akkor hol van?-fordultam utána.

-Oh azt nem mondom el-szórakozott velem, miközben összefogta a kezeit maga előtt.

-Rendben, akkor elveszem tőled ezt!-jelentettem ki hangosan, és felmutattam a keresztet, szorosan fogva a láncot.

-Vidd csak, legalább lesz valami, ami rám emlékeztet-vigyorodott el, engem pedig elborított a harci hév. Ennyi hű hó a semmiért!?

Idegesen elhajítottam a medált, pontosan a mellettünk lévő tóig. Egy pillanat alatt elnyelte a víz, Áts Feri pedig mintha megtorpant volna. Meg mertem volna esküdni, hogy lépni akart, hogy megállítson. Szóval blöffölt volna, és mégis fontos neki a lánc? Akkor miért a fegyvertár egyik poros fiókjában tartotta?

Félve pillantottam vissza a fiúra aki összeszorított fogakkal, és ökölbe markolt kezekkel állt velem szembe.

-Ezt nagy hiba volt.

-Az volt hiba, hogy velem húztál ujjat!

-Nem, az volt hiba, hogy ilyen csinosan öltöztél fel, mert most sajnos be kell piszkolnod magad.

-Nem-kezdtem el hevesen rázni a fejem, mert tudtam mire gondol-Én onnét ki nem szedem!

-Akkor többet nem fogod viszontlátni a kendődet.

Hosszú ideig csak farkasszemet néztem vele, és erősen gondolkodtam, hogy vajon mit kellene tennem. Végül csak komoran felmorrantam.

-Fordulj el!

Áts Feri pedig szélesen vigyorgott, és feltartott kezekkel hátat fordított nekem.

-Gyerünk kismadár, ússz!