Nem nézek rá. Figyelmen kívül hagyom a hangját, ami nevemet kiáltja. Eszembe juttatja azokat a pillanatokat, amikor ugyanilyen hévvel ejtette ki, csak kevesebb kétségbeeséssel. Mert most az volt. Kétségbeesett.
Már egy hónapja nem beszélünk. Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy elkerüljem, vagy hogy elbújjak előle. Nem akarom, hogy emlékeztessen mindarra, amit elvesztettem.
Milyen unalmas duma.
Amikor nem figyel, azért rápillantok. Szomorúan veszem észre, hogy ő neki is ugyanúgy rossz ez a csend köztünk. Meglátszik rajta, megviseltebb, mint valaha. Letört, és nem hallom többet a nevetését, de minden tudásom szerint mostanában már más sem. Ez is kikészít. Miattam ilyen, pedig én csak neki szeretnék jót.
Milyen unalmas duma.
Nem fordulok vissza. Az elmúlt hónapban kismilliószor kiabálta így a nevem, egyszer sem álltam meg. Nem mondom, hogy nem érdekel már. Akkor nem lesném meg minden adandó alkalommal, mikor nem figyel. Szeretem őt.
Milyen unalmas duma.
Egy kéz ér a vállamhoz. Megdermedek. Nem akarok vele beszélni, nem akarom látni a szemében az érzelmeket, amiket én váltok ki belőle. Nem is nézek rá. Csak állok lehajtott fejjel, míg ő szép lassan elém sétál.
Látom megviselt sportcipőjét, fekete farmerét amit közösen vettünk. Milyen csodálatos, nyári nap volt. Egész nap csak sétáltunk a városban, egymás kezét fogva. Tervezgettük a jövőnket. A gyűrűmön meg-megcsillant a nap, később meg az éjszakai város fénye. Jegyesek voltunk. És boldogok.
Milyen unalmas duma.
Tudom, hogy próbál a szemembe nézni. Érzem, hogy túl sok mindent szeretne egyszerre mondani, de nem tudja, hol kezdje és hogyan.
- Emma...
Halkan suttogva ejti ki a nevemet, ami két kézzel szorítja el a szívemet. Hosszú idő óta először nézek föl a szemébe. Fájdalmat, szomorúságot, kétségbeesést és... ezek után is még mindig szerelmet látok benne. Ez utóbbi meglepett. Tudtam, hogy érdeklem, de azt hittem csak válaszokat követel.
- Viktor...
Neve lassan hagyja el ajkaimat. Olyan rég mondtam már ki. Hangom rekedt, szemem könnyes, de bátran nézek a szemébe.
Milyen unalmas duma.
- Hiányoztál.... khm, hiányzol. Olyan hirtelen eltűntél! Miért nem szóltál? Miért kellett ott hagynod a csöndes házban?
Hátrébb lépek egyet.
- Hibáztam. Tudom. El kellett volna mondanom. Mindent. De időt sem hagytál arra, hogy megmagyarázzam! - folytatja.
Hirtelen eszembe jutott minden.
Munkából jöttem haza. Ugyanolyan nap volt, mint a többi, nem különbözött semmiben sem. Egy egyszerű, két szobás ház volt konyhával és egy fürdővel. Nem egy luxus, de nekünk tökéletes volt.
Nekem legalábbis.
Neki valahogy nem volt elég. Neki kellett még valami. Hiányzott az életéből.
Vagy már rég megvolt. Csak én nem tudtam róla.
A verandánkon egy plasztikázott, hosszú lábú barna lány állt. Ehhez képest elég visszafogottan öltözködött. És akkor megláttam. Gyűrűje volt, ugyanolyan, ami Viktor kezén is. Amire azt mondta, maga vette az ékszeresnél.
A többire nem emlékszem tisztán. A nő sem tudott rólam. Mind a ketten ki voltunk akadva. Majd megjött Viktor is, aki bedühödött. Engem leütött, a nőt meg többet nem láttam.
Viktor házas volt már akkor is, amikor velem találkozott. És van 3 gyermeke.
Mikor felébredtem, nem vártam meg, hogy visszajöjjön. Összepakoltam és elköltöztem barátnőmhöz.
És még ezek után is úgy állítja be az egészet, mintha az én hibám lenne.
Milyen unalmas duma.
A harag hirtelen erővel ébredt fel bennem. Izzó tekintettel néztem bele az exem szemeibe.
- Ne engem hibáztass. Mintha én bármiről is tehetnék! Azt hiszem, ismerkedésnél megszokták említeni, hogy ha valaki házas és gyerekei is vannak. Én mindent tisztáztam, mindent tudsz rólam, de kiderült, én nem is ismerlek! Örülj, hogy nem tettem feljelentést testi sértésért, pedig megtehettem volna! De tudod, de idióta hazudozós dög, veled ellentétben én szeretlek! És, ha kérhetem, hagyj élni végre! El akarlak felejteni. Nem akarom minden sarkon attól félni, hogy meglátlak és megint hazudsz és bántasz.
Ahogy az én hangom az erejéből, az ő tekintete az érzelmekből vesztett. Most már csak a tömény utálatot látom, az igaz valóját, ami tökéletes álcát viselt, eddig a pontig. Mindaddig, amíg ki nem derült, engem már elveszített. Engem nem tud visszaszerezni.
Új emberként sétálok el. Érzem tekintetét, ami végigkísér a sarokig. Amint bekanyarodok, szemembe könnyek gyűlnek és a ház falának dőlve sírok. Kiadok magamból mindent, ami az elmúlt hónapokban történt.
Felemelt fejjel sétálok tovább. Egy új élet vár. Új én. Viktor nélkül.
És bár azt mondtam, szeretem...
... ez már nagyon unalmas duma.
(2020)
