Labyrinth

Das Brief

Sietve rongyolt végig a palota végtelennek tűnő folyosóin. Minden nap meg kellett őket számolnia, hogy ne felejtse el, összesen hány is van, melyeken tud végigrohanni fogócskázás közben udvarhölgyeivel. Az egyik folyosón többször megbotlott már, mely egy fiatal királynéhoz korántsem volt illő. Az őt figyelő, megvetéssel teli szürke szemek mindig azt sugallták ilyenkor, hogy ő nem több egy Ausländische nőnél.
Épp ezen a folyosón siettette lépteit, kezében egy feltört pecsétű levéllel. A szíve majd kiugrott helyéről, mikor eleinte elolvasta, ki írta neki azt a levelet. Nem szabadott volna így éreznie, de az ész nem tud parancsolni a szívnek, hiába kívánná meg tőle ezt egy egész ország és a drága Mama. Rajta kívül senki sem tudott arról, kinek a kék szemeire gondol elalvás előtt s ki az a férfi, aki megmosolyogtatja még akkor is, ha szomorúság nehezedik fiatal szívére. Az etikett és a józan és tiltaná, hogy a fülébe suttogjon édes szavakat és mon amournak nevezze. 
Lajosnak kellett volna ezt mondania. A felség mellett, néha ugyan mosolyogva kedvesemnek szólította őt, de pusztán gyermeki és baráti kedvességgel tette. Szerette, de ez nem olyan szeretet volt, mint amivel a levelének íróját illette. Őt akárhányszor tehette, gyengéd, fehér karjai közé szorította, ragaszkodva hozzá, hogy ne kelljen elengednie, s rózsapiros ajkait ne kelljen elhúznia a bőrétől. Gyakran álmodott ezekkel a csókokkal, melyeket lopva váltottak azóta a bizonyos este óta,  hogy a kék liliomos maszkot elemelte az arcától és megmutatta azon szemek tulajdonosát, melyek egész éjjel az elegáns ruhába bújt uralkodónő minden lépését kísérték. 
A kertben váltották első csókjukat, pontosan ott, ahova a most is csinos nő igyekezett. Lajos a kedvenc helységében tevékenykedett, barkácsolt és festegetett, így biztos volt abban, hogy nem keresné fel őt. A palota csodás, mégis rideg és veszélyekkel teli falai között leggyakrabban a Magány társaságát kellett élveznie, de amióta volt kire szerelmes szívvel gondolnia, ritkán látogatta meg a szomorúság. Sokszor gondolt arra, hogy bár elmesélhetné a kedves mamának, milyen is az az öröm, amit akkor érez, mikor a grófja édes ujjai az arcát cirógatják örök szerelmet ígérve, még akkor is, ha ez a játék veszélyes, akár a háború. Ez az ő szívének háborúja volt s az ő szerelmének csillapíthatatlan vágya.
A kertbe érve a kedvenc rózsabokrai felé vette az irányt. Gyakran sétált ott, vagy csak ült le a fűben és hallgatta a madarak csodaszép énekét. Kislány korában szerette volna megtanulni a nyelvüket, hogy értse, mit énekelnek s akkor ő is tudta volna azokkal a dalokkal szórakoztatni a kedves Mamát. Azt azonban megtanulta már, hogy a francia madarak másképp énekelnek, mint az osztrák szárnyasok.
Szomorú módon kellett megértenie, hogyan is énekelnek róla az itteniek. Azóta is gyakran hallotta a fejében a dühös párizsi asszony gúnyénekét, de titkolta, mennyire fájt neki. " Úgy hívják Marie, osztrák a némber, nyelvünket csúfolja, mint egy kanári! Marie, Marie! "csengett a fejében. Mit ártott ő annak a nőnek? Bántott Ő valaha bárkit is?
Az Ő mon amourja azt mondta, képtelen elhinni, hogy az ő finom kezei bárkinek ártsanak s az ő csinos ajkacskái bárkiről is gonoszat mondjanak, hisz sugárzik belőle a kedvesség. Persze fiatal is volt ő, gyermek, csalfa kislány, aki rajongásig be akart illeszkedni a palotába, de a rosszindulat távol állt tőle. Ezért is szerette a grófját. Éreztette vele a tisztaságot, amivel elindult annak idején otthonról a szívében. Azóta, már a díszes palota volt az otthona és Franciaország.
Körbepillantott, kémlelik-e kíváncsi szemek a közelben, de a kert ezen szegletében senki sem időzött, és ha bárki is megfigyelte volna, csupán egy régi kötetet vehetett volna észre a kezei között, amiben ügyesen elrejtette a levelet, amit végre teljes nyugalomban olvasni kezdhetett. Ismerte már a titkos írást, amivel a férfi írt neki, s ő maga is így válaszolt neki gyakran. Szemeivel követve a sorokat, szinte már anélkül is megértette, hogy külön jegyzetelnie kelljen.

" Drága Úrnőm!
Röstellem, hogy nem látogattam meg, mint ahogyan azt legutóbbi levelemben ígértem Önnek, de fontos ügyek tartottak távol szerető karjaitól. Kérem, fogadja el legmélyebb bocsánatkérésemet, és ne higgye azt, hogy nem kívánom látni az Ön gyönyörű mosolyát. Hamarosan meglátogatom, ezt megígérhetem. Két nap múlva indulok útnak, hogy magamhoz ölelhessem s újra csókolhassam az Ön szerelmes ajkait. Nem múlik el nap, hogy ne gondoljak a szépségére és őszinte kacajára. Remélem eltölthetünk pár kellemes percet ott, hol legutóbb láthattam, tudja, mikor azt a gyönyörű világoskék ruháját viselte, benne aprócska virágokkal. A sárgákkal. Csodásan áll Önnek, de a legszebb ékszere mind közül s két szép szeme, Marie. Kérem legyen türelemmel, s várjon még egy keveset. Ígérem, nem kell sokat aludnia a viszontlátásig. 
Csókolja legmélyebb szerelemmel,
Axel von Fersen "

Marie Antoinette fehérre festett arcán átütött a szerelmes pír, s elbújtatta magát a könyv lapjai között. A tudat, hogy hamarosan magához ölelheti azt, aki számára a világot s annak minden kincsét jelentette, hatalmas boldogsággal töltötte el őt. A rózsák is illatosabbnak tűntek s az ég is kitisztultabb lett pillanatok alatt. A palota azonnal sokkal barátságosabb hellyé változott, s az unalomba burkolt napok azonnal új értelmet nyertek számára. Ismét s újra átfutotta a rövidke levél sorait, majd megcsókolta, mintha csak az ő lieblingje volna az személyesen, aztán a levelet elrejtette a könyv lapjai között, s visszaindult az épületbe, amelyet úgy kellett neveznie, az otthona. Külső szemmel úgy tűnt, mindene megvan ami szemnek és szájnak ingere lenne, azonban ő egyetlen dologra vágyott. Elfogadásra. 
Sokkal hamarabb nevezte volna otthonának a kutyaólat, ahol a jószágok mindig megnyalogatták a kezét, mint azokat a hosszú, szomorú folyosókat, ahol a személyzet érzelemmentes arcán aprócska, undorral és dühvel teli szemei követték a lépteit, megkeserítve az örökös ott tartózkodását. A szerelme azonban képes volt arra, hogy kimentse őt onnan. Még ha rövidke, lopott órákra is, de megmentette őt és boldoggá varázsolt mindent körülötte, ha láthatták egymást.
Még ha lopott pillantásokkal is.