Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
— Hyung? — csöndesség lepi be a szobát. — Komolyan? — csak mézédes kacagása hallatszik a nesztelen szoba falai közt. — Na, ne legyél már ilyen hülye! — kuncog könnyek között Jeongin, miközben hyung-át, 'csapkodja' nevetve, hisz biztos valami badarságot mondott Chan.
A levegőt csapkodja...
— De az epres tej finomabb, mint a banános tej! — emeli fel nevetve a hangját Jeongin.
Jeongin a sötét szobájában ücsörög egyedül. Kellemes, lágy hang tölti be a fülét - ami lehet csak káprázat.
— Énekelj még — kéri széles vigyorral arcán. — Ne hagyd abba — kezdi dúdolni ő is a dallamot. — Annyira csodálatos a hangod Chanie hyung... — derült fel vidáman - de mégis fájdalmas könnyek között.
Jeongin egyedül van a szobában. Egyedül, de mégis valakivel. Jeongin magában beszél, de mégis valakihez.
— Hyung, én szeretlek téged — mosolyog, de most már keservesen. — Te is szeretsz, ugye?
Jeongin sír, egész nap.
Jeongin sír, egész héten.
Jeongin azóta sír, mióta Chan kilehelte lelkét.
— Szóval azt mondod szeretsz... — remegő kezét homlokához emeli. — Köszönöm, hogy szeretsz hyung — sápadt arcán kövér könnycseppek csordulnak le.
Nagyon fáj neki. Alsó ajkába harap, miközben némán zokog. Próbálja visszafojtani a sajgó cseppeket.
Egyedül van, ebben a hatalmas világban. Nem akar egyedül lenni. Szorong és fél. Retteg a magánytól.
— Segíts nekem hyung! — sírdogál fájdalmasan. — Kérlek... Szükségem van rád. Ne hagyj el — a torkában keletkezett hatalmas gombócot próbálja leköszörülni, de nem sok sikerrel. — Nélküled nem megy... Nem bírom — túr bele kócos, sötét tincseibe.
Jeongin fél, elmondhatatlanul. Lelkét majd szétmarja a fájdalom, ahogy kínozza az egyedüllét.
— Miért velem történik ez? — leheli a szoba csendjébe.
Könnybe lábadt szemmel kikecmereg az ágyból. Odalépked az asztalához, és keresni kezdi a kis fémtárgyát. Mikor kezébe kerül, visszatotyog a helyére.
Szemei üresek. Íriszeiben semmi érzelem nem észlelhető.
— Szeretlek... — öleli meg Chan-t - vagyis a levegőt...
Szemeit lehunyja, majd az éles tárgyat bal karjára helyezi. Gyomra összeszorul, miközben a pengét, körbe-körbe forgatja csontos ujjai között. Hirtelen kínzó fájdalom hatol végig az egész testén.
Hiányzik neki a sok emlék, és a sok törődés, amit tőle kapott. Hiányoznak neki azok az angyali gödröcskék. Hiányzik neki az, amikor angolul beszélt hozzá - hibába nem értett belőle sokat. Hiányzik neki az éneklése - amikor a kellemesen csendülő hangok elhagyták a szerelme ajkait. Hiányoznak neki a hülye viccei - amik idegesítették Jeongin-t, de most bármit megtenne, hogy hallja azokat a szörnyű poénokat. Hiányzik az ölelése, és a szenvedélyes csókja. Hiányzik neki Bang Chan.
