Storm

Párizs

Lefagytam. A telefonkagyló kiesett a kezemből és a padlóra hullott. Koppantás helyett, csak tompa, összemosódott hangot hallottam, a tekintetem elhomályosult. Úgy éreztem hányni fogok. Remegő kezemmel megkapaszkodtam a mellettem lévő asztalban és igyekeztem nem összeesni. Térdre rogytam, homlokomat nekitámasztottam az imént említett asztal lábának. A telefon előttem hevert immár hangtalanul, de nekem újra és újra csak ugyanazok a szavak ismétlődtek a fülemben.

„Baleset", „autó", „meghalt"

A testem képtelen volt feldolgozni a sokkot, amit az utóbbi pár percben átéltem. Nem tudtam elhinni, nem is akartam. A szívem olyan erővel zakatolt, hogy úgy éreztem megsüketülök tőle. A hányinger egyre erősebbé vált, a rám törő hirtelen szédülés pedig csak rásegített. Nem bírtam tovább. Egyre csak Leon megtört hangját hallottam, szinte láttam magam előtt a tragédiát.

- Sophie.. – suttogtam elgyengült hangon.

Elterültem a padlón, forgott velem a világ. Fogalmam sincs mennyi időt tölthettem ott mozdulatlanul. A könnyeim egy idő után megeredtek, a korábban kinyitott ablakon beáradó orosz tél sem tudott meghatni. Az idegtől ígyis remegtem, a hideg nem tudott rontani a helyzetemen. Úgy éreztem a szívem kettéhasadt.

Mindennek immár több napja. Reggel a takarítónő talált rám mikor jött volna a reggeli edzésem alatt rendbe tenni a lakásom. Semmit sem tudtam aludni aznap éjjel. Kipirosodott, karikás szemekkel, átfagyva feküdtem a hideg kövön. Azóta sem kerültem jobb helyzetbe. Továbbra is képtelen voltam feldolgozni ezt az egészet. Nem tudtam felfogni miért történik ez az egész. Miért pont ő? Miért pont akkor? Miért kellett ennek így történnie? A lényem egy része titokban még mindig abban reménykedett, hogy egyszer csak megcsörren a telefon és boldogan közlik velem, hogy nincs semmi baj, meg tudták menteni. Vagy, hogy ez az egész csak egy rossz vicc volt és Sophie teljesen jól van.

Az emlékek újult és újult erővel rohamoztak meg ahogy megérkeztem Párizsba. Több, mint három év telt el azóta, hogy itt hagytam ezt a várost és ezzel együtt azokat az embereket, akiket a családomként szerettem. Éreztem, hogy ismét könnyek szöknek a szemembe. Nem voltam készen erre az egészre. Nem akartam halottként látni a lányt, akire a húgomként tekintettem. Nem voltam lelkileg felkészülve arra a lelki fájdalomra, amivel Leonnak kell megküzdenie. Arra, hogy soha többé nem hallhatom csilingelő, élettel teli kacaját, hogy örökre elhallgatott.. Egyszerűen nem.

A város utcái sorra juttatták eszembe a régi dolgokat és bármennyire is fájt, nem voltam hajlandó a hotelszobámban maradni. Gyakorolni itt nem tudtam, odahaza a színpadnál ezzel töltöttem az utóbbi napjaim. Egyszerűen nem tudtam csak úgy létezni. Minden pillanatban próbáltam elvonni a figyelmemet a fájdalmamról. Ha nem edzettem, akkor aludtam, ám ennek ellenére iszonyatosan fáradt voltam. Vagy rémálmok vagy emlékek, kínoztak minden éjjel.

Korán reggel érkezett meg a gépem, amióta lepakoltam a hotelben, azóta úton voltam. Nem volt célom, csak róttam az utakat, minden kanyart tudtam hová vezet. Most viszont ez a hatalmas, régen az álmainkat beteljesítő város egy börtönné vált. Minden sarok egy-egy emléket hordozott magában, amelyektől ha lehet, újra egy kicsit több darabba tört a szívem.

A temetés délután kettőkor kezdődött. A napokban többször is elgondolkodtam, hogy felkeresem Leont. Azonban mikor elkezdtem beírni a számát mindig megálltam. Mit is mondhattam volna neki? Hogy nagyon sajnálom? Ötletem sem volt ezért mindig inkább elvetettem az ötletet. Nekem sem hiányoztak a sajnálkozó emberek. A moszkvai társulat tagjaival ugyan nem ápoltam szoros kapcsolatot, ennek ellenére éreztem, hogy az ottlétem alatt szántak engem, annak ellenére, hogy valószínűleg fogalmuk sem volt mi történt.