Fogaid Nyoma

És ma még csak szerda van

"Semmiség. Csak egy-két karcolás itt-ott. A vállam kiugrott a helyéről, de visszaugrasztották mikor ideértünk." válaszolta egyszerűen.

"De hát azt mondta nekem az egyik nővér, hogy te hoztad be Emmát." ekkor Brian arca kifejezéstelenné vált.

"Igen, ez így igaz, de szerencsére volt segítségem."

"Vannak szemtanúk?"

"Nem, nincsenek. Egy arra autótózó embertől kaptunk segítséget. Épphogy kimásztunk a roncs alól mielőtt felgyulladt."

"Felgyulladt?" Kérdésem hallatán Brian pislogott egyet.

"Igen, és a felismerhetetlenségig összeégett."

"A te kocsid?"

"Volt."

"Azt a-.... Ez nagyon durva!" csodálkoztam, majd ásítottam egyet. Észre se vettem, hogy milyen fáradt vagyok.

"Hány óra van?" kérdeztem a nyakamat nyújtóztatva, ugyanis nagy valószínűséggel elaludtam. Brian az extravagáns órájára pillantott.

"Háromnegyed múlt."

"Háromnegyed egy?" néztem körbe döbbenten. Majdnem egy órát aludtam itt, a széken.

"Háromnegyed öt." Ahogy ezt kimondta, nekem szó szerint leesett az állam.

"Hogy micsoda?" néztem rá sokkoló tekinettel "Akkor asszem én most megyek." pattantam fel a székről, és csak most éreztem, hogy mennyire elaludtam más végtagjaimat is, de ez nem tarthatott vissza. Anya megöl ha megtudja, hogy kiosontam az éjjel. "Jobbulást, és ha Emma felkel, kérlek mondd meg neki, hogy beszélnem kell vele....és hogy sajnálom."

"Megmondom neki." mondta egy lágy mosollyal az arcán, és ahogy ezt kimondta, elrohantam.

Kissé udvariatlanul, köszönés nélkül hagytam ott Brian-t, de most nem tehettem mást. Haza kellett érnem még mielőtt anya felkel. Habár erre már elég kevés esélyt láttam.
A folyosó végén élesen jobbra fordultam, mikor nekimentem valakinek. Tisztára olyan érzés volt, mintha frontálisan ütköztem volna egy betonfallal. Au...
Elvesztettem az egyensúlyom és elszédültem volna, ha az a valaki nem kap el esés közben. Ekkor felnéztem, és megpillantottam Ezra varázslatos szempárját. Fekete tincsei szokás szerint össze-vissza álltak, és tökéletes ajkait egy angyali mosolyra húzta.

"Mi már mindig így fogunk találkozni?" mosolygott Ezra, majd lassan elengedett, miután visszanyertem az egyensúlyom.

"Szia Ezra..." néztem körbe, mert még mindig forgott velem a föld "Bocsi, de most mennem kell." mondtam szédelegve és már mentem volna tovább, de Ezra megfogta a karom.

"Jól vagy?" nézett rám kérdőn.

"Persze, csak fáradt vagyok." és amint ezt kimondtam elengedte a karom.

"Hova sietsz ennyire?" csodálkozott.

"Haza kell mennem." válaszoltam röviden.

"Csak óvatosan. Az előbb nagyon nekem jöttél. Biztos nincs agyrázkódásod?"

"Nincs, dehogy is. Na szia!" fordultam el.