Még századok múlva is legendák szólnak majd erről a három idiótá-... hősről, akik átvágtak a jégbe dermedt világon, hogy elhozzák a reményt a népüknek.
A reményt, meg egy talán nem is létező, ősi ereklyét, ami megfordíthatja a vesztes háború állását...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
az Éj utáni 245. holdforduló a Fogyatkozás Havának 16. napja
- ×× - X - ×× -
A cella három lépés széles volt – és Soren az elmúlt fél nap alatt már legalább ezerszer megtette ezt a három lépést. Még akkor sem állt meg, amikor szédülni kezdett, mert ha megtorpant volna, rögtön utolérik az emlékek.
A szomszédos zárkákban a társai egymást túlharsogva imádkoztak – az Istennőhöz, aki nem létezett.
Soren legalábbis nem hitt benne.
Soha nem tartozott az elvakult hívők közé, de a beavatása óta legszívesebben sikított volna, amikor valaki az Istennőt emlegette...
Amíg tartott a kiképzése, az idősebbek mind azzal traktálták, hogy a szertartás után nem lesznek többé kételyei. Végre teljes meggyőződéssel borulhat majd le az Oltár elé... feltéve persze, ha megéri a hajnalt.
A beavatás ugyanis a törzs legkegyetlenebb rítusai közé tartozott: a résztvevők fele nem élte túl. A résztvevők gyerekek voltak.
Soren még mindig beleborzongott, ha visszagondolt arra az éjszakára, pedig ez az emlék egyáltalán nem volt erőszakos – sőt, általában kifejezetten békésnek tűnt.
Talán ezért találta annyira félelmetesnek...
A Sámánra emlékezett a legjobban – az arcát egy északi rém koponyája takarta ugyan, de olyan közel hajolt a fiúhoz, hogy még a maszk mögött is látszottak véreres szemei. Pislogás nélkül meredt Sorenre... miközben szorosra húzta a köteleket a csuklói körül. A fiút erősen a fához kötözték, mozdulni is alig bírt. Ráadásul akárhogy fészkelődött, a rőtfenyő göcsörtös törzse mindig fájdalmasan a hátának feszült.
Átfutott az agyán, hogy ezt – a térdelést a hóban, a köteleket a csuklóján, a hátába nyomódó fakérget – képtelen lesz elviselni egy egész éjszakán keresztül. Hogy fel kellene adnia a beavatást. Megremegett az ajka, csak a büszkesége tartotta vissza attól, hogy könyörögni kezdjen a férfinek.
Jól emlékezett a lábnyomokra is, amiket a Sámán hagyott maga után, amikor távozott – anélkül, hogy akár egyszer is hátranézett volna.
A lábnyomokra, amiket gyorsan befedett a hó.
A Sámán azt mondta, az Istennő kegyeire bízza őt, de valójában csak otthagyott meghalni egy kisfiút. A Kopár Liget közepén. Télvíz idején.
A beavatás alatt elvileg eldőlt, hogy ki az, akit a Vér Asszonya érdemesnek tart az életre, és ki az, akit nem. Ha valakit az éjjel nem cincálták szét a vadállatok, nem fagyott halálra, vagy pusztult bele a tüdőgyulladásba, amit ezek után jó eséllyel összeszedett... akkor nyert ügye volt és teljes jogú törzstaggá vált.
