A fiú

Szóval van ez a fiú...

Aki nem ismer.
Nem tudja ki vagyok.
Ha meglát az utcán, talán felmerül benne, hogy valahol láthatott már. De hé, ki vagyok én, hogy akár egy másodpercig is velem foglalkozzon?
Rám sem néz.
Nincsenek emlékei velem.
Nekem viszont...vannak. Elég sok.
Öt év, minden egyes napja, általános iskolában, majd gimnáziumban. Az illata, mikor elmegy mellettem a folyosón. A nevetése. Amikor kiállt a dagi lány mellett, amikor egyszerre tizen is rajta nevettek. Két hetes külföldi kirándulás... Még az ablak melletti ülésről is lemondtam, hogy ráláthassak az arcára. Hogy láthassam ahogy nevet, megforgatja a szemét, éppen alszik, vagy csak úgy...létezik.
Tökéletes. Minden egyes porcikája, kívül-belül. Számomra mindenki elsötétül mellette, talán ezért is van, hogy minden fiút elutasítok, aki próbál felém közeledni, és nem Ő. De az a baj, hogy senki sem ő. És ő...jobbat érdemel nálam. Tudom hogy nem vagyok az esete, és nem is leszek az. Nem csak külsőre, de belsőre sem vagyok az a lány, akit ő keres.
Ezért is, jobb ha nem tudja meg senki, hogy bejön nekem, és inkább megvárom amíg elmúlik. És most várok. Lassan öt éve. De egyszer el fog múlni. Nem tetszhet örökké, ugye?
Minden nap, mikor meglátom, a lábaim fel akarják mondani a szolgálatot. Ellenben ő, olyan magabiztossággal suhan el mellettem, rám sem nézve, hogy azért díjat érdemelne. De nem is akarom hogy rámnézzen. Talán jobb is így, csak végre, a hormonjaim legalább fogadják már el, hogy soha, de soha nem lesz kettőnk között semmi! Mert már nem bírom elviselni, hogy görcsbe rándul a gyomrom ahányszor csak megpillantom, és össze akarok esni mindig, mikor elmegy mellettem.