- Jól vagy? - ütögette meg a vállamat Akaashi.
- Aaa, igen, minden okés, ne haragudj - mosolyogtam rá. - Picit elbambultam.
- Láttam - dőlt hátra legjobb barátom. - Na bökd ki mi bánt, beadandóm van.
Becsuktam a szemem majd elfeküdtem a kanapénkon. Mélyen belélegeztem majd lassan kifújtam. Egy ideje őrlődtem már egy téma miatt, ezért felkerestem Keijit, hátha tud segíteni. Alig másfél éve barátkoztunk össze, de egy angyal volt, tényleg. Nélküle nagyon sehol nem lennék, legalábbis Tokióban biztos nem.
A szüleim mindig is rengeteget dolgoztak, hozzászoktam. Sosem ültünk le beszélgetni vagy mentünk közös programokra, de nem zavart. Kiskoromban meg kellett tanulnom, hogy mi egy ilyen család vagyunk, a szüleim pedig nagyon szeretnek és mindent megtesznek azért, hogy a lehető legjobb életünk legyen.
Ez tökéletesen működött mióta az eszemet tudtam. Egészen felső közép második évéig.
Mielőtt véget ért volna a nyári szünet anyám leültetett a kanapéra, és közölte velem, hogy Fukuokaba költözünk. Kb 900 kilométerre mindentől és mindenkitől ami valaha számított nekem. Gondoltam csodás, nem lehet egy rossz hely, de maradni szeretnék.
Ekkor jött képbe az Akaashi család. Nagyon jó viszonyt ápoltak a szüleink, és természetesen Keiji és én is, úgyhogy felvetettem az elsőre lehetetlennek tűnő ötletet.
- És mi lenne ha én itt maradnék? - támaszkodtam meg bal kezemen.
- Mire gondolsz? - vonta össze szemöldökét édesanyám.
- Emlékszel Keijire?
- Uhm, igen. Kedves fiú, mi van vele?
- Emlékszel, mikor náluk vacsoráztunk?
- Igen. Nagyon kedves szülei vannak, de miért kérdeze-... Gekka, ugye nem arra gondolsz, hogy...? - hajolt előrébb aggódóan.
- Pontosan arra gondolok - bólogattam hevesen, majd elővettem telefonomat. Feloldottam a képernyővédőmet, majd Keiji telefonszámának keresésébe kezdtem.
- Kislányom, szegény fiú biztos pihen, fel ne hívd - bámult rám jeges tekintettel az előttem ülő nő, ahogy elhúztam az ujjamat a képernyőn, ezzel csörgetve barátom telefonját. - Édes Istenem.
Mint mindig, sötét hajú barátom harmadik csengésre vette föl.
- Mizujs? - szólt bele unottan. Eleinte nagyon rosszul éreztem magam monoton hangszíne miatt, hiszen azt hittem, hogy zavarom, de pár hónap alatt hozzászoktam. Azt is megtanultam, hogyha mondatai végén felviszi a hangsúlyt, neked szenteli minden figyelmét. Ennek tudatában mosolyra húztam a számat.
- Képzeld költözünk.
- Na, merre?
- Fukuoka.
Az eddig a háttérben zúgó porszívó egy fújtatással kikapcsolt, s a vonal másik oldalán egy pillanatnyi csönd állt be.
- Gekka, az baromi messze van - törte meg végül a tompa ürességet.
- Tudom, drága - remegett meg a hangom egy picit. - Pont most beszélek anyuval és-
- Jó napot! - kiabált egyet a fiú. Anya csak elmosolyodott. Borzasztóan kedvelte Keijit, ezt már akkor közölte velem, mikor először átjött és szétvert Wario Woodsban.
- -és arra gondoltam, mármint, nem gondoltam, csak meg szerettem volna kérdezni, mármint, ha nem zavarnék, nem lenne gáz ha esetleg talán... becuccolhatok hozzátok? - sóhajtottam fel a mondat végén. Nagyon, nagyon nem akartam elmenni innen. Beletúrtam hosszú, fekete hajamba és belenéztem anyám szemébe.
- Megkérdezem apámat. - Hallani lehetett a megkönnyebbülést a hangján. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért szegényre ráhoztam a szívrohamot így nyári szünet közepén este tízkor, de ilyen az élet.
És valahogy ez az ittlétem háttértörténete. Akaashi szüleinek megesett a szíve rajtam (meg akartam győzni őket, hogy fizetek albérletet, de nem hagytak) és a szünet vége előtt átköltöztem hozzájuk. Egy közepes méretű házzal rendelkeztek, úgyhogy még az iskolai év első hetében átépítettük Keiji szobáját és felhelyeztünk egy függönyt, kettéosztva a helyiséget. Közös tulajdonunk egy asztalból, egy kanapéból és két fotelból állt, na meg egy TV-ből, amit még én hoztam át.
- Szóval, mi a baj? - nyújtózkodott. - Stresszesnek tűnsz.
- Felkértek, hogy dolgozzak az alapítványnál, ahova kiskoromban jártam délutánonként és nem tudom, hogy elfogadjam-e.
- Mit veszíthetsz? - roppantotta ki a nyakát. Sokszor csodálkozok, hogy mennyire recseg ez a szegény fiú. Minden csontját ki tudja roppantani, és nem is halkan. Rendszerint szórakozunk Bokutoval, mivel Keiji ki tudja rántani a bokáit én pedig be tudom feszíteni az összes ujjamat, ami szerencsétlen harmadikost sikoltásra készteti.
- Igazából nem sokat, de ha elfogadom ezt nem lenne időm máshol dolgozni, és ez nem ad fizetést.
- Gyerekeket szereted? - támaszkodott meg unottan könyökén.
Akármennyire szerettem Keijit, borzalmasan nehéz volt lefoglalni öt percnél tovább. Csodálatos problémamegoldó képessége van viszont hamar felidegesíti magát ha valaki sokáig szenved valamivel. Akinori szerint ez pályán rémisztő, szerintem csak eszméletlen idegesítő.
- Aha.
- Szerintem vállald el. Ha más nem mehetsz ingyen táborokba, az meg menő.
- Köszi - nyújtózkodtam, és elővettem a telefonomat. Válaszoltam az alapítványtól kapott emailre. Ahogy tettem le a mobilt az berezgett, jelezve, hogy üzenetem jött.
kutya
szia draga, nincs kedved kavezni velem?? buszon vagyok de most irt haverom h nem tud jonni es nm akarok hazamenni
Én
Ott tali
Feltápászkodtam, elhúztam a függönyt és az ágyamhoz léptem, ahova a táskámat dobtam le. Kivettem belőle a füzeteimet, beletettem a tárcámat, a kulcsomat és egy összecsukható esernyőt majd visszamásztam Keiji szobájába.
- Elmész? - nézett fel rám immáron a foteléből fekve, ölében a laptopjával.
- Aha, Akinorit felültette valami haverja úgyhogy megyek helyette. Kávézni akar, hozzak valamit?
Keiji végre felemelte tekintetét.
- Valami sárkánygyümölcsöset? Vagy epres frappuchinot.
- Jólvan, sok sikert a beadandóval! - mosolyogtam rá és kiléptem az ajtón, ignorálva az utánam kiáltott "Neked is meg kell írnod!"-ot.
