Why him? | cth

1.

♡

ᴄʜʀɪsᴛᴍᴀs ɪs ᴄᴏᴍɪɴɢ
marlowe

♡

 Talán az volt a legnagyobb problémám, hogy sosem adtam meg magamnak a szabadságot. Mindig kötöttem magam valakihez, hagytam, hogy megmondják mit tegyek, és teljesen elszigeteltem a valódi énemet. A valódiság elvesztése pedig egyenlő volt nekem az életteleséggel. Nem vagyok benne biztos, hogy amikor tükörbe néztem, magamat láttam-e, vagy valaki idegent a saját testemben. A barna szemeim nem tükrözték azt, hogy az lennék, aki valójában akarok lenni.
Csak egy arc vagyok a sok közül egy testben, akinek élnie kell a szürke hétköznapokat.

Én meg ki akartam lépni ezekből a hétköznapokból. Nem akartam magam láncokhoz kötve érezni, az emberek parancsaiként élni, vagy egy múlandó emlék lenni.

Tizenöt éves korom óta egy kapcsolatba voltam szorulva, ami az elején még érdekesnek tűnt, és izgatottsággal töltött el az ismeretlen érzés, miszerint én szerelmes leszek, és valakihez tartozhatok. De a hónapok gyorsan repültek, majd váltottak át évekké, és én nem tudtam ettől a kapcsolattól megszabadulni. A szülők imádtak minket, az iskola minket tartott a legerősebb párosnak, és tényleg külsőre annyira jól passzoltunk, hogy az emberek már nem is foglalkoztak a belsővel.

Észre sem vették, hogy én nem akarom ezt. Még a saját barátom se. Vagyis már csak volt barátom, mert egy megemberelt pillanatomban kimondtam a végszót, miszerint én nem akarom ezt tovább. És már külön utakon is folytattuk.

- Hé, Marlowe! Itt vagy?

Egy kéz jelenik meg az arcom előtt, ahogy próbált a legjobb barátnőm, Sierra visszarántani a valóságba. Beletellett pár pislogásba, míg teljesen visszacsöppentem a szürke hétköznapomba, ami felvilágosított arról, hogy a gimi tanévzáróján vagyok jelen. Vagyis csak félig, mert a gondolataim messze földön járnak.

- Sohasem lesz ennek vége - suttogom neki oda, alig szenvedő hangnemmel.

A téli szünet, ami itt Ausztráliában a nyárinak felel meg, lassan kezdetét veszi, amint ez a műsor a végére ér, és az igazgató kimondja a végszót, mindenkinek kellemes pihenést kívánva a következő másfél hónapra. Mondjuk a nagy karácsonyi felhajtást sem várom, de előbb elviselem az otthoni nyomort, mint még egy iskolai tannapot, ahol a diákokat kínozzák a rosszabbnál rosszabb anyagokkal.

- Mégis mire számítottál? - kérdez vissza Sierra, ugyanolyan unalmas arcot vágva, mint amikor az előadás elkezdődött.

Igaza van. Évek óta nem változik itt semmi, így rég felkészülhettem volna ezekre a kínzó percekre. Ezelőtt csak azért volt jó, mert egy olyan társaság tagja közé tartoztam, akik tettek arról, hogy ne aludjak el, és elszórakoztattak volna ez idő alatt.

Oliver Wilder felé esik a pillantásom. Nem kellett sokáig kutakodnom a diáksereg tömegében, amikor az osztályom hátsó felére pillantva megláttam a volt barátomat.
Mindig is volt valami abban, amikor az emberek azt mondják, hogy osztálytárssal ne járjunk, mert a szakítás után semmi sem lesz ugyanaz. Ezt aláírom.

Az egész iskola kasztokra van alapjáraton osztva, egy olyan ranglistát kialakítva, amit pillantásból alakítottak ki a tanulók. Oliver Wilder volt az egyik csúcspont, és ahogy én mellette voltam, számítottam valakinek és vele együtt szárnyalhattam. Miután vége lett az osztályunk is klikkekre szakadt, aminek én lettem az utálatos fajtája. Nem kapok ócsárlásokat, csak azokat a pillantásokat, amiket alig akarnak elszakítani rólam, és utána jönnek a sugdolózások. Az iskolában gyorsan körbe reppent a hír, hogy én dobtam Oliver Wildert, a Lacrosse csapat vezetőjét, az utolsó értesülésem szerint azért, mert valami egyetemes srácot találtam magamnak.